Pionír napernyők
„…a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart” (Moróni 7:47).
Sarah! Sarah, ébredj! – keltegette kishúgát az ötéves Christiana Larsen. – Indulnunk kell.”
A hároméves Sarah csak nehezen tudta kinyitni a szemét.
„De hát még sötét van odakint!” – ásította panaszosan.
„Tudom, de anya azt mondja, korán indulnunk. A hajó, amivel Amerikába megyünk, nemsokára kifut.”
A Larsen család Dániában lett az egyház tagja. Most kezdik meg hosszú utazásukat a Sóstó völgyébe, hogy csatlakozzanak a szentekhez.
Christiana segített Sarah-nak felöltözni. A két kislány ezután még utoljára körbenézett a szeretett szobán. Könnyek szöktek a szemükbe. Tudák, hogy sok idő fog telni, mire újra rendes ágyban aludhatnak.
„Ne feledd a napernyődet, Sarah! – szólt oda húgának, mikor kézbe vette saját csipkeernyőjét. – Anya azt mondta, hogy az ágyneművel együtt csomagolja el őket.”
Anya és apa megmondta, hogy csak azt vihetik el Amerikába, amire tényleg szükségük van. Az ágyneműk, ruhák és egyéb eszközök becsomagolása után már nem sok helyük maradt. Christiana és Sarah azonban könyörgött, hogy hadd vigyenek magukkal legalább egy kedves otthoni holmit, hiszen így is minden babájukat, könyvüket és játékukat ott kellett hagyniuk. Végül mindkettek a csinos kis esernyőjüket választották.
A nap első sugarainak kíséretében Christiana és családja felszállt az Amerikába induló hajóra. Izgatottan várták, hogy útra keljenek Sionba, habár ezért hátra kellett hagyniuk a barátaikat, a családtagjaikat és az otthonukat.
Az óceánt átszelő hajóút hosszú volt és fárasztó. A forró délutánokon a két lány csinos kis napernyőjével védte magát a nap ellen. Ha a szél kedvező irányba fújt, a hajó szépen haladt előre. Ha azonban irányt váltott, akkor visszafelé hajtotta őket.
Mikor Larsenék Amerikában partra szálltak, vettek egy ökrös szekeret, és megkezdték hosszú utazásukat a Sóstó völgyébe. A szekér nagyon rázott, és meleg is volt rajta, így Christiana és Sarah sokszor inkább a sétát választotta.
A többi pionír családhoz hasonlóan az ő útjukat is megpróbáltatások és tragédiák kísérték. Christiana újszülött kisöccse meghalt az utazás közben, és a pusztában kellett eltemetniük.
A Larsen család 1857-ben érte el a Sóstó völgyét. Christiana nagyon élvezte, hogy vele egykorú gyerekekkel járhat az egyházba. Christiana és Sarah nagy boldogan minden vasárnap magukkal vitték az ernyőjüket, hogy megóvják arcukat a tűző sivatagi naptól.
Ahogy teltek a napok és a hetek, családjuk pénze és élelme lassan teljesen elfogyott. Egyik este Christiana meghallotta, hogy szülei erről a problémáról beszélgetnek. Édesapja azt mondta, ismer egy családot, ahol nagyon jó volt a termés. Talán akad valamijük, amit egy kis lisztért cserébe odaadhatnának nekik. De vajon mit?
Christiana megszólalt. „Apa! Odaadhatnád a napernyőinket!”
„De hát annyira szereted a napernyődet, Christiana. Nem tehetem meg!”
„Dehogynem, apa! – vágta rá Christiana. – Hiszen nagyobb szükségünk van ételre, mint az esernyőkre!”
Másnap Christiana édesapja lisztre cserélte a gyönyörű csipkeernyőiket. A lisztből az egész családnak bőségesen jutott étel az asztalra.
Este, mikor Christiana lefekvéshez készülődött, szomorúan pillantott a sarokba, ahol korábban az ernyőjét tartotta. De ahogy visszagondolt a finom kenyérre a vacsoránál, szomorúsága hálára változott. Aznap este az imájában köszönetet mondott Mennyei Atyánknak a szeretett napernyőért, mely segített jóllaknia a családjának.
Illusztráció: Brian Call