A dolgok majd megoldódnak
Higgy és bízz az Úrban, Ő majd gondoskodik rólad.
Németországban születtem jó és gondoskodó szülők gyermekeként, akik az egyház tagjai voltak. Édesapám a második világháború idején, 10 éves korában hallott először az evangéliumról az egyik barátjától. Akkoriban Stettin városában éltek, mely Szczecin néven ma már Lengyelországhoz tartozik. A háború miatt abban az időben nem voltak Stettinben misszionáriusok. Miután édesapám elfogadta az evangéliumot, a családját is tanította, akik mind megtértek. Később találkozott édesanyámmal, aki szintén Kelet-Németországban élt. Ott sem voltak még misszionáriusok. Édesapám az édesanyámnak is tanította az evangéliumot, és ő elfogadta. Összeházasodtak, majd Nyugat-Németországba költöztek nem sokkal az előtt, hogy megszülettem.
Akkoriban Németországban csak kevés tagja volt az egyháznak. Az iskolában én voltam az egyetlen egyháztag. Már fiatalon erős bizonyságot szereztem arról, hogy Isten él, és hogy ez az Ő igaz egyháza. Soha nem kételkedtem az evangélium igazságában. Ragaszkodtam ehhez a bizonysághoz, és ez segített aktívnak maradnom egész fiatalságom idején.
Félelem a lemorzsolódástól
Volt két velem egykorú barátom, akik szintén aktívak voltak az egyházban. Testvérek voltak, együtt nőttünk fel. De csak vasárnap tudtam találkozni velük, mert majdnem 25 kilométerre laktunk egymástól. A papsági gyűlésen és a Fiatal Férfiak tevékenységein voltunk csak együtt. Bár hetente csak egyszer találkoztunk, a köztünk szövődött barátság mindhármunknak segített aktívnak maradni az egyházban.
Később észrevettem, hogy a felnövekvő fiatalok közül jó páran kevésbé tevékennyé váltak az egyházban, ezért nagyon megijedtem, hogy egy nap én is elveszíthetem a bizonyságomat. Akkoriban Németországban olyan kevés fiatal volt az egyházban, hogy rögtön szemet szúrt, ha elmaradtak. A szüleim is féltek ettől. Mindent feladtak azért, hogy a gyermekeiket vallási szabadságban nevelhessék fel, most pedig azon kellett gondolkodniuk, „mit tehetünk, hogy ne veszítsük el Erichet”.
Mikor úgy 14 év körüli lehettem, a családommal egy nap hazafelé autóztunk az egyházból. Újra arról beszélgettünk, hogy néhány fiatal hátat fordított az egyháznak. Azt mondtam a szüleimnek: „Azt akarom, hogy 21 éves koromig vonszoljatok el magatokkal az egyházba, utána már tudok magamról gondoskodni.” Tényleg ezt mondtam nekik, édesanyám azóta is sokszor felemlegette nekem.
Döntés a tanulmányaimról
Ez az aggodalom megmagyarázza, szüleimnek azt a döntését, melyet körülbelül 10 éves koromban hoztak meg, mikor még az Elemibe jártam. Németországban fiatalon kezdjük el a felsőbb tanulmányokat. A szüleim úgy döntöttek, nem engedik megkezdenem a felsőbb tanulmányaimat, mert látták, hogy rengeteg fiatal elhagyja az egyházat, mikor bekerül ezekbe az iskolákba. Azt mondták: „Bárhová járhatsz, csak gimnáziumba nem, mert nem szeretnénk, ha elvesznél a világban!”
Ez a döntés azt jelentette, hogy előbb alapképzésben, majd pedig szakképzésben részesültem; ez az én esetemben üzleti ismereteket jelentett. Ez nagyon lekorlátozta az elhelyezkedési lehetőségeimet. Tizennyolc évesen végeztem el az iskolát, majd elhívtak misszionáriusnak a Németországi München Misszióba. Imádtam misszionárius lenni.
Mikor végeztem a missziómmal, ott álltam, szinte bármiféle karrierlehetőség nélkül. A tanulmányaimat befejezettnek tekintettem. Két évvel a misszióm után feleségül vettem Christianét, ezután már nem volt esélyem egyetemi oktatásban részesülni. Volt egy pillanat, mikor elszomorított a szüleim döntése, mert úgy éreztem, a lehetőségeim nagyon behatároltak.
Aztán jött egy gondolat: „Bármit tettek is a szüleim, azért tették, hogy megvédjenek. Szeretetből tették, és nem fog hátráltatni.” Bár időnként világi értelemben hátrány volt, de megértettem, hogy ténylegesen soha nem lesz a hátrányomra. Úgy döntöttem, a biztosítás területén építem ki a karrieremet, és később igazgatója lettem annak a cégnek, ahol dolgoztam.
Nagy kihívást jelentett nekem, hogy mindig is szerettem volna tanítani, de Németországban az ember egyetemi diploma nélkül nem oktathat. Végül azonban mégiscsak tanító lettem: az Egyházi Oktatási Szervezet hitoktatója. És hogy úgy mondjam, most is az vagyok, tanító. Így bizonyságot szereztem arról, hogy megéri a szülőkre hallgatni, követni a tanácsukat és bízni abban, hogy ők szeretnek, imádkoznak érted és tudják, mi a legjobb neked. Az én részemről olyan erős volt a vágy, hogy aktív maradjak, a szüleim részéről pedig, hogy megvédjenek engem, hogy végül minden a javamra fordult.
„Felsőoktatás”
Volt még valami, ami segített erősnek maradnom fiatal koromban. Ez pedig az ifjúsági hitoktatás programja, melyet 1972-ben, 14 éves koromban vezettek be Németországban. Óriási hatással volt az életemre. Még mindig emlékszem a hitoktatómra, mert ez a nőtestvér mély benyomást tett rám, és pozitív irányba befolyásolt engem.
A hitoktatáson szerzett tapasztalataimnak és a fiatalkori személyes szentírás-tanulmányozásomnak köszönhetően megszerettem a szentírásokat. A tanulmányozásom megerősítette a bizonyságomat, és ettől kezdve soha nem hagytam volna ki egyetlen ifjúsági és felsőfokú hitoktatási órát sem. Az elsők között taníthattam kora reggeli ifjúsági hitoktatást Németországban. Nagyszerű tanfolyam volt ez. A fiatalok imádták, és minden reggel ott voltak, pedig néhányuk igen messziről járt be. Ebből a csoportból az összes fiatal férfi elment misszióba, és majdnem minden fiatal férfi és fiatal nő aktív maradt az egyházban.
Ha visszagondolok arra, hogyan szereztem bizonyságot, és mi volt rám a legnagyobb és legjobb hatással, komolyan mondhatom, hogy azok az ifjúsági és felsőfokú hitoktatási órák, melyeken részt vettem. Az evangéliumi tantételek és tanok tanulmányozása a szentírásokból egy baráti csoport társaságában és egy olyan oktatóval, akit csodáltunk.
Az egyik legjobb dolog, amit a szentírások tanulmányozásakor tehetünk, hogy magunkra vonatkoztatjuk őket. Oktatóink gyakran elmondták, hogy amikor olvassuk ezt és ezt a szentírást, helyettesítsük be a nevünket. Rájöttem, hogy olvashatom a szentírásokat úgy is, mintha én lennék Nefi, Hélamán vagy akár Moróni. Mikor így olvastam a szentírásokat, az teljesen megváltoztatta az egésznek a környezetét. Olyan volt, mint egy álom; hirtelen ugyanabban a helyzetben találtam magam, mint azok, akikről olvastam.
A szentírás segített megértenem, hogy a hit egy valóságos dolog. Ez nem arról szól, hogy csupán elméletben tudjuk, mi hogyan történt a szentírásokban, hanem a hit összeköt bennünket az Úr nekünk szánt valóságával. Ezt fiatalon tanultam meg, a hitoktatáson töltött idő alatt. Biztosan hiszem, hogy ha az Úr ránk bíz egy feladatot, akkor a mi dolgunk az, hogy menjünk és megtegyük (lásd 1 Nefi 3:7), és akkor Ő mindazt megadja, amire szükségünk van a feladat elvégzéséhez.
Erőt merítve a szentírásokból
A Józsué 1:6–9 az egyik olyan szentírás, mely valóban sokat segített fiatal koromban. Többek között azt mondja: „Légy bátor és erős… vigyázz, [hogy a] …törvény szerint cselekedjél… attól se jobbra, se balra ne hajolj, hogy jó szerencsés lehess mindenben, a miben jársz!”
Fiatalemberként azt gondoltam, hogy ha egy feladatot kapok az Úrtól, akkor én nem fogok se jobbra, sem balra hajolni. És nagyon jó élményeim származtak ebből. Például egyszer, mikor még az üzleti képzésre járam, el kellett mennem egy egyházi gyűlésre, de még volt egy postázással kapcsolatos feladatom. Ez normális esetben plusz egy óra munkát jelentett nekem és a képzésben részt vevő többi tanulónak. Nekem azonban el kellett volna érnem a 17:30-as hamburgi járatot ahhoz, hogy időben ott legyek az egyházi gyűlésemen. Elmeséltem a többieknek, mi a helyzet, mire ők csak annyit mondtak: „Hát sok szerencsét! De ez nem fog menni.”
„De igen – feleltem –, mert ez egy fontos gyűlés.” Megvonták a vállukat, és gúnyosan odavetették: „Hát persze… te és a hited! Azt hiszed, hogy csak mert vallásos vagy, minden sikerülni fog. Ehhez 5 előtt 10 perccel végeznünk kellene a postázással, ami még sohasem sikerült.” „Nos, bármi is lesz, úgy lesz – vágtam rá. – De nekem ma időben Hamburgba kell érnem.”
Nos, hiszitek vagy sem, a három év alatt először és utoljára sikerült mindent befejeznünk 5 előtt 10 perccel, és időben elértem a vonatot. Ez lenyűgözte a társaimat, és megnyitotta előttem a kaput, hogy beszélgethessek velük az evangéliumról.
Tökéletes bizalmam és hitem van abban, hogy amikor az Úr ad számunkra egy feladatot, valahogyan sikerül majd elvégezni, ha nem hajlunk jobbra vagy balra. Nem tudtam előre, hogy a postázással kapcsolatos feladatunk aznap majd korábban befejeződik. Az ilyesmit nem tudhatjuk mindig előre. Nem mondhatjuk meg az Úrnak, mi hogyan történjen, de ha hiszünk és bízunk Benne, akkor a dolgok legtöbbször megoldódnak.
Fiatal férfiként a szentírások tanulmányozása és szüleim példája valami nagyon fontosat adott nekem. A kettő együtt segített óriási hitet kifejlesztenem azzal kapcsolatban, hogy az Úr segít majd a mindennapi életemben, és megáld engem.
Fényképes illusztráció: Christina Smith
Alma 46:20: Jöjjetek! Készítette: Walter Rane. Az Egyháztörténeti Múzeum jóvoltából