Válaszd a templomot!
Ezt tanácsolják az Indiában élő, egyre növekvő számú utolsó napi szentek, akik tudják, mekkora áldás származik abból, ha elmegyünk az Úr házába.
Ezt azonnal észreveheted, ha a szemükbe nézel. Tekintetük örömről, reményről és hitről tanúskodik. Olyan optimizmusról, mely mosolyra fakaszt, amikor megkéred őket, meséljék el, hogyan éreznek a templommal kapcsolatban.
Az indiai utolsó napi szenteknek a templomi házasság mély tudást és beteljesedést hoz az életükbe, valamint erős elkötelezettséget az iránt, hogy az örökkévalóság ígéreteit dédelgetve szívükben, örökre betartsák a parancsolatokat. Bár a legközelebbi templom is Hongkongban, tőlük több ezer kilométerre van, mégis egyre többen jutnak el az Úr házába. Az ima, hit és a Lélek által úgy döntenek, hogy a templomban pecsételjék őket egymáshoz. Most megosztjuk néhányuk gondolatát és történetét.
Erőre lelve
William Prabhudas a Bangalore 2. Gyülekezetből a bíróságon dolgozik. Tudja, milyen szívszaggató a darabokra hullott házasságok látványa. Ez az egyik oka, hogy feleségével miért vágytak oly buzgón arra, hogy erőre leljenek a templomban.
„Mint a legtöbb házaspárnak, nálunk is vannak olyan apróságok, melyeken még dolgoznunk kell” – mondja. – De ez sokkal könnyebb, ha mindketten örökkévaló szempontok szerint gondolkodunk.”
Felesége, Sheela, elmondta, hogy a templom nem csupán neki és férjének segített, hanem a gyermekeiknek is: a tizenhárom éves Celestának és a hétéves Dorisnak. „Családként összepecsételtek bennünket – mondja Sheela. – Nagyon jó érzés volt. Elfelejtettük a külvilágot, és olyan volt, mintha a mennyországban lennénk. Folyton erről beszélgetünk.”
„Micsoda áldás, hogy hozzápecsételtek a feleségemhez!” – mondja Prabhudas testvér. – Aztán fehérbe öltöztetve behozták a lányainkat, hogy ők is csatlakozzanak hozzánk. Mindez a tisztaságra emlékeztetett: az otthonunk és életünk tisztaságára. A tisztaság és a templom szétválaszthatatlanok egymástól. Az Úr – ígérete házában – megígéri nekünk, hogy megáld bennünket, amikor tiszták vagyunk.”
Celesta jól emlékszik rá, hogy családja két éven át dolgozott, tervezgetett és spórolt, hogy el tudjanak utazni a templomba. Leginkább azonban annak emléke él benne, hogy szüleivel ott lehetett a templomban, és hogy a nénikéje, a bácsikája és az unokatestvérei is ott voltak, hogy megnézzék a családja pecsételését. „Utána mindannyian megfogtuk egymás kezét. Belenéztünk a tükrökbe, és az örökkévalóságra gondoltunk – idézi fel Celesta. – Csodálatos volt. Tudtam, hogy örökre a családomhoz szeretnék tartozni.”
Kétszer kettő
A Hyderabad 4. Gyülekezethez tartozó Thomas fivérek az évek során rengeteget tettek azért, hogy jó példát mutassanak egymásnak. Tizenévesként, egyszerre lettek az egyház tagjai. Együttes erővel biztatták édes-anyjukat, míg végül ő is az egyház tagja lett. Mindketten az Indiai Bangalore Misszióban szolgáltak. Közösen nyújtottak vigaszt édesanyjuknak, mikor édesapjuk elhunyt. És mind a ketten mostanában házasodtak meg.
Rejjie és felesége, Metilda mostanra már házasságot kötöttek a templomban. Rennie és felesége, Keerthi követve jó példájukat, nemsokára szintén össze lesznek pecsételve.
„Attól fogva, hogy csatlakoztam az egyházhoz, életem állandó része lett a változás és fejlődés, valamint a szabadulás tervéről való tanulás és annak követése – mondja Rejjie. – A tényleges cél azonban az, hogy visszatérjünk Atyánkhoz, a mi kedves Mennyei Atyánkhoz, aki olyannyira szeretné, hogy visszatérjünk Hozzá, hogy adott nekünk egy Szabadítót: a saját Fiát, Jézus Krisztust, aki megszabadít minket a bűntől és az örökké tartó haláltól. Hálás vagyok, hogy Jézus Krisztus evangéliuma a családommal együtt megváltoztatott. Az pedig, hogy elmehetünk a templomba, mindennek a betetőzését jelenti.”
Rejjie elmagyarázza, hogy az egyik kihívás, mellyel Metildával szembe kellett nézniük, mikor a szüleik jóváhagyását kérték a házasságukra az volt, hogy mivel különböző területről származnak, így más nyelvjárást beszélnek. „A templomban viszont nincsenek különbözőségek – mondja –, és ez nagyszerű emlékeztető volt a számunkra.” Úgy érzi, India jövője a fiatalok kezében van. „Mi vagyunk azok, akik elhozzuk majd a változást – mondja, és közben Metildára pillant. – Mindkettőnknek ez a kép lebeg a szeme előtt. Családi esteket, családi szentírásolvasást és családi imákat kell tartanunk, és továbbra is a templomra kell összpontosítanunk. Ez a mi jövőnk.”
Metilda egyetért: „Mikor megkérdezem, hogyan tud ennyire megértő és szeretetteljes lenni, azt válaszolja, hogy az evangélium teszi őt jobbá. A misszióján látta a misszióelnöke példáját, hogy az milyen tisztelettel és szeretettel bánt a feleségével. A templomban is ugyanezt tapasztaljuk. Ha mi ugyanígy teszünk a saját életünkben, egy napon pedig majd a gyerekeink is, ez a hatás erősíteni fogja az egyházat Indiában.”
Rennie elmeséli, hogy jövendőbelijével még érdeklődőként találkozott, az ifjúsági hitoktatáson. „Ami azt illeti, én inkább krikettezni akartam járni a hitoktatás helyett, de a hitoktatónk azt mondta: Istent kell az első helyre tennünk az életünkben. Így hát én is ezt tettem. Bár eléggé visszahúzódó voltam, azért eljöttem, és beültem a hátsó sorba.” Ott látta meg az első sorban ülő Keerthit, aki akkoriban még csak fél éve volt az egyház tagja. Bár jó barátok lettek, csak azután kezdtek el randevúzni, hogy Rennie visszatért a missziójáról. Mikor végül eldöntötték, hogy összeházasodnak, Keerthi jól emlékszik, hogyan mentek el a szüleikhez, hogy meggyőzzék őket döntésük helyességéről.
„A hitoktatáson azt tanultuk, hogy tisztelnünk kell a szüleinket, és ezt nem is felejtettük el” – mondja.
Rennie hozzáteszi: „Azt tanácsolták, hogy előbb fejezzük be az iskolát, én pedig várjam meg, hogy először a bátyám nősüljön meg. Így hát dolgoztunk és vártunk. Az a legjobb az egészben, hogy mikor mindketten befejeztük az iskolát, a bátyám megházasodott, Keerthi édesapjára pedig nagyon jó benyomást tett az esküvőjük. Miután látta a jó példájukat, beleegyezett az esküvőnkbe, és így tiszteletben tarthattuk szüleink kívánságát is, ugyanakkor a házasságunkat is megfelelően tudtuk elrendezni.”
Rennie azt mondja, hogy az, amit Keerthivel megtapasztalt, nagyszerű példa arra, hogy a házassággal kapcsolatos gondolkodásmód hogyan terjed el egyre jobban az egyházban. „Amikor beléptem az egyházba, nagy szó volt, ha egy egyháztag egyháztaggal tudott összeházasodni – mondja. – És ha még a templomba is eljutottak, az még nagyobb dolognak számított. De most már értjük, hogyan házasodhatunk az egyházon belül. Meggyőződünk arról, hogy készen állunk a templomra. A templom jelenti a kulcsot.”
Az elnök példája
Ha belépsz Venkat és Lynda Dunna otthonába, akik a Hyderabad 4. Gyülekezet tagjai, rengeteg jelét találod annak, hogy ez az ifjú pár egyszerűen bolondul egymásért. Itt van például a falon az a kézzel készített születésnapi zászló, melyet Lynda adott Venkatnak. A kanapé melletti asztalkán tartják az esküvői fényképeiket őrző albumot. Miközben beszélnek, Venkat átkarolja Lyndát, akinek állandó jókedve mindenkit felderít.
Elmesélik, hogyan találkoztak egy egyházi tevékenységen, és mennyire boldog volt Lynda édesanyja, mikor eljegyezték egymást, mert Venkatot már ismerte az egyházból. De azért akadt egy kis gondjuk is. Venkatnak volt egy bátyja, aki még egyedülálló volt, Indiában pedig még mindig vannak, akik ragaszkodnak ahhoz a hagyományhoz, hogy először az idősebb testvérek házasodjanak meg, s csak azután a fiatalabbak. A szülei, akik ugyan nem voltak az egyház tagjai, de jó véleménnyel voltak róla, éppen benne voltak egy házépítésben, és addig hallani sem akartak az esküvőről, míg az el nem készül. „A szüleim nem akartak nemet mondani, de azt akarták, hogy sok hónapon át, talán egy teljes évig is várjunk – emlékszik vissza Venkat.
– A Lélek volt az, aki segített – folytatja. – Késztetést éreztem, hogy mindenkinek elmondjam, Lynda és én mindketten dolgozunk, ezért mi majd mindenről gondoskodni fogunk, de fontos, hogy amilyen gyorsan csak lehet, összeházasodjunk, mint ahogy az is, hogy ezt azzal kezdjük, hogy elmegyünk a templomba. Állandóan arra gondoltunk, hogy az Úr majd segít, és Ő segített is!”
Éppen akkor adtak át egy utolsó napi szent kápolnát, így ott tarthatták az esküvőjüket és a fogadást, majd késedelem nélkül útnak indultak, hogy egymáshoz pecsételjék őket a Kínai Hongkong templomban. „Heten utaztunk el a templomba – mondja Lynda. – Ugyanazon a napon, amikor Venkatot és engem egymáshoz pecsételtek, az édesanyámat, a nővéremet és engem is hozzápecsételtek elhunyt édesapámhoz. Minden szempontból csodálatos nap volt.”
Venkat, aki jelenleg gyülekezeti elnökként szolgál, azt mondja, egyik legnagyobb vágya, hogy egy napon lehessen egy templom Indiában. „Az nagyszerű áldás lesz – mondja. – Segíteni fog felépíteni Siont ott, ahol vagyunk.”
Terelgetett házasság
A Chennai 2. Gyülekezetből való Barat és Ishla Powell története valójában Barat szüleivel kezdődik: Sathiadhas Powell és Suriya Kumari 1981-ben házasodtak össze, és 1991-ben lettek az egyház tagjai. Sathiadhast 1993-ban elhívták gyülekezeti elnöknek. A Hongkong templomot még nem szentelték fel, így több évnyi spórolás és készülődés után a Fülöp-szigeteki Manila templomba utaztak el, hogy összepecsételjék őket.
Amint családjuk növekedett és egyre érettebbé vált az evangéliumban, két fiuknak is megtanították, milyen fontos elmenniük a templomba. (Legkisebb fiuk jelenleg misszionáriusként szolgál.) Mikor legidősebb fiuk, Barat eljegyezte magát, Powellék ujjongtak örömükben, hogy a templomi házasság kezdettől fogva tervbe volt véve. Ishla, a menyasszonya még új volt az egyházban. „Az első naptól, hogy megismertem a misszionáriusokat, tudtam, hogy az evangélium igaz, és nagyon tetszett” – mondja. Egyre közelebb került a mostani gyülekezeti elnök családjához, az Isaac családhoz, akikkel Powellék ismertették meg az egyházat.
Baratnak még négy hónapja volt hátra a missziójából, mikor a lány megkeresztelkedett. „Isaacék folyton mondogatták, mennyire összeillenénk, de én még nem vágytam a házasságra, és én magam is szerettem volna misszióba menni” – meséli Ishla. Bár a gyülekezeti elnök és a misszióelnök is jóváhagyták a misszióra való jelentkezését, Ishla életében valami megváltozott: „Hirtelen teljesen meggondoltam magam. Úgy éreztem, a házasságért szeretnék imádkozni.”
Amikor Barat hazatért a missziójáról, meglepődött, milyen sokan mondogatják neki, hogy Ishla nagyon illene hozzá. Nem sokkal később össze is futottak egymással Isaac elnök lányának esküvőjén, de alig beszélgettek. Az indiai társadalom elég formálisan kezeli a férfiak és nők közötti ismerkedést, Barat és Ishla pedig mindketten szerettek volna megfelelően viselkedni.
Három héttel később Ishla imádkozott, és azon tűnődött, mit tegyen. Eközben Barat is így tett. „Az Úr sokféle módon megmutatta nekem, hogy Barat volt az igazi számomra – magyarázza Ishla. – De én eléggé tartózkodó voltam. Imámban azt kértem: »Uram, ha ez az én utam, mutasd meg nekem, hogyan beszélhetnék vele. «”
Barat így emlékszik vissza: „Sok emberrel beszélgettem már Ishláról, és mindannyian csak jót tudtak mondani róla. Egyszer csak éreztem, hogy azonnal beszélnem kell vele. De nem tudtam, hogyan. Felhívtam Isaac elnök nővérét, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte rendben van-e, ha felhívom.”
„Miközben imádkoztam – folyatja Ishla –, a gyülekezeti elnök nővére telefonált, és azt mondta: »Barat beszélni szeretne veled. Megadhatom neki a számodat?«” Fél óra múlva már fel is hívta. Barat szerint úgy elbeszélgettek, mintha már évek óta ismernék egymást.
Ishla tanult a templomi házasságról a felsőfokú hitoktatáson, és tudta, hogy nem éri be kevesebbel. Barat ugyanígy érzett. De tudták, hogy pénzt kell gyűjteniük, hogy elutazhassanak a templomba, és ez azt is jelenti, hogy sok barátjuknak és családtagjuknak – beleértve Barat édesanyját és édesapját is – nem lesz elég pénzük, hogy velük menjenek.
„Az út hosszú és nagyon költséges, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy menniük kell – emlékszik vissza Sathiadhas. – Mondtuk nekik, hogy az elindulásuk előtti hivatalos szertartáson szeretnénk együtt ünnepelni velük, és megkértük őket, hogy a pecsételés után készítsenek magukról sok-sok képet. Így mikor majd hazatérnek, újra együtt ünnepelhetünk velük.
A fiatalabb nemzedéknek megtanítjuk a templom fontosságát – folytatja tovább Sathiadhas. – Mindenkit arra buzdítunk, hogy menjen el a templomba, és szeretnénk, ha a gyermekeink is ezt tennék.” Azt mondja, különösen elégedett azzal, hogy Barat és Ishla mennyire tisztelték a szüleiket, a népük hagyományait és a saját önrendelkezésüket.
„Indiában kétféle házasságról beszélünk: kerített házasságról és szerelmi házasságról – mondja Barat. – Úgy érezzük, a miénk mindkettő.” De Barat és Ishla az övéket jobban szeretik „terelgetett házasságnak” nevezni. „A családunk és a barátaink hoztak össze bennünket, de a Lélek is közrejátszott – teszi hozzá Barat. – És reméljük, a Lélek mindig is terelgetni fogja a házasságunkat.”
Fotók: Richard M. Romney, kivéve, ahol másképp van feltüntetve. Fotó a Kínai Hongkong templomról: Craig Dimond
Fent: A Prabhudas család a Kínai Hongkong templomba utazott (balra), hogy összepecsételjék őket. Ez a templom van legközelebb Indiához.
Fent, balról: Rejjie, Metilda, Keerthi és Rennie Thomas. Lent: Rennie és Keerthi minden héten együtt látogatják a vasárnapi iskolát.
Fent: Venkat és Lynda Dunna hetedmagukkal utaztak a templomba. Összepecsételésük napján Lyndát elhunyt édesapjához is hozzápecsételték.
Jobbra: Barat és Ishla története tulajdonképpen Barat szüleivel kezdődött (másik oldal). „A fiatalabb nemzedéknek megtanítjuk a templom fontosságát” – mondja Barat édesapja, Sathiadhas.