Lenni vagy változni: az itt a kérdés

Írta: Joni L. Koch elder

a Hetvenektől

Az a feladatunk, hogy ítéljünk. Muszáj. Nem szabad azonban senkit beskatulyáznunk vagy megbélyegeznünk.

Évekkel ezelőtt a feleségemmel ellátogattunk a kronborgi várba a dániai Helsingørben. Ezt a várat William Shakespeare Hamlet című darabja tette híressé. Ahogy a kastély folyosóin sétáltunk, az elménket elárasztották a színdarab jelenetei és szavai, különösképpen Hamlet híres töprengése: „Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.”

Ám aztán eszembe jutott egy sokkal pontosabb kérdés, amelyet feltehetünk magunknak: „Lenni vagy változni: az itt a kérdés.”

Esély a jobbá válásra

Másokról szólva sajnos gyakran használunk címkéket. Például ilyeneket mondhatunk:

„Brown elder lusta misszionárius.” Ehelyett így kellene fogalmaznunk: „Brown elder mostanában nem dolgozott keményen, de hiszem, hogy jobbá tud válni.”
„Mary nem vallásos.” Ezzel szemben mondhatnánk inkább így: „Maryt eddig nem érdekelte a vallás, de talán érezni fogja a Lelket, ha a bizonyságomat teszem neki.”

Amikor azt mondjuk valakire, hogy valamilyen, akkor végső soron megbélyegezzük vagy beskatulyázzuk őt; anélkül ítélünk, hogy esélyt adnánk a változásra és a fejlődésre. Amikor azonban azt mondjuk, hogy eddig valamilyen volt, azzal azt a meggyőződésünket fejezzük ki, miszerint lehetséges a növekedés és a fejlődés.

Helytelen-e ítélni?

A legtöbb bibliafordítás a Szabadító tanításának következő változatát tartalmazza: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” (Máté 7:1). Joseph Smith fordítása azonban segít tisztázni: „Ne ítélkezzetek hamislelkűen…; hanem ítéljetek igazlelkű ítéletet” (a Szentíráskalauz 231. oldalán; kiemelés hozzáadva).

Valóban elfogadható – mi több, elvárás felénk – az ítélőképességünk használata, amikor felmérjük, kiértékeljük és megkülönböztetjük a helyzeteket, majd döntést hozunk. És különösképpen fontos, hogy igazlelkűen gyakoroljuk az ítélőképességünket akkor, amikor ez más embereket is érint.

Alaposan ki kell például értékelnünk, hogy kivel is lépjünk házasságra; tisztánlátást kell gyakorolnunk, hogy megértsük valakinek a szándékait; és fel kell mérnünk azt is, mennyire képes valaki ellátni egy szakmai feladatot.

Az emberek cselekedeteit vagy jellemvonásait mindig az Úr mércéjével kell mérnünk, amint azt a szent írások és a próféták szavai tartalmazzák. Mindenekelőtt pedig biztosnak kell lennünk abban, hogy a megítélésünk nem próbál bárkit is gorombán behatárolni, sietve beskatulyázni vagy igaztalanul megbélyegezni.

Képesnek lenni a változásra

Hamislelkű ítélkezést gyakorlunk, amikor pontatlanul jellemzünk másokat, főleg akkor, ha ennek során azt sugalljuk, hogy nem képesek megváltozni. A másokkal való kapcsolatba lépésünk során mindig emlékezzünk arra, hogy az Úr engesztelő áldozatának köszönhetően mindegyikünkben megvan a lehetőség a jobbá válásra. Gondold át a Szabadító által mutatott következő példákat:

A házasságtörésen ért asszonynak azt mondta, hogy „eredj el és többé ne vétkezzél” (János 8:11).
Az Őmellette keresztre feszített férfiak egyikének ezt mondta: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács 23:43).
Feltámadt lényként továbbra is látta a Péterben rejlő lehetőséget, és annak ellenére tanította őt, hogy Péter háromszor is megtagadta (lásd Máté 26:34 és János 21:15–17).
Felszólította a szenteket üldöző Sault, hogy tartson bűnbánatot. Saul, akiből Pál lett, engedelmeskedett és igazlelkűvé vált. (Lásd Apostolok cselekedetei 9:3–6.)

Az Úr Jézus Krisztus a második esélyek bajnoka – mi több, a harmadik és negyedik esélyeké is. Arra tanított bennünket, hogy még hetvenszer hétszer is bocsássunk meg (lásd Máté 18:22). Ő az egyetlen, aki tökéletes életet élt ezen a földön, ám az Ő életének, tanításainak, engesztelő áldozatának és feltámadásának köszönhetően, valamint az Ő evangéliumának szertartásai által mi is tökéletessé válhatunk egy nap. Ha oly módon utalunk a fivéreinkre és nővéreinkre, hogy azzal a kételyeinknek adunk hangot a változásra való képességüket illetően, akkor egyúttal a Szabadító hatalmában és az Ő engesztelésének hatalmában kételkedünk.

A belső és a külső

Tény, hogy gyakran ítélünk (és ítélnek meg bennünket) az első benyomás alapján. Fennáll azonban a veszély, hogy hamislelkűen fogunk ítélkezni, ha kizárólag az első benyomások alapján ítélkezünk, és elmulasztjuk felmérni egy ember valódi jellemét.

„[A]z Úr nem azt nézi, a mit az ember; mert az ember azt nézi, a mi szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1 Sámuel 16:7). Jézus úgy jellemezte korának képmutatóit, mint akik „hasonlatosak… a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig… minden undoksággal rakvák” (Máté 23:27).

A Szabadító nem azt tanította, hogy rossz dolog lenne a tetszetős és rendes külső megjelenés, hanem azt, hogy ennél sokkal fontosabb egy férfi vagy nő belső jelleme (erkölcsi és lelki állapota). Gondolj a fenséges templomainkra: a kertjük gyönyörűséges, ám az odabent végzett szertartások ennél sokkal fontosabbak.

A misszionáriusoknak is kötelező bizonyos öltözködési és megjelenési normák betartása. Azzal, hogy tiszták, visszafogottan öltözködnek és helyénvaló nyelvezetet használnak, jó példát mutatnak azoknak, akiknek a Jézus Krisztus evangéliumával való ismerkedés a misszionáriusoktól hallott üzenettel kezdődik.

Tisztánlátást gyakorolni

Amikor igazlelkűen próbálunk ítélni, fontos a tisztánlátás gyakorlása. A Szentíráskalauz szerint a tisztánlátás „valaminek a Lélek hatalma általi megértése vagy megismerése. […] Magában foglalja az emberek igazi jellemének, valamint a lelki megnyilvánulások forrásának és jelentésének felismerését” (tisztánlátás ajándéka).

Olykor azok, akik belül gonoszak, világi álcát öltve próbálnak becsapni bennünket, hogy azt higgyük, érdemes utánozni őket. Ők azok, akik a saját szemükben bölcsek és a saját tekintetükben okosak (lásd Ésaiás 5:21; 2 Nefi 15:21). A Szabadító átlátott ezen a színjátékon, és képes volt még a legalázatosabbak és elesettebbek között is tisztán felismerni az erős jellemet és a szív őszinte szándékát.

Alma is ilyen tisztánlátást gyakorolt, amikor azokhoz szólt, akiket bár „minden ember megvet[ett] a szegénységük miatt”, mégis alázatosak, „alázatos szívűek” voltak (lásd Alma 32:5–8).

Ne feledjük, hogy „az Isten Lelkének dolga[i] lelkiképen ítéltetnek meg” (1 Korinthusbeliek 2:14). Amikor úgy látunk másokat, ahogy a Mennyei Atyánk látja őket, a tisztánlátás lehetővé teszi számunkra, hogy igazlelkűen gyakoroljuk az ítélőképességünket.

Igazlelkű megítélés

Életünk minden napján ítélünk, amikor felmérünk, kiértékelünk és különbséget teszünk. Az Úr azonban azt várja tőlünk, hogy ezt igazlelkűen tegyük. Az Úr Jézus Krisztus tanítványaiként a szavainknak és a tetteinknek azt kell mutatniuk, hogy irgalmasak, szeretetteljesek és segítőkészek vagyunk.

Igazlelkű bírákként meg kell győződnünk arról, hogy nagyobb figyelmet szentelünk egy ember jellemének, mint a megjelenésének. Ugyanakkor arra is emlékeznünk kell, hogy mindennap első benyomásokat teszünk azzal, ahogy kinézünk és beszélünk. Ha a megjelenésünk is tükrözi az üzenetünk nagy értékét, akkor ez a legtöbb embert arra készteti majd, hogy még többet megtudjon a jellemünkről és az evangélium üzenetéről.

Jézus Krisztus, a mi Urunk és Mesterünk, megmutatta nekünk a tökéletes követendő mintát az igazlelkű ítélkezésre való törekvésünk során. A felszínen látottak mellett nekünk is a mérlegre kell helyeznünk mindazt, ami az egyes emberekben zajlik – csakúgy, ahogy Ő is teszi.