Florence fehér fityulája
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Michiganben él.
A tizenhárom éves Florence Onyejekwe elfoglalta a szokásos helyét a nigériai Onitsha városának nyüzsgő piacán. Az utca tömve volt árusokkal, akik kiáltozva igyekeztek felhívni az elfoglalt vásárlók figyelmét az áruikra. A nők a fejükön csomagokat egyensúlyozva sétáltak. Nem sokkal korábban fejeződött be a tanítás az ünnepek előtt, és Florence tudta, hogy a barátai élvezik az iskolai szünetet. Florence azonban a szabadnapjait itt, a piacon töltötte, és keserűlevelet árult. Csak így tudott pénzt keresni a tandíjára.
De nem panaszkodott. Elvégre az édesanyja mindennap órákat töltött a piacon jamgyökeret árulva, hogy ételt vehessen a családjának. Mama nagyon keményen dolgozott. Mindkét szülője nagyon keményen dolgozott. Csak hát az alacsony iskolázottság miatt korlátozottak voltak a lehetőségeik. Florence már majdnem befejezte az általános iskolát. Talán ha folytathatná a tanulást, akkor találhatna egy jól fizető állást, és segíthetne a családján.
Hazaérve Florence odament a szüleihez, és megkérdezte: „Szerintetek továbbmehetnék középiskolába? Azután esetleg egyetemre?”
Mama ránézett Nnamra (apára), és megrázta a fejét. „Az egyetem sokkal többe kerül, mint amennyi pénzünk van” – mondta Nnam. Florence a cipőjét bámulta. Nem szerette volna, ha Mama és Nnam látja rajta, hogy milyen csalódott.
Néhány nappal később Florence beugrott a kórházba, hogy elhozzon egy orvosságot. A kórház majdnem annyira zsúfolt volt, mint a piac, bár nem olyan hangos. A lány megbámulta a kikeményített fehér fityulát viselő ápolónőket. Elképzelte magát ilyen formaruhában, amint egy nagy kórházban segít a betegeknek és gondoskodik az újszülöttekről. Talán belőle is lehetne ápolónő.
Florence tudta, hogy a szüleinek igaza van: nem lesz egyszerű továbbtanulni. De azt is tudta, hogyan dolgozzon keményen. Úgy döntött, hogy belevág.
Bármilyen munkával telt is a napja, mindig szakított időt a tanulásra. Letette a középiskolai felvételi vizsgákat, és Nnam kölcsönkért annyi pénzt, amennyiből beiratkozhatott. Florence később megtudta, hogy a kormány fizeti az ápolónői tanulmányok egy részét. Az álma már karnyújtásnyira volt!
Amikor azonban eljött az idő, hogy elkezdje az ápolónői tanulmányait, Florence egy kis kétséget érzett. Mi lesz, ha túl nehéznek bizonyul? Mi lesz, ha magányos lesz? Lehajtotta hát a fejét, és imádkozott: „Drága Istenem! Kérlek, adj nekem erőt ahhoz, hogy ápolónőnek tanuljak, és keményen dolgozzak!”
A főiskolán Florence megtanulta, hogyan adja be az orvosságot és fertőtlenítse az eszközöket. A betegei néha jobban lettek, de néha nem. A lány gyakran imádkozott bátorságért. Három hosszú év elteltével Florence osztályelsőként diplomázott! Az álma valóra vált! Magára ölthette az ápolónői fehér fityulát, és eleget keresett ahhoz, hogy segíthessen a családjának.
Sok-sok évvel később Florence ellátogatott a Ghánai Accra Misszió egyik kis gyülekezetébe. A férje, Christopher Chukwurah volt ott a misszióelnök. Florence találkozott néhány olyan gyermekkel a gyülekezetben, akik nem tudtak mindig iskolába menni. Bizonytalanok voltak a jövőjükkel kapcsolatban. Florence-nek a gyermekkori önmaga jutott eszébe róluk. „Mit mondhatnék nekik, ami segítene rajtuk?” – imádkozott magában.
Majd egy világos késztetést érzett: mesélj nekik az életedről!
Florence átgondolta az életét. Dolgozott nigériai és amerikai kórházakban. Hozzáment egy jóravaló férfihoz, akivel rátaláltak Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházára. Édesanya lett. Most pedig a misszionáriusoknak segít abban, hogy egészségesek maradjanak és keményen dolgozzanak. Mennyei Atya segítette hozzá, hogy ápolónő válhasson belőle. Jóval több minden megtételében segítette, mint amit korábban el tudott képzelni. Ő is megtehetné ugyanezt az ottani gyerekekért.
Florence a gyermekekre nézett és elmosolyodott. „Tudjátok, hogy milyen fehér fejfedőt hordanak az ápolónők? Nos, láttam egyszer egy ilyet, és úgy döntöttem, hogy ápolónő leszek…”