Eljött a bátorság ideje!
Legyen meg a bátorságunk elfordulni a népszerű dolgoktól, a bátorságunk, hogy kiálljunk az elveinkért! A bátorság, nem pedig a kompromisszumok által érdemeljük ki Isten jóváhagyó mosolyát.
Testvérek, igazán inspiráló látvány vagytok! Hihetetlen felfogni azt, hogy testvéreitek a papságban világszerte több ezer kápolnában látják ezt a műholdas közvetítést. Különböző nemzetekből vagytok, sokféle nyelvet beszéltek, azonban összeköt minket egy közös kapocs. Megbíztak minket, hogy a papságot viseljük, és hogy Isten nevében cselekedjünk. Szent bizalom élvezői vagyunk. Sokat kívánnak tőlünk.
Nagyon régen a híres író, Charles Dickens, a ránk váró lehetőségekről írt. A Nagy várakozások című klasszikus kötetében egy Philip Pirrip nevű fiúról, vagy közismertebb nevén Pipről írt. Pip szokatlan körülmények között született. Árva volt. Mindennél jobban kívánta, hogy tanult úriember lehessen. Mégis minden reménye és törekvése látszólag kudarcra volt ítélve. Fiatal férfiak, ti is éreztek így néha? Minket, idősebbeket is foglalkoztatnak ilyen gondolatok?
Egy nap egy Jaggers nevű londoni ügyvéd szólította meg a kis Pipet, és elmondta neki, hogy egy ismeretlen jótevő nagy vagyont hagyott rá. Az ügyvéd a fiú vállára tette kezét, és azt mondta neki: „Fiam, nagy elvárásokat támasztottak veled szemben.”
Ma este, ahogy végignézek rajtatok, fiatal férfiak, és végiggondolom, hogy kik vagytok, és mivé válhattok, kijelentem: „Nagy elvárásokat támasztanak veletek szemben.” – De nem egy ismeretlen, hanem egy ismert jótevő, vagyis Mennyei Atyánk az, aki nagy dolgokat vár el tőletek.
Az élet utazását nem egy akadályoktól és csapdáktól mentes autópályán tesszük meg, hanem egy olyan ösvényen, ahol elágazások és fordulópontok vannak. Szüntelen döntésekkel találjuk szembe magunkat. Bátorságra van szükségünk, hogy azokat bölcsen hozzuk meg: bátorság kell ahhoz, hogy nemet, és ahhoz is, hogy igent mondjunk. Döntéseink valóban sorsdöntők.
A bátorságra való felhívás mindannyiunk előtt folyamatosan ott áll. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz.
Az amerikai polgárháború idején egy katonai vezető bátorságát egy gyalogos jegyezte fel, aki a déli államok szövetségének szürke egyenruháját viselte. A következő szavakkal írta le J. E. B. Stuart tábornok hatását:
„[A csata egy kritikus pontján] az ellenség felé kezdett integetni, és azt kiáltotta: ‚Előre, emberek! Előre! Csak kövessetek engem!’ (…)
Bátran és határozottan tomboló áradatként [követték őt].” Az objektumot elfoglalták és megvédték.1
Egy korábbi alkalommal, egy távoli földön egy másik vezető ugyanezt kérte: „Kövessetek engem!”2 Ő nem háborús tábornok volt. Épp ellenkezőleg: a Béke Hercege, az Isten Fia volt. Azok, akik akkor követték, és akik most követik Őt, sokkal jelentősebb csatát nyernek meg, melynek örökkévaló következményei vannak. Állandóan szükség van bátorságra.
A szentírások sok bizonyítékot sorakoztatnak fel erről az igazság- ról. József, Jákób fia, akit eladtak Egyiptomba, megmutatta, milyen a határozott bátorság, mikor Potifár felesége megpróbálta elcsábítani. Ezt mondta: „Hogy követhetném hát el ezt a nagy gonoszságot, és hogyan vétkezném az Isten ellen? És … ő nem hallgata reá (…) és kiméne.”3
Napjainkban egy apa a bátorság e példáját gyermekei életére vonatkoztatta, amikor kijelentette: „Ha bármikor is olyan helyen találod magad, ahol nem kellene lenned – menj el onnan!”
Kit ne ihletne meg Hélamán kétezer harcos fiának élete, akik szüleik tanítását követve a bátorság szükségességéről tettek tanúbizonyságot? A bátorságról, hogy tiszták és erkölcsösek legyenek.4
Mindezen példákat azonban lehet, hogy Moróni példája koronázza meg, akinek megvolt a bátorsága ahhoz, hogy végig rendületlenül kitartson az igazlelkűségben.5
Mózes szavai erősítették mindannyiukat: „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek … , mert az Úr, a te Istened maga megy veled; nem marad el tőled, sem el nem hágy téged.”6 Nem hagyta őket cserben, és nem hagy cserben minket sem. Nem hagyta el őket, és nem hagy el minket sem.
Ez az édes biztosíték vezet titeket és engem is – a mi időnkben, a mi napjainkban, a mi életünkben. Természetesen szembe kell majd néznünk a félelemmel; gúnnyal és ellenszegüléssel találkozunk. Legyen meg a bátorságunk elfordulni a népszerű dolgoktól, a bátorságunk, hogy kiálljunk az elveinkért! A bátorság, nem pedig a kompromisszumok által érdemeljük ki Isten jóváhagyó mosolyát. A bátorság élő és vonzó erénnyé válik, amennyiben nemcsak úgy tekintünk rá, mint a hősi halálra való készségre, hanem úgy is, mint eltökéltségre, hogy tisztességes életet éljünk. Erkölcsileg gyáva az olyan ember, aki nem fog valami szerinte helyes dolgot megtenni, mert mások kinevetnék, vagy nem értenének vele egyet. Ne felejtsétek el, hogy mindenkinek vannak félelmei, de azoknak, akik méltósággal néznek szembe azokkal, bátorságuk is van!
Az én személyes életutamból is hadd osszak meg egy olyan példát a bátorságra, mely katonakoromban történt!
A második világháború utolsó hónapjaiban az Egyesült Államok haditengerészetébe belépni nagy kihívást jelentett számomra. Hallottam hősies, bátor tettekről és a merészség példáiról. Az egyik dolog, amire a leginkább emlékszem, egy tizennyolc éves – nem a mi hitünket valló – tengerész csendes bátorsága volt, aki nem volt túl büszke ahhoz, hogy imádkozzon. Csapatuk 250 tagja közül ő volt az egyetlen, aki a kíváncsiskodók gúnyolódása és a hitetlenek viccelődése közepette minden este fejet hajtva letérdelt ágya mellé, és Istenhez imádkozott. Soha meg nem ingott. Soha meg nem torpant. Bátor volt.
Nagyon szeretem Ella Wheeler Wilcox költőnő szavait:
Könnyen vagyunk kedvesek,
Mikor az élet repül, mint a lágy ének,
De ki mosolyog, az nem vall szégyent,
Mikor sötét felleg gyűl az égen.7
Ilyen ember volt Paul Tingey is. Körülbelül egy hónapja voltam a temetésén Salt Lake Cityben. Paul egy utolsó napi szent családban nőtt fel, és tiszteletreméltó missziós szolgálatot tett az Úrnak Németországban. A misszión elder Bruce D. Porter is társa volt, aki most a Hetvenek Első Kvórumának tagja. Elder Porter úgy írta le elder Tingey-t, mint a legelkötelezettebb és legsikeresebb misszionáriust, akit valaha ismert.
Missziója végén elder Tingey hazatért, befejezte egyetemi tanulmányait, feleségül vette kedvesét, és vele együtt szép családot nevelt fel. Püspökként szolgált, és hivatásában is sikeres volt.
Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül megtámadta idegrendszerét a rettegett betegség – a sclerosis multiplex. Betegsége fogságában Paul Tingey hősiesen küzdött, majd élete hátralévő részére egy otthonba került. Ott felvidította a szomorúakat8, és mindenkit jókedvre derített. Bármikor is mentem oda istentiszteletre, Paul felemelte lelkem, ahogy mindenki másét is.
A 2002-es Salt Lake City Téli Olimpián Paul is vihette az olimpiai lángot egy bizonyos távon. Mikor ezt az otthonban bejelentették, az összegyűlt betegek egészségesen kitörő örömujjongása és tapsa visszhangzott a folyosókon. Ahogy gratuláltam Paulnak, ő korlátozott beszédképességével annyit mondott: „Remélem, nem fogom elejteni a fáklyát!”
Testvérek, Paul Tingey nem ejtette el az olimpiai fáklyát. Sőt, mi több, bátran vitte a fáklyát, amit az élettől kapott, egészen eltávozása napjáig.
Lelkiség, hit, elszántság, bátorság – Paul Tingey mindezzel rendelkezett.
Valaki azt mondta egyszer, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az a feletti hatalom.9 Olykor bátorságra van szükség, hogy a bukás után újra küzdjünk.
Fiatal tizenévesként az egyházban kosárlabdáztam. Mikor kétes volt a végkifejlet, az edző rögtön a második félidő elején a pályára küldött. Egy bedobást fogadtam, a palánk felé pattogtattam a labdát, aztán kosárra dobtam. Ahogy a labda elhagyta a kezem, rájöttem, hogy a védők miért nem akarnak megakadályozni a dobásban: a rossz kosárra lőttem! Elmondtam egy csendes imát: „Kérlek, Atyám, ne engedd, hogy a labda bemenjen!” A labda megpördült a gyűrűn és lepattant.
A lelátóról jött kiáltás: „Küldjétek Monsont! Küldjétek Monsont! Küldjétek Monsont – le a pályáról!” Az edző nem szállt vitába velük.
Sok évvel később a Tizenkettek Tanácsának tagjaként más általános felhatalmazottakkal együtt egy újonnan épült kápolnát ellenőriztünk, és csak úgy kísérleti jelleggel kipróbáltuk a tornaterem sűrű szövésű szőnyegét.
Míg sokunk a szőnyeget vizsgálgatta, J. Richard Clarke püspök, aki akkor az Elnöklő Püspökségben szolgált, hirtelen a következő kihívás kíséretében dobta oda nekem a labdát: „Nem hiszem, hogy be tudsz találni a kosárba onnan, ahol állsz!”
Valamivel a hárompontos vonal mögött álltam. Még soha életemben nem dobtam onnan. Elder Mark E. Petersen, a Tizenkettek egyik tagja, odaszólt a többieknek: „Szerintem meg tudja csinálni!”
Visszagondoltam évekkel ezelőtti kellemetlen élményemre, mikor a rossz kosárra dobtam. Ennek ellenére céloztam, és hagytam, hadd szálljon a labda. Csont nélkül bement!
Clarke püspök, még egyszer felém dobva a labdát, azt mondta: „Tudom, hogy még egyszer nem fog menni!”
Elder Petersen felszólalt érdekemben: „Dehogynem!”
A költő szavai visszhangoztak szívemben: „Vezess, óh, vezess minket, / emberek nagy Formálója, / ki a sötétből, / hogy küzdhessünk újra!”10 Újra eldobtam a labdát. Szárnyalt a kosár felé, és csodásan bement!
Ezzel véget is ért az ellenőrző körút.
Ebéd közben aztán elder Petersen így szólt hozzám: „Játszanod kellett volna az NBA-ben!”
Elhalványul gondolatainkból az, hogy vajon nyerünk vagy veszítünk-e egy kosárlabda mérkőzésen, amikor Isten papságának viselőiként feladatainkra gondolunk – mind az ároni, mind pedig a melkisédeki papságban. Szent kötelességünk, hogy felkészítsük magunkat az Úr parancsolatainak betartása által, és az Ő szolgálatára irányuló felkérésekre való reagálás által.
Mi, akiket felszenteltek Isten papságába, változtatni tudunk a dolgok menetén! Mikor kiérdemeljük az Úr segítségét, fiúkat építhetünk, férfiakat faraghatunk, és csodákat művelhetünk az Ő szent szolgálatában. Lehetőségeink korlátlanok!
Bár nagynak látszik a feladat, megerősít minket a következő igazság: „A legnagyobb erő a világon Isten ereje, ahogy az embereken keresztül munkálkodik.” Ha az Úr munkáját végezzük, akkor jogosultak vagyunk az Úr segítségére. Az isteni segítségnek azonban előfeltétele az érdemességünk. Ahhoz, hogy biztonságosan hajózzunk a halandóság vizein, hogy embereket mentő küldetést teljesítsünk, az örök hajós – vagyis a nagy Jehova – irányítására van szükségünk. Kinyújtjuk, felemeljük a kezünket, hogy mennyei segítséget kapjunk.
De vajon tiszták a kinyújtott kezeink? Vajon tiszta a vágyódó szívünk? Ha a történelem lapjain át visszatekintünk az időben, a haldokló Dáriusz király szavaiból az érdemességre vonatkozó tanulság sugárzik. Dáriuszt a megfelelő rítusok végrehajtásával elismerték Egyiptom törvényes királyaként, riválisáról, Nagy Sándorról pedig kijelentették, hogy Ammon törvényes fia. Ő is fáraó volt. Sándor, aki rátalált a haldokló, legyőzött Dáriuszra, fejére helyezte a kezeit, hogy meggyógyítsa őt, megparancsolván neki, hogy álljon fel és vegye vissza királyi hatalmát. Befeje- zésként azt mondta: „Minden istenre esküszöm neked, Dáriusz, hogy igazán, minden hamisság nélkül teszem ezeket a dolgokat.” Dáriusz gyengéd feddéssel válaszolt: „Sándor, fiam, … gondolod, hogy ezekkel a kezekkel megérintheted a mennyeket?”11
Testvérek! Ahogy megtanuljuk kötelességeinket és felmagasztaljuk elhívásainkat, az Úr vezetni fog minket erőfeszítéseinkben, és megérinti azok szívét, akiket szolgálunk.
Sok évvel ezelőtt, mikor egy Mattie nevű idősebb özvegyasszonyhoz jártam látogatni, akinek a püspöke voltam és már nagyon régóta ismertem, szívem mindig elszomorodott magányát látva. Drága fia igen messze lakott tőle, és már évek óta nem látogatta meg az édesanyját. Mattie hosszú órákon keresztül virrasztott magányosan az ablakánál. Kirojtosodott és gyakran félrehúzott függönye mögött a csalódott anya mindig azt mondogatta magában: „Dick haza fog jönni. Dick haza fog jönni.”
Dick azonban nem jött. Egyik év múlt a másik után. Aztán, mint fénysugár, az egyházi tevékenység beragyogott Dick életébe, aki korábban ároni papságbeli fiaim között volt, most pedig Houstonban, Texas államban élt, messze édesanyjától. Salt Lake Citybe utazott, hogy meglátogasson engem. Érkezésekor felhívott telefonon, és izgatottan jelentette be nekem az életében bekövetkezett változást. Megkérdezte, lenne-e időm találkozni vele, ha odajönne az irodámba. Örömteli választ adtam, azonban kikötöttem: „Dick, először látogasd meg édesanyádat, és utána gyere el hozzám!” Ő örömmel eleget tett kérésemnek.
Mielőtt még beért volna az irodámba, édesanyja, Mattie, felhívott telefonon. Örömteli szívéből áradó szavai majd kiszakították a dobhártyám: „Püspök, tudtam, hogy Dick el fog jönni! Mondtam, hogy eljön! Az ablakból láttam, hogy jön!”
Pár évvel később Mattie temetésén Dick és én szeretettel emlegettük fel ezt az élményt. Isten gyógyító erejének voltunk tanúi egy pillanatra, egy anya a fiába vetett hitének ablakán keresztül.
Az idő tovább halad. A kötelesség lépést tart vele. A kötelesség nem homályosodik, nem halványul el. Végzetes konfliktusok jönnek és mennek, de az emberek lelkének áráért folytatott háborúban továbbra sincs árengedmény. Harsona hangján szól az Úr hozzátok, hozzám és minden papságviselőhöz mindenütt: „Tanulja meg tehát minden ember feladatát, és teljes szorgalommal működjék abban a tisztségben, amelyre kijelöltetett.”12
Mindannyiunknak legyen meg a bátorsága így cselekedni, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.