2004
Egy fényesebb nap hajnala
2004. Május


Egy fényesebb nap hajnala

Mily dicsőséges idők voltak ezek, és azok most is! Új nap köszöntött be a Mindenható munkájában.

Hát ez egyszerűen pompás volt! Köszönjük, Liriel Domiciano, neked és a kórusnak. A hit mily nagyszerű kijelentése is volt mindez! – „Tudom, hogy él kegyes Megváltóm.” Még egyszer nagyon köszönjük ezt a megrázó és csodálatos zenét.

Először is szeretném megköszönni az egész egyháznak és másoknak is azt a rengeteg kedvességet, amit Hinckley nőtestvér és én kapunk. Nagyon megérint minket mindaz, amit értünk tesztek. Ha az egész világgal úgy bánnának, mint mivelünk, teljesen más lenne a világ. A Mester Szellemével törődnénk egymással, aki kinyújtotta a kezét, hogy vigasztaljon és gyógyítson.

Nos, kedves testvérek, Packer elnök nagyapaként szólt hozzátok, én pedig szeretnék felvenni egy szálat abból a szőttesből, amit ő szőtt. Most már én is öregember vagyok, még nála is öregebb, ha ezt el tudjátok képzelni. Már régóta itt vagyok, rengeteget utaztam, és láttam a világ nagy részét. A csendes elmélkedések idején azon tűnődöm, hogy miért van ennyi probléma és szenvedés, szinte mindenhol. Napjaink tele vannak veszedelmekkel. Gyakorta halljuk idézetekben Pál Timótheushoz intézett szavait: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be.” (2 Timótheus 3:1) Ezután leírja azokat az állapotokat, amelyek uralkodni fognak. Szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy ezek az utolsó napok valóban veszedelmes idők, melyekre illenek a Pál által leírt helyzetek (lásd 2 Timótheus 3:2–7).

A veszedelem azonban nem új helyzet az emberiség családjában. A kinyilatkoztatások elmondják nekünk, hogy „lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal; és a sárkány is viaskodik vala és az ő angyalai;

De nem vehetének diadalmat, és az ő helyök sem találtaték többé a mennyben.

És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének.” (Jelenések 12:7–9)

Micsoda veszedelmes időszak lehetett ez! Maga a Mindenható állt szemben a hajnal fiával. Mi is jelen voltunk ezen az eseményen. Elkeseredett viaskodás lehetett, diadalmas győzelemmel a végén.

Ezekről az elkeseredett időkről beszélt az Úr Jóbnak egy forgószélből, és azt mondta:

„Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? (…)

Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?” (Jób 38:4, 7)

Miért voltunk boldogok akkor? Szerintem azért, mert a jó győzött a gonosz felett, és az emberiség egész családja az Úr oldalán állt. Elfordultunk az ellenségtől és felsorakoztunk Isten erőihez, és ezek az erők győzedelmeskedtek.

Ha már egyszer így döntöttünk, miért kell ezt újra és újra eldöntenünk, miután megszületünk a halandóságba?

Nem értem, hogy sokan miért feledkeznek meg arról a döntésükről, amit még akkor hoztak, amikor bekövetkezett a nagy mennyei háború!

Az viszont nyilvánvaló, hogy a jó és a gonosz közötti verseny – ami azzal a háborúval kezdődött – nem fejeződött be. Azóta is tart, és tart és tart egészen mostanáig.

Szerintem Mennyei Atyánk könnyeket hullat, amiért generációkon keresztül oly sok gyermeke élt a Tőle kapott szabad akaratával és döntött úgy, hogy a gonoszság útját járja a jó helyett.

A gonosz hamar megjelent a világon, amikor Káin megölte Ábelt. Egészen Noé napjaiig növekedett: „Látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.

Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében.” (1 Mózes 6:5–6)

Megparancsolta Noénak, hogy építsen egy bárkát „a melyben kevés, azaz nyolcz lélek” menekült meg (lásd 1 Péter 3:20).

A föld megtisztítatott. Az özönvíz visszahúzódott. Az igazlelkűség újra megalapíttatott. Nem telt el azonban sok idő, míg az emberiség családjából oly nagyon sok visszatért az engedetlenség régi útjára. Sodoma és Gomorra városainak lakói annak a züllött állapotnak a példái, ahová az emberek süllyedtek. Végezetül és utolsó pusztításként „elveszté Isten annak a környéknek városait” (lásd 1 Mózes 19:29).

Ésaiás így dörgedelmeskedett:

„Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orczáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott.

Mert kezeitek bemocskolvák vérrel, és ujjaitok vétekkel, ajkaitok hazugságot szólnak, nyelvetek gonoszt suttog.” (Ésaiás 59:2–3)

Így volt ez a többi Ószövetségi prófétával is. Üzenetük súlya a gonoszság kárhoztatása volt. Azon idők veszedelme nem csak az Óvilágra volt jellemző. A Mormon könyve alátámasztja, hogy a nyugati féltekén a járedita seregek halálukig harcoltak. A nefiták és a lámániták is addig harcoltak, míg ezrek haltak meg és Moróni arra kényszerült, hogy egyedül bolyongjon saját élete védelmének érdekében (lásd Moróni 1:3). Nagyszerű és egyben utolsó kérése, amit egyenesen napjainkra szánt, igazlelkűségre való felszólítás:

„Végül pedig újra csak arra kérlek benneteket, hogy térjetek meg Krisztushoz, fogadjatok be minden jó adományt, de a gonosz adományhoz és a tisztátalan dolgokhoz ne nyúljatok.” (Moróni 10:30)

Amikor az Üdvözítő a földön élt, „széjjeljárt jót tévén” ( Ap. csel. 10:38), közben azonban megvetette az írástudók és farizeusok képmutatását, akiket „meszelt sírokhoz” hasonlított (lásd Máté 23:27). Kiüldözte a pénzváltókat a templomból, azt mondván: „Az én házam imádságnak háza: ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” (Lukács 19:46) Hatalmas veszedelem ideje volt ez is. Palesztina a Római Birodalom része volt, amely kemény kézzel, másokat elnyomva, gonosz módon uralkodott.

Pál levelei azért könyörögtek, hogy Krisztus követői legyenek erősek, mert különben a gonosz karmaiba kerülnek. A hitehagyás azonban végül mégiscsak győzőtt.

Tudatlanság és gonoszság borult a világra, melynek a sötét középkor lett az eredménye. Ésaiás megjósolta ezt: „Sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket.” (Ésaiás 60:2) Évszázadokig ragályok terjengtek és nyomor uralkodott az emberek között. A „fekete halál” közel 50 millió embert ölt meg a XIV. században. Hát nem a borzasztó veszedelem időszaka volt ez? Eltűnődöm, hogyan is maradt fenn az emberiség.

Valahogy mégis, a hosszú sötétség közepette, felvillant egy gyertya fénye. A reneszánsz kora meghozta a tanulás, a művészet és a tudomány virágzását. Akkor jöttek olyan nemes lelkű és bátor emberek, akik a mennyre tekintettek, elismerve Istent és az Ő Fiát. Ezt mi reformációként emlegetjük.

És oly sok nemzedék után, melyekben sokan viszálykodásban, gyűlöletben, sötétségben és gonoszságban éltek, megérkezett a visszaállítás nagyszerű, új napja. Ezt a dicsőséges napot az Atya és a Fiú az ifjú Joseph-nek való megjelenése nyitotta meg. Az idők teljessége sáfárságának hajnala köszöntött a világra. Ekkor minden visszaállítatott, ami a korábbi sáfárságokban jó, gyönyörű és fenséges volt.

De volt gonoszság is, aminek az egyik megjelenési formája az üldöztetés volt. Volt gyűlölet. Voltak kiűzetések és erőltetett menetek télvíz idején.

Charles Dickens A két város meséje című regényének nyitósoraihoz volt hasonlítható ez: „Ezek voltak a legjobb idők, és a legrosszabb idők. (…) A világosság kora volt ez, és a sötétség kora. A remény tavasza, a kétségbeesés tele.”

A korszak hatalmas gonoszsága ellenére azonban mily dicsőséges idők voltak ezek, és azok most is! Új nap köszöntött be a Mindenható munkájában. Ez a munka nőtt és erősödött, és betöltötte az egész világot. Azóta milliók életét fordította jóra, és ez még csak a kezdet!

E nagyszerű hajnalnak eredményeként óriási mennyiségű világi tudás árad ki a földre.

Gondoljátok csak a meg, mennyivel nőtt a várható élettartam! Gondoljatok a modern orvostudományra! Én csak ámulok. Gondoljatok az oktatás virágzására! Gondoljatok az utazás és a kommunikáció csodás fejlődésére! Az ember találékonysága nem ismer határokat, ha a mennyek Istene sugalmaz, valamint világosságot és tudást áraszt.

Még mindig oly sok gonoszság található ezen a világon! Van borzasztó nyomorúság, betegség és gyűlölet. Az ember brutálisan kegyetlen a másik emberhez. Mégis van dicsőséges hajnal! Az „igazságnak napja” eljött, és „gyógyulás lesz az ő szárnyai alatt” (lásd Malakiás 4:2). Isten és az Ő Szeretett Fia kinyilvánították magukat. Ismerjük Őket. „Lélekben és igazságban” imádjuk Őket (János 4:24). Szeretjük Őket. Tiszteljük Őket, és igyekszünk akaratuk szerint cselekedni.

Az örökkévaló papság kulcsai megnyitották a múlt börtönének lakatjait.

Hajnal hasad, az éj elszáll;

Nézd, Sion zászlaja lobog!

Egy fényesebb nap hajnala …

Méltóságteljesen ragyog.

(„The Morning Breaks”, Hymns, 1. sz.)

Veszedelmes idők? Igen. Ezek veszedelmes idők. Az emberiség azonban már a föld teremtése előtt veszedelmes időket élt. De valahogy a sötétségen át mindig átszűrődött egy halvány, gyönyörű fény, most pedig megerősödött fényességgel bevilágítja a világot. Magában hordozza Isten boldogságtervét, amit gyermekeinek szán. Magában hordozza a Megváltó engesztelő áldozatának nagyszerű és mérhetetlenül mély csodáit.

Mily hálásak vagyunk a menny Istenének a gyermekei iránt tanúsított nagylelkű törődéséért, mert az örökkévalóság minden veszedelme ellenére megadja nekik a lehetőséget az üdvözülésre és a királyságába történő felmagasztosulásra, ha ők igazlelkű életet élnek!

Ez viszont, testvéreim, mindannyiunkra óriási és súlyos felelőséget hárít. Wilford Woodruff elnök ezt mondta 1894-ben:

„A Mindenható ezzel a néppel van. Minden kinyilatkoztatást megkapunk, amikre szükségünk lesz, ha eleget teszünk kötelességünknek és betartjuk Isten parancsolatait. (…) Amíg élek, eleget akarok tenni kötelességeimnek. Azt akarom, hogy az utolsó napok szentjei tegyenek eleget kötelességeiknek. Itt van a papság. (…) Nagy és tekintélyes a feladatuk. Isten és az összes szent próféta minket figyel. Ez az a nagyszerű sáfárság, melyről a világ kezdete óta beszélnek. Isten ereje és parancsolata miatt gyűltünk össze. Isten munkáját végezzük. (…) Teljesítsük hát küldetésünket!” (James R. Clark, szerk., Messages of the First Presidency of The Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 6 kötet [1965–1975], 3:258. o.)

Kedves testvérek! Ez hát a mi óriási és nagy igényeket támasztó kihívásunk. Olyan döntés ez, amit állandóan meg kell hoznunk, ahogyan az előttünk élő nemzedékeknek is választaniuk kellett. Meg kell kérdeznünk magunktól:

Az Úr mellett ki áll?

Most mutassátok meg!

Bátran kérdezzük hát:

Az Úr mellett ki áll?

(„Who’s on the Lord’s Side?” Hymns, 260. sz.)

Valóban felfogjuk, megértjük, hogy milyen jelentős dologgal rendelkezünk? Ez az emberiség nemzedékeinek összegzése, az emberként megélt tapasztalat teljes panorámájának utolsó fejezete.

Ez azonban nem tesz minket felsőbbrendűvé, inkább késztessen alázatra minket! Azt a kérlelhetetlen felelősséget hárítja ránk, hogy a Mester szellemével, aggodalommal nyújtsuk ki kezünket mások iránt, aki azt tanította, hogy „szeresd felebarátodat, mint temagadat” (Máté 19:19). Űzzétek ki magatokból a felsőbbrendűséget, és emelkedjetek a kicsinyes önérdekek fölé!

Mindent meg kell tennünk, amit elvárnak tőlünk az Úr munkájának előmozdítása érdekében, hogy felépítsük királyságát a földön. Nem tanúsíthatunk megalkuvást a tan tekintetében, amely kinyilatkoztatás által érkezett, inkább éljünk és dolgozzunk másokkal, tiszteljük hitüket és csodáljuk erényeiket, kéz a kézben ellenállva a hamis tanoknak, a vitáknak, a gyűlöletnek, azoknak a veszedelmeknek, melyek a kezdetek óta az emberiséggel vannak!

Anélkül is lehetünk barátságosak, segítőkészek, kedvesek és nagylelkűek, hogy tanaink bármely részét is feladnánk.

Mi vagyunk a betetőzése az előttünk járt összes nemzedéknek. Nem elég egyszerűen tudatni, hogy az egyház tagja vagyunk. Komoly kötelesség hárul ránk. Nézzünk szembe ezzel, és munkálkodjunk ezen!

Krisztus igaz követőiként kell élnünk, jószívűen minden ember iránt, rossz helyett jót adva, az Úr útjait példamutatással tanítva, és eleget téve annak az óriási szolgálatnak, amit Ő jelölt ki a számunkra.

Éljünk úgy, hogy méltók legyünk a világosság, megértés és örök igazság dicsőséges adományára, amely a múlt valamennyi veszedelmén keresztül jött hozzánk! Valamiképp mindazok közül, akik valaha e földön éltek, minket tartottak vissza erre a különleges és figyelemreméltó időszakra. Legyetek hálásak, de mindenek felett legyetek hithűek! Ez az én alázatos imám, miközben tanúságot teszek e munka igaz voltáról, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.

Nyomtatás