Vezess, kérlek!

Írta: Anne-Mette Howland

„…ők tán megfeledkeznek, de én nem fogok elfeledkezni rólad” (1 Nefi 21:15).

Tíz éves voltam, amikor a családom Dániából Kanadába költözött. Még csak rövid ideje laktunk ott, mikor a szemközti házból két lány, akik testvérek voltak, meghívtak engem és a két évvel idősebb bátyámat, Poult egy buszos városnéző körútra.

A testvéremmel izgatottan vártuk, hogy velük mehessünk. Anya először nem találta túl jó ötletnek, de végül beleegyezett. A lányokra bízta a buszra szánt pénzt, és megkérte őket, hogy nagyon vigyázzanak ránk, mert még nem tudunk angolul. A lányok megígérték, hogy nem veszik le rólunk a szemüket.

Végre mindannyian felültünk a buszra, és kezdődhetett az utazás. Kis idő múlva megálltunk, és a lányok intettek, hogy szálljunk le. Mi persze követtük őket, és sétálni kezdtünk velük a városban.

Hirtelen azonban mindkét lány futásnak eredt. Az egyik erre, a másik arra! Megpróbáltuk követni őket, de néhány forduló után eltűntek a szemünk elől. Először azt hittük, csak meg akartak tréfálni minket, és majd visszajönnek értünk. De egy idő után már tudtuk, hogy magunkra hagytak bennünket, mi pedig eltévedtünk.

„Megkérdezzünk valakit, hogy merre kell mennünk?” – fordultam oda Poulhoz.

„Nem beszélünk angolul, és a címünket sem tudjuk” – felelte.

„Akkor hívjuk fel anyát!” – mutattam rá egy közeli telefonfülkére.

„Nincs nálunk pénz. És nem tudjuk a számunkat” – sorolta újra Poul.

Erre elsírtam magam. „Nyugodj meg, Anne-Mette! – ölelt át Poul. – Gyere, mondjunk egy imát!”

Egymáshoz bújtunk, és megkértük Mennyei Atyát, hogy segítsen hazatalálnunk.

Az ima után Poul rámutatott az egyik utcára. „Úgy érzem, erre kell mennünk” – mondta.

Én megint sírni kezdtem. Ugyan honnan tudná, melyik úton kell mennünk?

Poul ismét megvigasztalt. „Hinned kell benne, hogy kapunk útmutatást” – magyarázta.

Mikor erről beszélt, éreztem, hogy béke költözik a szívembe. Világossá vált előttem, hogy hinnem kell, és hagynom, hogy a bátyám vezessen.

Már jó ideje sétáltunk, mikor elértünk egy kis tóhoz. „Emlékszel erre? – kérdezte Poul. – Elhajtottunk mellette, mikor a reptérről jöttünk hazafelé!”

Hangjának izgatottsága engem is jobb kedvre derített. Leültünk a tó mellé, és mondtunk még egy imát.

Poul hirtelen a távolba meredt. „Látod azt ott?” – kiáltott fel. Majd felpattant, és futásnak eredt. Én is felugrottam, és rohantam utána.

„Mit látsz?” – kérdeztem.

„A mosoda tábláját. Az pedig a házunk közelében van!”

Követtük a jelet egészen az utcánkig, ahol nemsokára megláttuk anyát. Már kint állt a házunk előtt. Odafutottunk hozzá, és átöleltük.

Befelé menet anya így szólt: „Amikor megláttam, hogy a két lány hazajött, átmentem megkérdezni, hogy ti hol vagytok. Az édesanyjuk nem volt éppen kedves. Azt mondta, idegenek vagyunk, és vissza kellene mennünk oda, ahonnan jöttünk.”

Anya átöltelt minket, majd hozzátette: „Szeretném, ha tudnátok, hogy nem mindenki gondolja így. Találkozni fogunk sok olyan emberrel is, akik szívesen látnak minket, és a barátaink lesznek. Azok a lányok ma egyedül hagytak benneteket. De nagyon örülök, hogy nem felejtettétek el, hogy Mennyei Atyánk sohasem hagy minket magunkra.”

Ezután letérdeltünk, és megköszöntük Mennyei Atyának, hogy biztonságban hazavezetett bennünket.