Barátok, akik megosztották velem a világosságukat
A szerző Mexikóban, Alsó-Kalifornia államban él.
Ijedtnek és magányosnak éreztem magam. Aztán másik országba költöztem, és hosszú ideje először mentem istentiszteletre.
Egy mexikói kisvárosban éltem az anyukámmal, ahol mindenki ismert mindenkit. Tudtam, hogy mi a helyes és mi a helytelen, de össze voltam zavarodva, és én voltam a városban az egyetlen tevékeny fiatal nő.
Nem akartam kilógni a sorból, ezért azt tettem, ami akkor észszerűnek tűnt: lett egy fiúm. És ez még csak az első elkövetett hiba volt a sorban. Elkezdtem engedni a társaim nyomásának, és azt képzelni, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy a saját fejem után menjek. Ez azt jelentette, hogy sötétségben élő, már nem tevékeny fiatal nő lett belőlem.
Egy évig éltem sötétségben, amely minden egyes nappal egyre sűrűbb lett. A rossz döntéseim veszekedésekhez vezettek a családommal, és rájöttem, hogy nem lakhatok tovább velük. De egy utolsó napi szent jó barátom halála kellett ahhoz, hogy ráébredjek, valami hiányzik. Sajnos Istent és az evangéliumot hibáztattam. Már abban sem hittem többé, hogy az áldások az engedelmességből fakadnak. Tudtam, hogy ha nem döntöm el, hogy az evangélium szerint fogok élni, akkor továbbra is figyelmen kívül fogom hagyni az egyházhoz való kötődésemet, és világias módon élek majd tovább.
Ültem az ágyamon a sötét szobában, sírtam és sajnáltam magamat, amikor rájöttem, hogy félek – félek attól, hogy egyedül vagyok és nincs kivel szót váltanom; félek attól, hogy nem fogom tudni helyrehozni mindazt, amit elrontottam; félek attól, hogy senki sem fog megbocsátani nekem, különösen nem Isten.
Végül az Amerikai Egyesült Államokba, Minnesota államba költöztem a nem egyháztag nagyszüleimmel. A nevelőapám is velem repült, és az ottlétem első vasárnapján elmentünk istentiszteletre, bár csak az úrvacsorai gyűlésre. A gyűlés végére már el is döntöttem magamban, hogy elhagyom az egyházat, azonban a kocsink felé haladva meglepetésemre odaszaladt hozzánk a püspök. Feltett pár kérdést, és meghívott minket a következő vasárnapra – mi pedig elmentünk.
A következő vasárnap, ahogy az úrvacsorai gyűlés véget ért, és még mielőtt felállhattam volna, körém sereglettek a fiatal nők az egyházközségből – olyan fiatal nők, akik aztán segítettek megváltoztatni az életemet.
Illusztrálta: Alberto Ruggieri
Hirtelen egy teljesen más világba kerültem – olyan világba, ahol van egy püspök és egy Fiatal Nők elnök, akik törődnek velem, de ami a lényeg: olyan fiatal nők, akik mindennap igyekeznek az evangélium szerint élni; akik magas normákra törekednek, és arra, hogy kiálljanak azért, ami helyes. Olyannyira ragyogtak, hogy bevilágították az előttem húzódó ösvényt.
Ekkor értettem meg, hogy mit kell tennem: „Úgy fényljék a[z én] világosság[om] az emberek előtt, hogy lássák a[z én] jó cselekedetei[m]et, és dicsőítsék a[z én] mennyei Atyá[m]at” (lásd Máté 5:16). Azzal kezdtem hát, hogy ismét minden héten eljártam istentiszteletre és a közös tevékenységre, naponta olvastam a Mormon könyvét és imádkoztam, visszafogottan öltözködtem, szebben beszéltem, elmentem a templomba, és felkészültem, hogy megkapjam a pátriárkai áldásomat.
Teljesen megváltoztam, de ez nem is tűnt fel egészen a Fiatal Nők táboráig, amikor is éreztem a Szentlelket, és felfedeztem, hogy van bizonyságom – olyan bizonyságom, amely arra emlékeztet engem, hogy Isten szeret; hogy terve van számomra; és hogy nem akarja, hogy egyedül legyek. Olyan ragyogó és erős bizonyság volt ez, amely megváltoztatott engem. Megosztani való bizonyság, hogy a sajátomon kívül mások ösvényét is bevilágítsa. Olyan bizonyság, amely nem fél fényleni a sötétben.