Az evangélium magabiztos megosztása
Részlet a Brigham Young Egyetem 2009. augusztus 13-i évnyitóján elhangzott beszédből. A teljes szöveget a www.newsroom.lds.org oldalon olvashatod el. (Kattints a „News Releases & Stories” feliratra.)
Nem kell semmit sem megvédenünk vagy igazolnunk, amikor Isten Fiának tanításaiból indulunk ki, és megteszünk mindent annak érdekében, hogy betartsuk a parancsolatait.
Hatalmas küzdelmet folytatunk. Mindig is így volt ez, már az emberiség hajnala óta. A jó és a gonosz kezdettől fogva körülvesz bennünket, de a jogot is megkaptuk, hogy válasszunk közöttük. Szeretnék megosztani néhány gondolatot arról, mit jelent szilárdan kiállni az igazságért.
Nemrégiben láttam néhány arról készült felmérést, hogyan ítélik meg mások Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjait. Már régóta érdekel ez a téma, mivel sok mindent tettem már a misszionáriusi munka érdekében az egyházi megbízatásaim során. Az, hogy a többi ember milyennek lát minket, fontos része annak, hogy megértsük, miként tudnánk a legjobban bemutatni az egyházat. Ez a bizonyos kutatás tett egy igen érdekes megállapítást. Utalt arra, hogy az egyház tagjai olykor igencsak védekező álláspontból fordulnak azok felé, akik nem tartoznak az egyházhoz. Az egyik válaszadó még azt is megjegyezte, hogy a mormonok úgy magyarázzák hitelveiket, mintha rögtön kritikát is várnának rá.
Nem először hallottam már ilyen észrevételeket. És minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban megértettem, hogy ha nem vigyázunk, akkor a másokkal való kommunikációnk könnyen átcsaphat egyfajta védekezésbe.
Azt hiszem, valamennyire már értem ennek az okát. Attól az időtől kezdve, hogy Joseph Smith 1820 tavaszán kisétált a szent ligetből, mindig is voltak olyanok, akik az üzenetünkre negatívan vagy akár ellenségesen reagáltak. Joseph saját szavaival mondta el nekünk, hogy amikor először próbálta megosztani a családján kívüli emberekkel azt, amit látott, az bizony egyáltalán nem volt számára kellemes élmény. Egy protestáns lelkész, akivel megosztotta üzenetét, azt mondta neki, hogy „mindez az ördögtől való”, és hogy „nincsenek olyan dolgok, mint látomások vagy kinyilatkoztatások” (Joseph Smith története 1:21).
Ha Joseph akkor úgy vélte, hogy ez rossz volt, az bizony még mindig csak az előszelét jelentette a gonosz könyörtelen erejének. Az egyház növekedésével az ellenségeskedés is fokozódni látszott. A hithű egyháztagok kis csoportját egyik helyről a másikra űzték. Joseph számára úgy tűnhetett, hogy a Liberty börtönben való szörnyű szenvedésnél, valamint annál, hogy Missouri állam kormányzója elrendelte az egyház tagjainak kiirtását, már nem jöhet rosszabb. De jött. Joseph és Hyrum végül az életükkel fizettek a munkájukért, bizonyságukért és a hitükért. Ez volt az utolsó mozzanat, mely végül elindította a nyugatra történő nagy vándorlást Brigham Young vezetésével az amerikai vadonon át az Egyesült Államok Sziklás-hegységének menedékébe.
A nehézségekről és áldozatokról szóló utolsó napi szent történetek immár kitörölhetetlen részei a történelemnek. Még azok a megtértek is, akiknek nincsenek olyan őseik, akik átélték volna ezt az időszakot, a saját örökségüknek tekintik e nagyszerű emberek áldozatokkal teli útját. Ezek a történetek természetesen inspirálnak és ösztönzően hatnak ránk, én pedig remélem, és imádkozom érte, hogy a viszonylag kényelmes életünk során sem feledkezünk meg soha ezekről az erős és hithű utolsó napi szentekről, és mindarról, amit tőlük tanulhatunk.
És valóban, ma már nem 1830-at írunk, és már nem csak hatan vagyunk. Az a védekezés, melyet néha megfigyelnek nálunk, vajon miből ered? Talán még mindig azt gondoljuk, hogy ellenszenves kisebbségként kezelnek bennünket, akiknek nyugatra kellett menekülniük? A másokkal való párbeszédünkben talán folyton arra számítunk, hogy meg kell védenünk magunkat? Ha igen, akkor bizony pályamódosítást kell végrehajtanunk. Ha mindig kritikát vagy ellenkezést várunk, az olyan egészségtelen énképhez és védekező magatartáshoz vezet, ami nem kelt túl jó visszhangot másokban. Ez nincs összhangban azzal, ahol ma állunk mint egyház és mint Jézus Krisztus követőinek sokasága.
Tekintsünk a Szabadító példájára!
Mint minden dologban, Szabadítónkra most is példaképként tekinthetünk. Szolgálatának kezdetétől fogva Ő is hatalmas ellenségeskedéssel nézett szembe. Amikor először prédikált a názáreti zsinagógában, néhányan le akarták hajítani egy szikláról (lásd Lukács 4:28–29). Ő azonban nem hagyta magát megfélemlíteni. Tudta, hogy legtöbbször csak félreértik. Félelmet nem ismerve, olyan kifejezésekkel hirdette evangéliumát, mint „hallottátok, hogy megmondatott…, én pedig azt mondom néktek” (Máté 5:21–22). Tudta, hogy mit akart mondani, és azt mentegetőzések nélkül adta át. Ahogy a szentírások is kijelentik: „Mert úgy tanítja vala őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Máté 7:29).
Ha azt akarjuk, hogy azért tiszteljenek bennünket, akik vagyunk, akkor határozottan kell cselekednünk: biztosnak kell lennünk az arról való tudásban, hogy kik vagyunk és milyen értékeket vallunk, és nem szabad úgy tennünk, mintha mentegetőznünk kellene hitelveink miatt. Ez nem azt jelenti, hogy önteltnek vagy erőszakosnak kell lennünk. Mások nézeteinek tiszteletben tartása mindig alapvető tantételünk kell hogy legyen. Ez a Hittételekben is szerepel (lásd Hittételek 1:11). Amikor azonban üldözött kisebbségként cselekszünk, szinte elvárva, hogy félreértsenek vagy kritizáljanak bennünket, azt az emberek megérzik, és úgy is fognak reagálni rá.
Arra kérem a visszatért misszionáriusokat, hogy erre különösen figyeljenek oda. Két évet töltöttetek el azzal, hogy ajtókon kopogtattatok, ahol minden elképzelhető kérdéssel és kifogással kellett szembenéznetek. Beszélgetéseitekben könnyű lehet azt gondolni, hogy még mindig ajtókon kopogtattok. Ez nem így van. Ha olyan helyzetben vagytok, hogy megoszthatjátok azt, amiben hisztek, nem kell óvatoskodnotok. Ezzel úgy tűnne, mintha köntörfalaznátok vagy kritikát várnátok. Pál apostol azt mondta: „Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát” (Rómabeliek 1:16), és nekünk sem kell ezt tennünk. Várok és nagyra értékelek minden olyan alkalmat, amikor lehetőségem nyílik megosztani a visszaállítás csodálatos üzenetéről való bizonyságomat. És egyáltalán nem emlékszem olyan alkalomra, hogy eközben bárkit is megsértettem volna.
E téma fontossá válásának egyik oka az, hogy az egyház egyre erősödik. Az Egyesült Államokban már a negyedik legnagyobb egyház vagyunk. Az utolsó napi szentek mindenhol ott vannak, minden közösségben kelettől nyugatig és északtól délig. Bár valószínűleg kissé többen vagyunk a nyugati részen, az országban azonban egyre megszokottabb dologgá válik, hogy valaki személyesen is ismer egy utolsó napi szentet. Emellett az egyház számos tagja a társadalom kiemelkedő személyisége lett. Ezt a Time magazin is megjegyezte egyik mostani, az egyházról szóló cikkében, és több fényképet is közölt a híressé vált utolsó napi szentekről.1
Ez már önmagában biztosítja, hogy az egyházról egyre többet beszéljenek, és így egyre több utolsó napi szentnek lesz alkalma evangéliumi témájú beszélgetésben részt venni. Becsületesnek, nyitottnak, határozottnak, előzékenynek és tisztelettudónak kell lennünk mások nézeteivel kapcsolatban, és semmiképpen sem szabad a sajátunk esetében védekező álláspontot felvennünk.
Íme két javaslat arra, hogyan elegyedhetünk beszélgetésebe védekező magatartás nélkül.
1. Ne hagyjuk, hogy a lényegtelen kérdések túlharsogják a fontos témákat.
Egyháztagjaink túl gyakran engedik, hogy mások határozzák meg a beszélgetés menetét. Erre jó példa a többnejűség témája. Ez a gyakorlat az egyházban 1890-ben hivatalosan megszűnt. Most 2010-ben vagyunk. Miért beszélünk még mindig róla? Egy szokás volt. Vége lett. Továbbléptünk. Ha az emberek a többnejűségről kérdeznek, egyszerűen ismerjük el, hogy valaha ez szokás volt, most viszont már nem az, és tisztázzuk, hogy senki olyannak, aki többnejűséget gyakorol, nincs köze a mi egyházunkhoz. Hétköznapi beszélgetésekben ne vesztegessük az időt azzal, hogy megpróbáljuk igazolni a többnejűség ószövetségi időkben történt gyakorlását, vagy azt találgatni, hogy miért gyakorolták azt egy ideig a 19. században. Ezek a témák indokoltak lehetnek történészek és tudósok számára, én azonban úgy gondolom, hogy amikor ezt az egyházról való beszélgetéseink elsődleges témájává tesszük, csak megerősítjük a már kialakult előítéleteket.
Tudom, hogy az ilyen beszélgetéseket sokszor a médiában bemutatott történetek váltják ki. Ez azonban semmin sem változtat. 2009-ben az egyik televíziós csatorna többnejűségben élőkről készített sorozatot, és bemutatta a szent templomi ceremóniát is. Ez igen nagy aggodalommal töltötte el az egyháztagokat, ami természetesen érthető. Mindannyiunk számára sértő volt.
Szeretném azonban felhívni a figyelmeteket, hogy az ott bemutatott dolgokra hogyan reagált az egyház Közönségkapcsolati Részlege az internetes sajtószobában megjelentetett közleményében. Miközben idézek belőle, kérlek, figyeljétek meg a hangvételét. Semmi védekező nincs benne, mégis megfelelően reagál az egyik legszentebb vallásos szertartásunk nem helyénvaló bemutatására:
„A többi jelentősebb hitcsoporthoz hasonlóan Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza is néha Hollywood vagy a Broadway, a televíziós sorozatok vagy könyvek, valamint a sajtó figyelmének középpontjában találja magát. Az egyház és annak tagjainak bemutatása olykor egészen pontos. De számos esetben hamis képet fest, vagy csak kliséket ábrázol. Néha pedig megdöbbentően ízléstelen.
Ahogyan azt a katolikusok, zsidók és muszlimok már évszázadok óta tudják, az ilyen figyelem elkerülhetetlen, mihelyt egy szervezet vagy hitcsoport jelentősebb méreteket ölt vagy megnövekedett befolyásra tesz szert.”
A közlemény ezután helyteleníti a szóban forgó hálózat és a vele kapcsolatban álló vállalatok ellen szervezett bojkottot, melyet néhány egyháztagunk szorgalmazott az interneten.
„Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza mint szervezet nem szólít fel bojkottra. Egy ilyen lépés pontosan olyan port kavarna, amilyet a sajtó szeretne, ami végül csak még több nézőt adna a sorozatnak. […] Az utolsó napi szenteknek méltósággal és meggondoltan kell viselkedniük.
Ez nemcsak a Jézus Krisztus által felállított és az Ő saját életében is gyakorolt példaképet, hanem a ma élő egyháztagok erejének és érettségének valódiságát is tükrözi. […]
Ha az egyház megengedné az őt kritizálóknak és támadóknak, hogy ők válasszanak csatamezőt, az azzal a veszéllyel járna, hogy elterelik a figyelmet arról a mondanivalóról és küldetésről, melyet az egyház már közel 180 éve sikeresen képvisel. Ehelyett az egyház maga fogja meghatározni saját helyzetét, miközben továbbra is világszerte prédikálja Jézus Krisztus evangéliumát.”2
Itt egy másik példa. 2007-ben egy független filmproducer megjelentetett egy filmet a Mountain Meadows-i mészárlásról. Ha nagyon rossz alkotásnak neveznénk, még az is nagylelkű lenne. Őszintén szólva, egyszerűen borzalmas volt – még a hollywoodi kritikusok is lehúzták. A film beharangozásakor mindent megtettek, hogy kiprovokálják az egyháztól, hogy ez legyen a fő beszédtéma. Valójában tudomást sem vettünk róla. Megtagadtuk tőlük, hogy ők határozzák meg a dolgok menetét. Az eredmény pedig: nagy bukás a jegypénztáraknál, és sok negatív előjelű számsor a film támogatóinak bankszámláján. Mindeközben továbbra is építő szándékkal és intelligens módon reagálunk és nyújtunk kezet a Mountain Meadowsnál történt szörnyű események elszenvedőinek leszármazottjai felé.
Az Oxford University Press pedig nemrég kiadott egy gondos kutatáson alapuló könyvet Massacre at Mountain Meadows (Mészárlás a Mountain Meadowsnál) címmel, mely bemutatja a nevezett tragédiát övező tényeket.
2. Hangsúlyozzuk ki, hogy utolsó napi szentekként Jézus Krisztus tanításait tanítjuk, és azok szerint élünk, valamint hogy Őt igyekszünk követni.
Mindent összevetve, a velünk és bizonyságunkkal kapcsolatos legfontosabb dolog az, hogy hitelveinket Jézus Krisztus tanításaira alapozzuk, és hogy azáltal próbáljuk követni Őt, hogy életünket Mennyei Atyánknak és Jézus Krisztusnak tetszően éljük.
Ez jelenti nekünk az alapot. Ez volt az alap Joseph Smith számára is, aki azt mondta: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és próféták bizonysága Jézus Krisztusról, hogy Ő meghalt, eltemették, majd a harmadik napon feltámadt és felszállt a mennybe; és minden egyéb dolog, ami a vallásunkkal kapcsolatos, csak függeléke ennek.”3
Amikor az egyházról beszélgetünk valakivel, ezt mindig próbáljuk meg kiemelni. Jézus Krisztust követjük. Megpróbálunk úgy élni, ahogy Ő tanította. Ez hitünk és életünk alapja, valamint ez a leg-erősebb és a legkevésbé védekező álláspont, melyet képviselhetünk. Nem kell semmit sem megvédenünk vagy igazolnunk, amikor Isten Fiának tanításaiból indulunk ki, és megteszünk mindent annak érdekében, hogy betartsuk a parancsolatait.
Hatalmas áldás számunkra, hogy rendelkezünk Jézus Krisztus tanaival, melyek egyértelműek azok számára, akik tanulmányozzák a szentírásokat, és befogadják az Ő tanításait. Miközben követjük az Ő tanát, rájövünk, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és hogy Ő szeret bennünket. Krisztust követve tudjuk, hogy születésünk előtt honnan jöttünk, tudjuk, hogy milyen célból vagyunk itt a földön, és tudjuk, hová fogunk menni, amikor elhagyjuk ezt a földi életet. A szabadulás terve világos; ez Isten terve, melyet gyermekei örökkévaló boldogságáért készített.
Vannak parancsolatok, melyeket Isten adott nekünk, hogy azok szerint éljünk. Ezek az Ő parancsolatai, és senkinek sincs felhatalmazása megváltoztatni azokat, kivéve az Isten kiválasztott prófétájának adott közvetlen kinyilatkoztatás által.
Az emberek világszerte egyre messzebbre sodródnak az Úr tanításaitól egy olyan világi társadalom felé, melyről Pál apostol a következőképp írt:
„Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt [vagyis tant] el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök;
És az igazságtól elfordítják az ő fülöket” (2 Timótheus 4:3–4).
Most jött el az az idő, melyet Pál látott. Egyre növekszik azok száma, akik abban hisznek, hogy nincs Isten, nincs Krisztus, nincs megváltás terve, nincs engesztelés, nincs bűnbánat, nincs megbocsátás, nincs élet a halál után, nincs feltámadás, nincs örök élet és nincsenek örökre összepecsételt örökkévaló családok.
Milyen üres lehet az élet Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma áldásainak teljessége nélkül! Utolsó napi szentekként Jézus Krisztust követjük. Jézus Krisztus által ismerjük a boldogság tervét, a megváltás nagyszerű tervét. Ismerjük Jézus Krisztus tanait. Most és mindörökre törekednünk kell arra, hogy azok szerint éljünk. Az egyház fiatalabbik nemzedékén fog nyugodni az a felelősség, hogy az Úr tanait tanítsa, és hogy tudja, miképpen építse fel az Ő egyházát. Kérlek, ne feledjétek: nem kell úgy éreznetek, mintha mindig igazolnotok kellene hitelveiteket – a szeretet és kedvesség lelkületével csupán el kell magyaráznotok azokat. Amikor igaz tant tanítanak, az igazság mindig felülkerekedik.
Íme néhány példa:
-
Jézus Krisztus tanát követjük embertársaink szolgálatában. Szolgáljuk egyházunk tagjait, és azokat is, akik nem tagjai az egyháznak. Az általunk világszerte végzett emberbaráti szolgálat enyhít az emberek nehézségein és szenvedésein. Forrásainkat, időnket és pénzünket megosztva minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy gondoskodjunk egyházunk tagjai és a más hitet vallók szükségleteiről egyaránt, állandóan szem előtt tartva, hogy „a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg” (Máté 25:40).
-
Követjük Jézus Krisztus azon tanát, hogy a Bölcsesség szava szerint éljünk, mely szilárd alapot nyújt ahhoz, hogy egészséges fizikai állapotnak örvendjünk. Kerüljük a kábítószerek használatát, mivel testünk nyújt otthont örökkévaló lelkünknek, és ebben az életben úgy tehetünk szert boldogságra, ha mind lelkileg, mind pedig fizikailag egészségesek vagyunk.
-
Jézus Krisztust követjük az erkölcsi tisztaság törvénye szerinti életben. Ezt a parancsolatot Isten adta, és soha nem vonta vissza, és nem is változtatta meg. Ez a törvény világos és egyszerű. Senki se kerüljön szexuális kapcsolatba az Úr által megszabott kereteken kívül. Ez egyaránt vonatkozik mind a homoszexuális viselkedésre, mind pedig a házasságon kívüli heteroszexuális kapcsolatokra. Az erkölcsi tisztaság törvényét megszegni bűn.
-
Jézus Krisztust követjük azáltal, hogy ragaszkodunk az Isten által adott házasság törvényéhez, mely egy férfi és egy nő közötti házasságot jelent. Ez a parancsolat már a kezdetektől fogva adott volt. Isten azt mondta: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik a feleségéhez: és lesznek egy testté” (1 Mózes 2:24). Isten azt az utasítást adta Ádámnak és Évának, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, töltsék be a földet, és hajtsák uralmuk alá (lásd 1 Mózes 1:28).
A modernkori próféták és apostolok újra megerősítették ezt a parancsolatot az 1995-ben megjelent „A család: Kiáltvány a világhoz” című kiadványban:
„…Isten megparancsolta, hogy csak olyan férfi és nő között használható a szent nemzőerő, akik mint férj és feleség törvényes házasságot kötöttek. […]
A családot Isten rendelte el. A férfi és a nő közötti házasság nélkülözhetetlen eleme az Ő örökkévaló tervének.”4
-
Jézus Krisztust követjük és az evangélium első tantételeit, valamint a visszaállítás azon csodálatos tanait tanítjuk, melyek befogadása és az azok szerinti élet békességet, örömet és boldogságot hoz Isten fiainak és leányainak életébe. Ez ilyen egyszerű.
Isten áldjon meg bennünket a boldogságkeresésünk során, hogy megismerjük és kövessük az Úr Jézus Krisztus tanításait, és hogy a visszaállított evangéliumról anélkül tudjunk másokkal beszélgetni, hogy támadóvá válnánk.
Illusztrációk: Gregg Thorkelson