A befejezett történet
Tovább kell folytatnunk az írást, a menetelést, a szolgálatot, és el kell fogadnunk az új kihívásokat, hogy be tudjuk fejezni történetünket.
Nemrégiben egy nagy, fehér borítékot találtam a postaládámban. Egy történet volt benne, amit egy olyan kisfiú írt, akit évekkel korábban, hatodikos korában tanítottam. Emlékeztem a nebulóra és arra, milyen feladaton dolgozott az osztálya hónapokon át. Arra is emlékeztem, hogy szeretett írni. Sokszor ült gondolataiba merülve. Néha csak egy-két szót vetett papírra. Időnként a szünetben is írt, de a leadási határidőre még mindig hiányzott a történetből egy fejezet. Azt mondtam neki, adja be úgy, ahogy van, Jimmy azonban másként látta a dolgot, és befejezett történetet akart beadni. Az utolsó tanítási napon megkérdezte, lehetséges lenne-e, hogy a nyári szünetben fejezze be. Megint csak azt mondtam, adja be úgy, ahogy van. Könyörgött, hogy adjak még időt, úgyhogy végül elengedtem egy kötegnyi gyűrt és foltos papírral. Megdicsértem elszántságáért, és biztosítottam afelől, hogy tudom, nagyszerű történetet fog írni.
Sokat gondoltam rá azon a nyáron, de aztán teljességgel megfeledkeztem a feladatról, mígnem évekkel később megkaptam a befejezett történetet. Elámultam, és eltűnődtem, vajon mi indította Jimmyt a történet befejezésére. Milyen látásmódot, elkötelezettséget és erőfeszítést kívánt ez a feladat? Miért fejez be az ember nehéz feladatokat, különösen, ha senki nem kéri tőle számon?
Férjem dédapja, ifjabb Henry Clegg, szintén szeretett mindent befejezni. Családjával akkor csatlakozott az egyházhoz, amikor az első UNSZ misszionáriusok megérkeztek az angliai Prestonba. Henry maga előtt látta küldetését, miközben feleségével, Hannah-val és két kisfiukkal Utah-ba emigráltak. Henry úgy hagyta maga mögött idős szüleit, akik túl gyengék voltak egy ilyen hosszú és nehéz utazáshoz, hogy tudta, soha többé nem látja őket viszont.
Miközben átkeltek a fennsíkon, Hannah kolerát kapott és meghalt. Jelöletlen sírba fektették örök nyugalomra. A csapat azután továbbindult, ám délután 6 órakor Henry kisebb fia is meghalt. Henry visszaballagott Hannah sírjához, kisfiukat felesége karjaiba fektette, majd visszatemette a sírt. Azután utol kellett érnie a szekércsapatot, akik már 8 kilométerre jártak. Elmondása szerint a kolera miatt maga is a halál kapujában állt, miközben tudta, hogy még másfélezer kilométert kell gyalogolnia. Bámulatosan haladt azért tovább, egyik lépés után a másikat téve meg. A Hannah és kisfia elvesztése utáni hetekben nem írt a naplójába. Nagy hatással vannak rám szavai, melyeket akkor írt, amikor újra elővette naplóját: „Még mindig megyek tovább.”
Amikor végre elért a szentek gyülekező helyére, újra családot alapított. Megtartotta a hitet. Folytatta történetét. A leginkább figyelemre méltó dologként pedig a kedvese és kisfia elvesztése miatti szívfájdalma napvilágra hívta családunk örökségét az előre haladásról, a befejezésről.
Amikor Henry Cleggéhez hasonló pionír történeteket hallok, gyakorta eltűnődök: „Vajon én képes lennék erre?” Néha tartok ettől a kérdéstől, tudva, hogy pionír örökségünk tovább él ma is. Nemrégiben Nyugat-Afrikában jártam, és láttam olyan, mindennapi pionírokat, akik előre haladnak, új egyházhoz csatlakoznak, évszázadok hagyományait, időnként pedig – Henryhez hasonlóan – családtagjaikat és barátaikat hagyva maguk mögött. Ugyanúgy csodálom és szeretem őket, mint saját őseimet.
Előfordul, hogy mások kihívásai nehezebbnek tűnnek a sajátjainknál? Gyakran látunk valakit, akinek hatalmas feladatai vannak, és azt gondoljuk, mi soha nem lennénk képesek arra, amire ő. Lehet azonban, hogy mások ugyanezt gondolják, amikor ránk néznek. Nem a feladat nagysága számít, hanem az, milyen érzés egy befejezetlen feladat kellős közepén lenni. Egy sokgyermekes édesanyának az, hogy gondját viseli gyermekeinek egész nap, sőt, még éjszaka is, olyan lehet, mint másfélezer kilométernyi út előtt állni. A Segítőegyletben idősebb vagy fiatalabb, tapasztaltabb vagy iskolázottabb nőket tanítani nehéz érzés lehet, különösen, ha olyan témáról kell tanítani, melyben mi magunk nem vagyunk túl jártasak, illetve ami nehézséget okoz nekünk. Rémisztő lehet tíz izgő-mozgó hatévesből álló osztályt tanítani, különösen ha a saját hatéves gyermekünk is köztük van, akit pedig még négyszemközt sem tudunk nagyon ügyesen tanítani.
Mit tanulhatunk a kis Jimmytől, a korai pioníroktól, és a világszerte élő mai pioníroktól, ami segíthet konkrét nehézségeinkben? Jimmy éveken keresztül írt úgy, hogy nem szorította semmiféle határidő; Henry Clegg egyedül is tovább menetelt, bár még naplójába írni sem volt kedve; az afrikai szentek érdemesen éltek a templomra, és remélni sem merték, hogy egy nap saját hazájukban is beléphetnek a kapuin. Tovább haladni, hithűnek maradni és befejezni – mindennek önmaga jutalmának kellett lennie.
Évekkel ezelőtt egyik lányunk megkért, menjek ki vele a kertbe labdázni. Megkért, üljek le, és nézzem, hogyan ütögeti a rúdhoz kötözött zsinegen tekergő labdát. Pár ütés végignézése után megkérdeztem, mégis, mi az én szerepem a játékban, mire ezt felelte: „Ó, hát anya, amikor a labda átpördül, azt kell mondanod, hogy ügyes vagyok.”
A dicséretek segítenek elhinni, hogy az utazás teljesíthető. Lehet ez olyasvalami, mint az előbbi elemis osztály egyik hatévesének édesanyja, aki felhívja a tanítót, hogy elmondja, kisfia kérés nélkül besegítette kishúgát az autósülésbe, amit az anya az elemis lecke hatásának tulajdonított. Lehet ez az, hogy egy férj kíséri el a gyerekeket a bölcsődébe vagy az Elemibe, hogy felesége előkészíthesse a tanítását a Fiatal Nőknél. Lehet ez egy egészen egysze-rű dolog, mint egy mosoly, egy ölelés, egy hosszú séta, mely során meg lehet beszélni a dolgokat a barátnőnkkel, a férjünkkel vagy a gyermekünkkel.
Mindannyiunknak meg kell találnia saját történetét, és be kell fejeznie azt, ám mennyivel édesebb az érzés, amikor biztatást kapunk, amikor megérkezésünket megbecsülik és velünk ünneplik, bármily rég kezdődött is utazásunk!
Mindenkori legnagyszerűbb mentorunk és tanácsadónk ezt mondta: „Előttetek fogok járni. Ott leszek a jobbotokon és a balotokon és Szellemem szívetekben lesz. Angyalaim pedig körülvesznek benneteket, és erőt adnak nektek.” (T&Sz 84:88) Megengedheti-e bármelyikünk is, hogy ezt kihagyjuk egyéni utazásunkból?
Henry Clegg tovább haladt, hogy együtt élhessen a hithű szentekkel, hogy elfoglalja helyét, igazlelkű családot neveljen, és szolgálja felebarátait. Ez a kép lebegett szeme előtt, még akkor is, amikor szíve összetört. Egyszer Ghánában hallottam, hogy egy elemis gyerek arra a kérdésre, hogy „Mit jelent mindennap a jót választani?” ezt válaszolta: „Azt jelenti, hogy az Urat és az Üdvözítőt követjük mindennap, és megteszünk minden tőlünk telhetőt, még ha nehéz is.” Ez a mai pionír kisfiú ismerte Hinckley elnök tanácsát. Tudta, hogy mindennap be kell tartani a parancsolatokat. Megértette, hogy saját története az által fog kibontakozni, ha egyik lépést megteszi a másik után, napról napra haladva.
Tavaly ősszel csodás, ám hatalmas kihívás előtt álltam: ki kellett dolgoznom és le kellett vezetnem egy videós elemis képzést, méghozzá spanyolul. Egykor folyékonyan beszéltem spanyolul, mostanában azonban inkább portugálul beszéltem, így tudtam, nehéz lesz felfrissítenem spanyoltudásomat. Megtettem mindazt, amit ti is megtesztek, amikor különösen nehéz feladat előtt álltok. Rátermett, odaadó spanyolajkú nőtestvérek segítségét kértem. Együtt tanultunk, imádkoztunk, böjtöltünk, és sokat dolgoztunk. Eljött a nap, hogy menjek és megtegyem, amit az Úr kért, mi pedig nemcsak féltünk, hanem úgy is éreztük, hogy munkánk nem volt elegendő. Egészen a felvétel pillanatáig dolgoztunk; többet nem tudtunk tenni. Szerettem volna mindent elölről kezdeni.
Mindegyikünk kapott papsági áldást a férjétől, mire kezdtünk békességet és nyugalmat érezni. Angyalokhoz hasonló segítséget kaptunk: egy drága férjet, aki beállította óráját, hogy félóránként imádkozzon értem a felvétel alatt; egy operatőrt, aki mindig biztató tekintettel nézett rám; valamint elemis vezetőket, akiknek bizonyságuk volt a Szentlélek munkálkodásáról, amit erőteljesen tudtak felém sugározni. Végül olyan videót készítettünk, amely nagy segítséget jelentett a spanyolajkú vezetők számára. A programban részt vevők részben meglepődtek, de teljességgel hálásak voltak a sikerért. Addig gyalogoltunk, ameddig csak tudtunk, és amikor már úgy éreztük, hogy inkább hátrahagyjuk kézikocsinkat és lerogyunk az út mentén, angyalok kezdtek tolni.
Mit tanultunk ebből a feladatból? Ugyanazt, amit ifjabb Henry Clegg és Jimmy is megtanult, és amit minden hithű mai pionír is megtanul: vagyis hogy az Úrral semmi sem lehetetlen (lásd Lukács 1:37), ám mindannyiunknak be kell fejeznünk a saját történetünket. Ő elküldi a Szentlelket, mi bátorítást nyújtunk egymásnak, ám tovább kell folytatnunk az írást, a menetelést, a szolgálatot, és el kell fogadnunk az új kihívásokat, hogy be tudjuk fejezni történetünket. A tovább menetelés alapvető kívánalom az élet utazása során. Az Úr szeretné, ha sikerrel járnánk. Azt szeretné, ha visszatérnénk hozzá. Azért imádkozom, hogy minden történetünk Mennyei Atyánk és Fia, a mi Megváltónk Jézus Krisztus színe előtt érjen véget, akik hitünk fejedelmei és bevégzői. Jézus Krisztus nevében, ámen.