Fizetésnapi áldás

Roberto Atúncar Nieto

Peru, Lima

Nem sokkal azután, hogy a feleségem, Carmen világra hozta első gyermekünket, engem elhívtak az egyházközségünk püspökének. Akkoriban igen nehéz helyzetben voltunk anyagilag. Nagy volt rajtam a nyomás, hogy a családomat is el tudjam látni, egyúttal viszont az egyházközségünk tagjai felett is őrködjek és gondoskodjak róluk.

Az egyik vasárnap észrevettem az úrvacsorai gyűlésen egy egyedülálló édesanyát a négy gyermekével. A kápolna leghátsó padsorában ült, és mindent megtett, hogy a gyermekei csendben maradjanak. Tudtam, hogy ő is anyagi nehézségekkel küszködik, de soha nem kért segítséget. Teltek a hetek, ő pedig minden vasárnap eljött istentiszteletre a gyermekeivel.

Elérkezett a fizetésnapom. Mivel abban az áldásban volt részem, hogy prémiumot is kaptam, úgy döntöttem, hogy annak az összegéből megveszem mindazt, ami a házamon régóta esedékes javításokhoz szükséges. Úton a bevásárlóközpont felé azonban eszembe jutott ez a nővér és a gyermekei. Úgy éreztem, hogy jobb lenne, ha a többletpénzen inkább ételt vennék nekik. Felhívtam Carment, és elmondtam neki, hogy mire érzek késztetést. Ő egyetértett.

Ahogy vásároltam, a szemem megakadt pár sütin. Arra gondoltam, hogy a gyerekeknek talán jólesne valami édesség. Két szatyrot teleraktam élelmiszerrel, aztán elmentem ehhez a nővérhez.

Többször is kopogtattam a kopott faajtón. Már éppen távozni készültem, amikor végre kinyílt az ajtó. „Püspök! – mondta. – Most aztán megleptél.” A gyerekei rögtön előszaladtak a háta mögül.

„Hoztam nektek egy kis ennivalót” – mondtam.

Az egyik kislány megtalálta a sütiket, és felkiáltott: „Süti!” A testvérei izgatottan állták körül. A hétéves kislány megölelt. „Köszönöm, püspök!” – mondta.

Bepillantottam a házba, és láttam, hogy érkezésemkor az anyuka éppen egy földre helyezett mosdótálban mosta a szennyest. Asztaluk nem volt, és aludni is matracokon aludtak a földön. Ekkor döbbentem rá, mekkora náluk a szükség. Elintéztem, hogy legyen asztaluk, és hogy mindegyiküknek legyen saját ágya.

Ez az élmény segített felismernem, hogy az Úr vezeti és megáldja az Ő szolgáit. Nincs szükségünk különleges elhívásra ahhoz, hogy segítsünk a fivéreinknek és nővéreinknek. Csupán rá kell hangolódnunk a Lélekre, felismerni, hogy kinek van szüksége a segítségünkre, és készen állni arra, hogy eszköz legyünk az Úr kezében.