Nem akarok másmilyen lenni!
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
„…a lelkek értéke nagy Isten szemében” (Tan és szövetségek 18:10).
Móni mindig izgatottan várta a balettórát. Nagyon szerette hallgatni a zenét. Nagyon szerette gyakorolni és pontosan eltalálni a pillangóugrást. Azt pedig különösen szerette, amikor az egész csoport együtt mozgott. Ilyenkor olyan volt, mintha az összes táncos ugyanolyan lenne. Olyan volt, mintha nem csak neki lenne egyedül Down-szindrómája.
Ezen a napon egy új tánclépést tanultak. Móni figyelte, ahogy a balett-tanára felugrik a levegőbe. Figyelte, ahogy a lányok is megpróbálkoznak vele. Voltak, akik azonnal ráéreztek. Másoknak többször is meg kellett próbálniuk. Móni újra és újra megpróbálta, de neki sehogy sem sikerült.
„Segítesz nekem, tanító néni?” – kérdezte Móni.
A mellette álló lány ránézett. Azután odahajolt a barátnőjéhez. „Miért beszél ilyen furcsán?” – suttogta. Mindkét lány megfordult, és Mónira nézett.
Hazafelé Móni végig csöndben volt.
Amikor hazaértek, Anyu éppen tésztát dagasztott a konyhában. Lisztes volt az arca. Ez néha megnevettette Mónit. De ezen a napon csak ledobta a tornazsákját a földre, és belesüppedt az asztal mellett álló egyik székbe.
„Milyen volt a balett?” – kérdezte Anyu.
„Szörnyű – felelte Móni. – Segítséget kértem, és az egyik lány azt mondta, hogy furán beszélek. Azután meg rám bámult.” Móni lesütötte a szemét. „Nem akarok többet balettra járni.”
„Ó, Móni – sóhajtotta Anyu. – Úgy sajnálom. Apuval nagyon szeretjük nézni, ahogy balettozol. Büszkék vagyunk rád, amiért ilyen keményen dolgozol!”
Móni érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. „Nem szeretem, hogy Down-szindróma van bennem. Nem tetszik, hogy máshogy néz ki az arcom. Bárcsak ne lenne ilyen nehéz új dolgokat megtanulnom! Még a beszédet is gyakorolnom kell!”
Apu leült Móni mellé, és átkarolta. „Móni, mi nagyon szeretünk téged. Semmit sem változtatnánk meg rajtad.”
De Móni csak megrázta a fejét, majd a karjába temette az arcát. „Nem akarok másmilyen lenni! Azt akarom, hogy vegyék ki belőlem a Down-szindrómámat!”
Anyu és Apu pár pillanatig hallgatott.
„Van egy ötletem” – mondta Anyu. Móni kikukucskált a karja fölött. „Miért nem imádkozol és kérdezed meg Mennyei Atyát, hogy Ő hogyan érez veled kapcsolatban?”
Móni elgondolkodott ezen. Szeretett imádkozni. Lassan bólintott. „Leírod a kérdést, hogy ne felejtsem el, mit kell kérdezni?”
Anyu leírta a kérdést. Móni fogta a papírt, és elvonult a szobájába imádkozni.
Amikor néhány perccel később visszatért a konyhába, az arca úgy ragyogott, mint egy villanykörte. „Mennyei Atya válaszolt!” – mondta.
„Mit mondott?” – kérdezte Anyu.
„Azt mondta: »Móni, én úgy szeretlek téged, ahogy vagy« – felelte a lány. – És ezt HANGOSAN mondta!”
A következő héten Móni már nem aggódott amiatt, hogy mit gondol a többi lány a Down-szindrómájáról. Inkább egy másik lányra, Sárira figyelt, aki szomorúnak tűnt. Sárinak is nehezére esett megtanulni némelyik új tánclépést.
Amikor Móni hazaért, úgy döntött, ír Sárinak egy üzenetet. Rajzolt egy csomó szívet. Anyu segített helyesen megírni.
„Kedves Sári! – írta Móni. – Nagyszerűen balettozol. Szeretnék a barátod lenni. Örülök, hogy az én csoportomban vagy.”
Móni már alig várta, hogy átadhassa az üzenetet Sárinak. Azt akarta, hogy Sári is boldognak és szeretettnek érezze magát a baletton.