„Jusson eszetekbe, hogy milyen kegyelmes volt az Úr”
Emlékek hada van mindannyiunk életébe ágyazva, és ezek segíthetnek eszünkbe juttatni, „milyen kegyelmes volt az Úr”.
Testvérek, kérlek, engedjétek meg, hogy egy kicsit visszaemlékezzek fesztelenül és hálásan! Remélhetőleg ez kötetlenül, szinte párbeszédszerűen zajlik majd, néhány emléket idézve fel, az élet néhány apró leckéjét, melyek nem túlságosan látványosak. Idézek majd több egysorost is, melyeknek a népszerűsége jórészt tömörségüknek köszönhető. Mindezzel arra szeretnék rávilágítani, hogy miként segített növekedni a kegyelmes Isten (lásd Moróni 10:3).
Ha e visszaemlékezések közül bármelyik is magatokra vonatkoztatható (lásd 1 Nefi 19:23), talán később jó alkalom nyílhat egy apa és fiú közti rövid beszélgetésre.
1. Menjünk vissza 60 évvel! A Grant Cövek Wandamere Egyházközségének 1944. június 4-i jegyzőkönyve szerint az úrvacsorát két barátommal, Ward Jacksonnal és Arthur Hicksszel együtt én osztottam ki a 141 fős gyülekezetnek. Azután háborúba indultam. 1945 májusában ismét úrvacsorát áldottam – de ez alkalommal egy okinawai lövészárokban, egy egyfős gyülekezetnek, saját magamnak!
Ifjúságom tanításai egyszerű módon, fanfár nélkül jutottak kifejezésre – akkoriban csak részben értékeltem ezeket; ilyen volt a kávétól való tartózkodás ugyanazon körülmények között, amikor kevés vizünk volt, és az is meglehetősen klóros ízű volt.
Nem tudom, mi áll előttetek, fiatal férfiak, de azt tanácsolom, kapcsoljátok be a biztonsági öveteket, és kapaszkodjatok erősen a normáitokba!
2. Amikor én jártam Elemibe, az „Adj, szólt a kis patak!” című dalt énekeltük (Children’s Songbook, 236. o.) – ami ugyan motiváló volt, de nem volt kimondottan átitatva vallási eszmékkel. A mai gyerekek a lelkileg jobban fókuszált „Próbálok úgy élni, mint Jézus”-t éneklik (Children’s Songbook, 78–79. o.).
3. Akkoriban a családban, a környéken, az egyházközségben és az iskolában mindannyian szegények voltunk, de észre sem vettük. Teret adtunk mindenkinek, hogy növekedjen, ostoba hibákat kövessen el, bűnbánatot tartson, és ki tudjon fejleszteni legalább néhány lelki reflexet. Manapság néhány aggódó szülő úgy tűnik, ragaszkodik ahhoz, hogy állandóan kihúzza a százszorszépeket, hogy megnézze, hogyan fejlődnek a gyökerek.
4. Papsági testvéreim, legyetek akár fiatalok, akár idősebbek, legyetek hálásak mindazokért az életetekben, akik eléggé szeretnek titeket ahhoz, hogy helyreigazítsanak és emlékeztessenek benneteket normáitokra és lehetőségeitekre, még akkor is, ha ti ezt nem szeretnétek!
Egy évekkel ezelőtt elhunyt drága barátom egy keserűen gúnyos megjegyzésemre azt mondta: „Szerintem jól meglettél volna egész nap e nélkül is.” Egysoros korholása szeretetettel telve hangzott el, jól szemléltetve, hogy kedvesen is lehet helyreigazítani.
5. Amikor szeretteink mutatnak példát, az különösen emlékezetes. Húgom, Lois, aki vakon született, nemcsak hogy megbirkózott ezzel, hanem 33 éven keresztül tanítónőként dolgozott. Megvolt benne ugyanaz a reflex, mint azokban a pionír lelkekben, akik csendesen megfogták kézikocsijukat és nyugatra indultak; olyan reflex ez, melyre mindannyiunknak szüksége van. Így ha különféle megpróbáltatásokat mérnek is rátok, igyatok az élet keserű poharából, de ti magatok ne váljatok megkeseredetté!
6. Nem sokkal azután, hogy hazatértem a második világháborúból, kötelességemnek éreztem, hogy megtegyem, „mit igértem” (Robert Frost, „Havas este megállok az erdő mellett”, ford. Jánosy István, Amerikai költők [2001], 72. o.) – mármint hogy misszióba megyek, méghozzá azonnal… Belefáradtam, hogy a püspök felkérésére várjak. A felhatalmazottak ügyébe avatkozás bimbózó példája volt, hogy én magam mentem oda a püspökhöz, és elmondtam neki, hogy összespóroltam a pénzt és szeretném végre vízre bocsátani ladikomat. A jóságos püspök egy kicsit habozott, majd azt mondta, már tervezte, hogy beszél velem a misszióról.
Évekkel később megtudtam a püspök elkötelezett írnokától, hogy a püspök úgy érezte, egy kicsivel több időt kellene töltenem a családommal, miután életem egy tizedét tőlük oly távol töltöttem. Amikor ezt meghallottam, megszidtam magam, amiért túlságosan ítélkező szellemű voltam. (Lásd Bruce C. Hafen, A Disciple’s Life: The Biography of Neal A. Maxwell [2002], 129–130. o.)
Nem csoda, hogy elder Henry B. Eyring bölcs édesapja megjegyezte, hogy az Úrnak tökéletes volt az egyháza egészen addig, míg Ő mindannyiunkat be nem engedte!
7. Most pedig két idevágó emlék következik a fiatal apukák számára. Amikor magam is a ti helyzetetekben voltam, egy nap telefonhívás értesített arról, hogy egy barátom meghalt egy balesetben. A nappalinkban ültem; könnyek csordultak végig az arcomon. Kisfiunk, Cory, látta a könnyeket, miközben átment az előszobán. Megtudtam, hogy aggódva azt gondolta, azért sírok, mert talán valamiképp csalódást okozott nekem. Nem tudott a telefonhívásról. Testvérek, alábecsüljük, hogy gyermekeink milyen őszintén és milyen sokszor szeretnének a kedvünkben járni!
8. Miután szinte semmi matematikai készségem sincs, ritkán tudtam segíteni gyermekeinknek a matek- és fizikapéldák megoldásában, ha egyáltalán tudtam. Egy nap középiskolás lányunk, Nancy, „egy kis segítséget” kért a Legfelsőbb Bíróság Fletcher kontra Peck ügyében. Olyan lelkes voltam, hogy a sok kudarc után végre tudok segíteni! Végre kibeszélhetem magam! Így hát el is mondtam mindent, amit csak tudtam a Fletcher kontra Peck ügyről. Végül az így „letámadt” lányom azt mondta: „Apa, csak egy kis segítséget kértem!” Magammal foglalkoztam inkább, ahelyett, hogy megadtam volna neki a „kis segítséget”.
Olyan Urat imádunk, aki sorról sorra tanít minket, testvérek, ezért amikor gyermekeinket az evangéliumról tanítjuk, ne zúdítsuk rájuk az egész rakomány szénát!
9. A későbbi években láttam néhányakat, akik elhagyták az egyházat, majd mégsem tudták békén hagyni; gyakran szellemi adottságaikat használták magatartásbeli vétkeik elfedezésére (lásd Neal A. Maxwell, All These Things Shall Give Thee Experience [1979], 110. o.). Ti is látni fogtok ilyeneket. És mellesleg ne számítsatok arra, hogy a világ megoldásai a világ problémáira nagyon hatékonyak lesznek! Az ilyesfajta megoldások gyakorta arra hasonlítanak, amit C. S. Lewis írt: mintha az emberek tűzoltó készülékkel szaladgálnának ide-oda az árvíz idején (lásd Csűrcsavar levelei). Egyedül az evangélium helytálló mindenkor, a pótmegoldások nem válnak be.
10. Egyszer, amikor elder Russell M. Nelsonnal és feleségével Indiában jártam, bombay-i szállodánkból kimentünk a repülőtérre, hogy elcsípjünk egy repülőt Karachiba, onnan pedig Islamabadba. A kaotikus reptérre érve megtudtuk, hogy járatunkat törölték. Türelmetlenül azt kérdeztem a légitársaság munkatársától: „Na, most mit csináljunk? Adjuk fel és menjünk vissza a szállodába?” Ő méltóságteljesen így felelt: „Uram, az ember soha nem megy vissza a szállodába!” Össze-vissza jártunk a repülőtéren, míg végül találtunk egy járatot, és eljutottunk Islamabadba, sőt, még aludni is tudtunk. Néha ilyen az élet is: „előre kell törekednünk” és át kell vészelnünk az utunkba kerülő kihívásokat– ahelyett, hogy „visszatérnénk a szállodába”! Különben a „feladomizmus” hatással lesz egész életünkre. Ezenfelül az Úr tudja, hogy az „alvás előtt mérföldnyi út” áll előttünk! („Havas este megállok az erdő mellett”)
11. Miután több évet töltöttünk Washingtonban, és miután több csábító ajánlatot is elutasítottam ott, 1956-ban állást ajánlottak a Utah Egyetemen. Feleségem azt mondta, el kellene fogadnom, és előrelátóan így szólt: „Úgy érzem, hogy ha oda mész, talán hatással lehetsz a hallgatókra.” Türelmetlenül azt feleltem: „Csak újságcikkeket fogok írogatni, nem leszek közvetlen kapcsolatban a hallgatókkal.” Az ebből fakadó lehetőségek között volt azonban az, hogy egy diák egyházközség püspöke lettem, aztán dékán, és politológiát tanítottam kiváló diákok százainak. Persze nem a státusz számított, hanem az, hogy az Úr megpróbált engem, és lehetőségeket adott a szolgálatra.
Feleségünk gyakran kap su- galmazást, de néha a logikának ellentmondani látszó módokon – olyan igazság ez, fiatal férfiak, melyet édesapáitok egyszer talán elég bátrak lesznek elmagyarázni nektek.
12. Az is érdekes, hogy miként alakul ki az, hogy még unokáink életében is elvárásokat támasztunk – néha a tudtunkon kívül. Néhány évvel ezelőtt, mikor Robbie nevű unokánk körülbelül ötéves volt, beugrottunk hozzájuk Orembe, hogy meglátogassuk családjukat. Az emeleten aludt, mikor édesanyja felkiáltott neki: „Robbie, itt van Neal nagypapa!” Egy fáradt, vékonyka hang hallatszott az emeletről: „Hozzam a szentírásaimat?”
Természetesen ő még túl fiatal volt ahhoz, hogy olvassa is azokat, mégis mindig magával vitte őket, ahogy ezt az új divat szerint oly sokan teszik az egyházban.
Testvérek, emlékek hada van mindannyiunk életébe ágyazva, és ezek segíthetnek eszünkbe juttatni, „milyen kegyelmes volt az Úr” (Moróni 10:3). Irántam bizonyosan az volt!
Testvérek, amikor akaratotokat alárendelitek Istennek, akkor az egyetlen olyan dolgot adjátok neki, amelyet valóban neki tudtok adni. Ne várjatok túl sokáig, hogy megtaláljátok az oltárt, vagy hogy ráhelyezzétek saját akaratotok ajándékát! Nem szükséges megvárni az elismervényt. Az Úr az Ő sajátos módján fogadja azt el.
Tanúságomat teszem nektek, testvérek, hogy Isten már hosszú, hosszú ideje ismer benneteket személyesen (lásd T&Sz 93:23). Már hosszú, hosszú ideje szeret titeket. Nemcsak minden csillag nevét tudja (lásd Zsoltárok 147:4; Ésaiás 40:26), hanem ismeri a ti neveteket is, ahogy ismeri szívfájdalmaitokat és örömeiteket is! Mellesleg jegyzem meg, hogy még soha nem láttunk halhatatlan csillagot – végül mind kihunynak. Itt, ma este, a mellettetek lévő székeken azonban tökéletlen, mégis halhatatlan egyének ülnek, akik „próbálnak úgy élni, mint Jézus”! Az Ő nevében, vagyis Jézus Krisztus nevében, ámen.