„Maradjatok én bennem”
Ahhoz, hogy az evangélium gyümölcsöt hozzon és áldást jelentsen életünkben, szorosan mellette kell állnunk, aki mindannyiunk Üdvözítője.
Korábbi években az általános felhatalmazottak rendszerint beszámoltak missziójukról az általános konferenciákon. Tudom, hogy 2004-et, nem pedig 1904-et írunk, de szeretném előidézni ennek a korábbi szokásnak a lelkiségét, és beszámolni néhány csodálatos dologról, amiben Holland nőtestvérnek és nekem részünk van Latin-Amerikában. Remélem, hogy mindannyiótok számára hasznos lesz, bárhol is éltek vagy szolgáltok.
Először is szeretnék köszönetet mondani minden misszionáriusnak, aki valaha is munkálkodott ebben a páratlan utolsó napi törekvésen, ami számunkra adatott. A visszaállított evangélium előretörése a szó szoros értelmében csoda, és ami ebben még óriási dolog, hogy ennek az előretörésnek a jelentős része tizenkilenc éves fiatalok erőfeszítéseinek köszönhető! Miközben láttuk fiaitokat, lányaitokat és unokáitokat (néhány esetben pedig a szüleiteket és nagyszüleiteket!) hithűen szolgálni Chilében, elképzeltem világszerte szolgáló többi tízezernyi misszionáriust! Tiszta, ragyogó tekintetű misszionáriusok ők, akik kettesével szolgálnak, és akik ennek az egyháznak az élő szimbólumai mindenütt. Ők maguk az első evangéliumi üzenet érdeklődőik számára – és mily csodás üzenet is ez! Mindenki tudja, kik ők, és mi, akik a legjobban ismerjük őket, a legjobban szeretjük őket.
Bárcsak találkozhatnátok azzal a sisterrel, aki Argentínából jött, hogy velünk szolgáljon! Mivel minden lehetségest megtett azért, hogy finanszírozni tudja misszióját, eladta a hegedűjét, az ő legféltettebb, szinte egyetlen földi tulajdonát. Így mondta egyszerűen: „Isten meg fog áldani egy másik hegedűvel, miután én is megáldottam a gyermekeit Jézus Krisztus evangéliumával.”
Bárcsak találkozhatnátok azzal a chilei elderrel, aki kollégista volt, amikor rátalált a Mormon könyvére, és még aznap este elkezdte olvasni! Parley P. Pratt élménye jut róla az eszembe: mohón olvasott – megállás nélkül egész éjszakán át. Pirkadatra mélységes békességet érzett, és felragyogott előtte a remény új sugara. Elhatározta, kideríti, honnan származik ez a könyv, és ki írta annak csodálatos oldalait. Tizenhárom hónapra rá már a misszióban szolgált.
Bárcsak találkozhatnátok azzal a csodás fiatalemberrel, aki Bolíviából érkezett hozzánk! Nem voltak egymáshoz illő ruhái, a cipői pedig három számmal nagyobbak voltak, mint a lába. Egy kicsit idősebb volt, mivel ő volt az egyetlen kereső a családjában, és beletelt egy kis időbe, míg megkereste a pénzt a missziójára. Csirkéket nevelt, és tojást árult házról-házra járva. Aztán éppen akkor, amikor végre megkapta elhívását, özvegy édesanyjának sürgős vakbélműtétre volt szüksége. Fiatal barátunk a missziójára gyűjtött minden fillérét odaadta édesanyja műtétére és az utókezelésre, majd csendben összegyűjtötte a barátaitól kapott használt ruhákat, és időben megérkezett Santiagóba a Misszionáriusképző Központba. Bizton mondhatom, hogy ruhái most már passzolnak egymáshoz, cipői az ő lábméretéhez igazodnak, valamint ő is és édesanyja is egészségnek örvendenek mind testileg, mind lelkileg.
Szóval ezek a fiatalok a ti otthonaitokból kerülnek ki, szerte a világról. Az Úr elszánt szolgáinak ily hosszú listájánál megemlíteném még az idősebb házaspárok egyre növekvő seregét is, akik kifejezhetetlen mértékben járulnak hozzá ehhez a munkához. Mennyire szeretjük ezeket a házaspárokat, és mily nagy szükségünk van rájuk az egyház minden missziójában! Azoktól, akik megtehetik, kérem, hogy tegyétek félre golfütőtöket, ne aggódjatok a tőzsde miatt, ébredje- tek rá, hogy unokáitok akkor is az unokáitok maradnak, amikor visszajöttök – és induljatok útnak! Életetek legnagyszerűbb élményét ígérhetem nektek!
Hadd mondjak pár szót most magukról a csodálatos egyháztagokról! Nemrég egy eléggé nagy kiterjedésű cövek újraszervezésénél éreztem az Úr sugalmazását, hogy elhívjak valakit a cövekelnökségbe, de azt az információt kaptam, hogy ennek az embernek nincsen autója, csak kerékpárja. Az egyházban sok vezetőnek nincsen autója, mégis nyugtalanított, mit jelentene ez ennek az embernek ebben a bizonyos cövekben. Interjút tartottam végelgyengülésben szenvedő spanyolságommal, majd így szóltam: „Hermano, ¿no tiene un auto?” Mosolygós arccal azonnal rávágta: „No tengo un auto; pero yo tengo pies, yo tengo fe.” („Autóm ugyan nincs, de van lábam és van hitem.”) Aztán mosolyogva hozzátette, hogy busszal is járhat, vagy kerékpárral is és gyalog is, „como los misioneros” – vagyis ahogy a misszionáriusok. És így is tesz.
Csupán nyolc héttel ezelőtt tartottam egy misszió-kerületi konferenciát a Chiloé-szigeten, ami Chile belsejében, az ország déli részén van, és kevés látogató jár oda. Képzeljétek el, mekkora felelősségnek éreztem, hogy ezekhez a csodálatos emberekhez szólhatok, amikor elmondták nekem, hogy egy nagyon idős ember, aki a kápolnában az első sorban ült, gyalog indult útnak hajnali ötkor, és négy órán át gyalogolt, mire kilenc órakor elfoglalta helyét, a gyűlés viszont csak 11 órakor kezdődött! Azt mondta, szeretett volna jó helyet kapni. Ahogy a szemébe néztem, azokra az időkre gondoltam, amikor vagy túl közömbös voltam, vagy túl sokat késtem, és eszembe jutott, mit mondott Jézus: „Még az Izráelben sem találtam ilyen nagy hitet.”1
A Chile Punta Arenas Cövek az egyház legdélebbi cöveke a földön, melynek legtávolabb eső határai az Antarktisz felé nyúlnak. Ennél délebbre már csak pingvinekből álló cöveket lehetne felállítani! A Punta Arenas-i szentek számára körülbelül a Santiago Templomba vezető út oda-vissza 6800 kilométeres buszozást jelent. Egy házaspárnak akár éves jövedelmük 20 százaléka is elmegy csupán az utazásra. Mindössze 50 ember fér fel a buszra, de minden út előtt még 250-en gyűlnek össze egy rövid áhítatra a reggeli indulást megelőzően.
Gondolkodjatok el egy pillanatig, és tegyétek fel magatoknak a kérdést, hogy utoljára mikor álltatok a Magellán-szorossal szomszédos hideg, szélfútta parkolóban csak azért, hogy együtt énekeljetek, imádkozzatok és örvendezzetek azokkal, akik a templomba indulnak, reménykedvén, hogy félretett pénzetek elegendő lesz arra, hogy legközelebb ti is velük tartsatok! Száztíz óra, ebből 70 azokon a poros, hepehupás, félkész utakon, Argentína vad pusztaságán, Patagónián át. Milyen érzés 110 óráig buszozni? Őszintén szólva, nem tudom, azt viszont igen, hogy néhányunk megijed, ha több mint 110 kilométerre lakik egy templomtól, vagy ha az ott zajló szertartások 110 percnél hosszabbak. Miközben a tizedről tanítjuk ezeket a távol élő utolsó napi szenteket, együtt imádkozunk velük és az eddigieknél egyre több templomot építünk számunkra, addig nekünk, a többieknek, talán többet kellene tennünk azért, hogy rendszeresen élvezzük a templom áldásait és csodáját, amikor oly sok templom épül a közelünkben!
Ez pedig bevezeti mai zárógondolatomat. Az egyház egészét tekintve oly sok dolgot társíthatunk elménkben Gordon B. Hinckley elnök látnoki szolgálatához, ideértve (vagy talán leginkább) a templomok bővítését és a nagyszabású templomépítést. De ki merem mondani mindannyiunk nevében, akik ezen a szószéken ülünk, hogy ugyanilyen nyomatékosan fogunk emlékezni vele kapcsolatban arra is, mily elszántan igyekezett megtartani az egyházhoz csatlakozó megtérteket! Egyetlen újkori próféta sem beszélt erről nyíltabban, és senki sem várt el többet tőlünk annak érdekében, hogy ez valóban be is teljesedjen! Szemében valami huncut csillogással, gyengéden az asztalra csapva a következőket mondta nemrég a Tizenketteknek: „Testvérek! Ha életem véget ér, és a temetési szertartásom a vége felé közeledik, felemelkedem, ahogy elmegyek, aztán belenézek mindannyiótok szemébe, és megkérdem: ‚Hogy állunk a megtértek megtartásával?’”
Ez a téma bezárja a kört, összekötvén azt az igaz, mély megtérést, amit a misszionáriusok igyekeznek elhozni, azzal a nagyobb elkötelezettséggel és elszántsággal, amit látni lehet az egyház csodálatos tagjai életében.
Krisztus azt mondta: „Én vagyok az igazi szőlőtő. (…) ti a szőlővesszők.”2 „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképen ti sem, hanemha én bennem maradtok.”3
„Maradjatok én bennem” – a kifejezés angolul bár csodálatos és érthető, magát az első szót azonban nem túl gyakran használjuk már. Ezért aztán még jobban értékelni kezdtem ezt az Úrtól jövő tanácsot, amikor egy másik nyelven láttam ennek a fordítását. A spanyolban ez a jól ismert kifejezés így szól: „permaneced en mi”, ami idegen szóval permanenciára utal, mely azt jelenti: „állandóság, megmaradás”. Vagyis azt sugallja, hogy ez a megmaradás örökké tartson. Erre szólítja fel az evangélium üzenete a chileieket és mindenkit a világon. Jertek, és mindörökké maradjatok! Jertek meggyőződéssel és kitartással! Jertek maradandóan a ti és az utánatok következő nemzedékek érdekében, és segíteni fogunk egymásnak abban, hogy a legvégsőkig erősek maradjunk!
„Az, aki megfogja a bot egyik végét, felkapja a másikat is”4 – tanította nekünk csodálatos misszióelnökünk legelső alkalommal. És így kell ennek lennie, amikor csatlakozunk az igaz és élő Isten ezen igaz és élő egyházához! Amikor csatlakozunk Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházához, felszállunk Sion Jó Hajójára, és vele tartunk, akárhová is megy, míg csak be nem fut a millenniumi kikötőbe. A hajón maradunk szélvihar és szélcsend idején is, tajtékzó hullámverés és perzselő hőség idején is, mert ez az egyetlen út, mely elvezet az ígéret földjére. Az egyház az Úr eszköze arra, hogy elhozza a legfontosabb tanokat, szertartásokat, szövetségeket és kulcsokat, melyek elengedhetetlenek a felmagasztosuláshoz. Senki sem lehet tökéletesen hű Jézus Krisztus evangéliumához anélkül, hogy ne törekedne arra, hogy hithű legyen az egyházban, mely az evangélium földi intézménye. Az új megtérteknek és a sokéves egyháztagoknak egyaránt kijelentjük Nefi erőteljes búcsúfelszólításának lelkiségével, hogy: „Beléptetek a kapun. (…) Miután pedig rátértetek erre a szoros és keskeny ösvényre, azt kérdezem tőletek, gondoljátok, hogy azzal már mindent megtettetek? Bizony mondom nektek, hogy nem; (…) Krisztus szavára támaszkodva töreked[jetek] előre, és mindvégig [tartsatok ki, és akkor] örök életet nyertek.”5
Jézus azt mondta: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.”6 Tanúságomat teszem arról, hogy ez Istentől jövő igazság. Krisztus jelent számunkra mindent, nekünk pedig „meg kell maradnunk” Őbenne végleg, szilárdan, hajthatatlanul, örökkön-örökké. Ahhoz, hogy az evangélium gyümölcsöt hozzon és áldást jelentsen életünkben, szorosan mellette kell állnunk, aki mindannyiunk Üdvözítője, és az Ő egyháza mellett, mely az Ő szent nevét viseli. Ő a szőlőtő, mely erőnk igaz forrása, valamint az örök élet egyetlen forrása. Őbenne nemcsak kitartunk, hanem győzedelmeskedünk és dicsőséget aratunk ebben a szent ügyben, mely soha nem hagy minket cserben. Imádkozom, hogy mi se hagyjuk soha cserben sem az evangéliumot, sem Őt! Jézus Krisztus szent nevében, ámen.