Egy aggódó atya szerető féltésével: Reményteli üzenet a családoknak
Nem számít, mennyire gonosszá válik a világ, családunk békében élhet. Ha azt tesszük, ami helyes, útmutatást és védelmet kapunk.
Pál próféciái szerint „nehéz idők”1-ben élünk. „Sátán mindenfelé járt … és félrevezette és elcsábította az emberek szívét”2, hatása pedig egyre nagyobb. Nem számít azonban, mennyire gonosszá válik a világ, családunk békében élhet. Ha azt tesszük, ami helyes, útmutatást és védelmet kapunk.
Az ének, melyet pionír őseink oly gyakran énekeltek pontosan elmondja, mit kell tennünk: „Fel ne add, s bátran menj tovább, / Isten megsegít, és Ő el nem hágy.”3 Erre a bátorságra és hitre van ezekben az utolsó napokban szülőkként és családokként is szükségünk.
Lehi atyánknak ilyen bátorsága volt. Szerette a családját, és örült, hogy néhány gyermeke betartotta az Úr parancsolatait. Szívszaggató lehetett azonban számára, amikor „Lámán és Lémuel sem ettek a gyümölcsből”, amely Isten szeretetét jelképezte. „[Léhi] nagyon aggód[ott] Lámánért és Lémuelért. Igen, attól félt, hogy az Úr kitaszítja őket színe elől.”4
Minden szülő szembesül effajta félelmekkel. Amikor azonban gyakoroljuk a hitünket azáltal, hogy tanítjuk a gyermekeinket, és megteszünk mindent, hogy segítsük őket, akkor a félelmünk eloszlik. Léhi nekigyürkőzött, és hittel, egy „aggódó atya szerető féltésével intette [gyermekeit], hogy hallgassanak szavára, és akkor talán még megkegyelmez nekik az Úr”. Azután „kérte őket, hogy tartsák meg az Úr parancsolatait”5.
Nekünk is elég hitünknek kell lenni ahhoz, hogy tanítsuk a gyermekeinket és arra intsük őket, hogy tartsák be a parancsolatokat. Nem szabad, hogy döntéseik meggyengítsék hitünket. Érdemességünket nem az ő igazlelkűségük határozza meg. Léhi sem veszítette el az áldást, hogy ehetett az élet fájáról, csupán azért, mert Lámán és Lémuel nem ettek a gyümölcsből. Szülőként néha úgy érezzük, kudarcot vallottunk, mert a gyermekeink hibákat követnek el és tévelyegnek. A szülők sohasem vallanak kudarcot, ha mindent megtesznek, hogy szeressék, tanítsák, gondozzák gyermekeiket és imádkozzanak értük. Hitük, imáik és erőfeszítéseik gyermekeik javára válnak majd.
Az Úr azt várja el tőlünk, szülőktől, hogy tartsuk be a parancsolatait. Azt mondta: „[tanítsd] gyermekeidnek a világosságot és igazságot a parancsolatok szerint … saját otthonodban kell rendet teremtened”, és „legyen rá gond[od], hogy szorgalmasabbak és gondosabbak legye[t]ek otthon”6.
Szeretnék ma mindenkit emlékeztetni arra, hogy egyetlen család sem jutott tökéletességre. Minden család ki van téve a halandóság körülményeinek. Mindannyiónknak megadatott a szabad akarat – hogy magunk válasszunk, és tanuljunk a döntéseink következményeiből.
Mindannyian tapasztalhatjuk, hogy társunk, gyermekünk, szülőnk vagy távolabbi családtagunk valamilyen módon szenved – szellemileg, pszichésen, érzelmileg vagy lelkileg, sőt lehet, hogy magunk is tapasztaljuk e megpróbáltatásokat. Röviden azt mondhatjuk, hogy a halandóság bizony nem könnyű.
Minden családnak megvannak a saját, különleges körülményei. Jézus Krisztus evangéliuma azonban minden kihívásra megoldást biztosít – éppen ezért kell a gyermekeinknek tanítani azt.
„A család: Kiáltvány a világhoz” kijelenti:
„A szülők szent kötelessége, hogy gyermekeiket szeretetben és igazságban neveljék, gondoskodjanak fizikai és szellemi szükségleteikről, arra tanítsák őket, hogy szeressék és szolgálják egymást, betartsák Isten parancsolatait, és bárhol is éljenek, állampolgárokként engedelmeskedjenek az ország törvényeinek. A férjek és feleségek – anyák és apák – felelni fognak Isten előtt e kötelezettségek teljesítéséért.”7
Ezen kötelezettségek teljesítése családunk védelmének kulcsa ezen utolsó napokban.
Mózes azt tanácsolta: „És gyakoroljad ezekben [az igékben] a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz.”8 Családunknak folyamatosan a gondolatainkban kell járnia.
Mózes pontosan értette, mekkora szükség van a folyamatos tanításra, hiszen nehéz időkben nevelkedett. Amikor Mózes megszületett, a fáraó parancsba adta, hogy minden egyiptomi zsidó fiúgyermeket a folyóba kell vetni. Mózes szülei azonban komolyan vették szülői kötelességeiket.
A szentírások szerint: „Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, … és nem féltek a király parancsától.”9 Amikor Mózes túl nagy lett ahhoz, hogy tovább rejtegessék, anyja, Jókebed, egy ötletes gyékénykosarat készített, melyet gyantával és szurokkal tett vízhatlanná, majd ebbe helyezte gyermekét. A kis csónakot leúsztatta a folyón egy biztonságos helyre – oda, ahol a fáraó lányai fürödtek.
Nem bízva semmit a véletlenre, Jókebed egy sugalmazott segítőt is elküldött lánya, Miriam személyében, hogy figyelje az eseményeket. Amikor a fáraó lánya, a hercegnő megtalálta a babát, Miriam bátran felajánlotta, hogy hív egy zsidó gondozót. Ez a gondozó Jókebed volt, Mózes anyja.10
Hűsége miatt Mózes életét megkímélték. Idővel aztán megtudta, ki is valójában, és „[oda hagyta] Égyiptomot, nem félvén a király haragjától”11.
Csatlakozom a hithű szülőkhöz mindenütt, kijelentve velük, hogy tudjuk, kik vagyunk, értjük szülői felelősségünket, és nem félünk a Sötétség Hercegének haragjától. Bízunk az Úr fényében.
Jókebedhez hasonlóan mi is gonosz és durva világban neveljük családjainkat – olyan világban, amely éppoly veszélyes, mint az egyiptomi udvar, melyet a fáraó irányított. Jókebedhez hasonlóan azonban mi is védőhálót szövünk gyermekeink köré – a családnak nevezett hálót –, és olyan biztonságos helyekre irányítjuk azt, ahol megerősítik az otthon és az egyházban adott tanításainkat.
Végül pedig elvezetjük őket minden tanulás legnagyszerűbb házába – a szent templomba, ahol egy nap letérdelhetnek, maguk körül a hithű családtagokkal, hogy a földi létre és az örökkévalóságra összepecsételjék őket érdemes társukkal. Megtanítják majd gyermekeiknek is, amit tőlünk tanultak, és az örökkévaló családok munkája így tovább halad.
Út közben, amikor gyermekeink távol vannak tőlünk, az Úr sugalmazott Miriamokat biztosít, hogy gondoskodjanak róluk – különleges harmadik személyeket, mint a papsági és segédszervezeti vezetők, tanárok, a tágabb család tagjai és érdemes barátok. Olykor a Szellem arra ösztönöz bennünket, szülőket, hogy magunkon túl különleges segítségért folyamodjunk olyan forrásokon keresztül, mint az orvosok vagy a képzett tanácsadók. A Szellem irányít majd, hogy mikor és hogyan kell ezt a segítséget igénybe venni.
A legnagyobb segítség azonban a családunk számára az evangéliu-mon keresztül érkezik – Mennyei Atyánktól, a Szentlélek irányítása által, a tanokban és alapelvekben, valamint a papságon keresztül. Szeretnék megosztani veletek öt olyan fontos nevelési elemet, amely segíthet nekünk családunk megerősítésében.
Tartsunk családi tanácsot! Olykor tartunk a gyermekeinktől – félünk tanácsot adni nekik, mert nem akarjuk megbántani őket. Felbecsülhetetlen értékű áldások rejtőznek abban, ha együtt tanácskozunk a családunkkal, őszintén érdeklődve a családtagok élete iránt. Alkalmanként a családi tanács akár az összes tagot magába foglalhatja, amikor mondjuk a családi est részeként vagy más különleges összejövetelként tartjuk. Rendszeresen kell azonban beszélgetnünk a gyermekeinkkel négyszemközt is.
E nélkül a személyes beszélgetés nélkül ugyanis könnyen azt gondolhatják, hogy apa és anya, nagyapa és nagymama nem érti igazán és nem foglalkozik az előttük álló kihívásokkal. Amikor szeretettel hallgatjuk őket, és tartózkodunk attól, hogy közbeszóljunk, a Szellem segít megtudnunk, hogyan segíthetünk és taníthatjuk a gyermekeinket.
Például megtaníthatjuk nekik, hogy megválaszthatják a tetteiket, azok következményeit azonban már nem. Tapintatosan megértethetjük velük, milyen következményekkel járhatnak az ő saját döntéseik a saját életükre.
Amikor pedig nem hallgatnak a tanításunkra, és amikor nem felelnek meg az elvárásainknak, emlékeztetnünk kell magunkat, hogy hagyjuk nyitva szívünk ajtaját.
A tékozló fiú példázatában hatásos leckét találhatunk a családok és különösen a szülők számára. Miután az ifjabbi fiú „magába szállt”12, úgy döntött, hazamegy.
Honnan tudta, hogy apja nem dobja ki? Onnan, hogy ismerte az apját. Az elkerülhetetlen félreértések, konfliktusok és a fiú fiatalságának ostobaságai ellenére is látom, ahogyan az apja megértő és könyörületes szívvel áll, szelíden válaszol, odafigyel rá, és megbocsátó ölelésébe fogadja. Azt is el tudom képzelni, hogy a fiú tudta, hogy nyugodtan hazamehet, mert tudta, milyen otthon vár rá. Hiszen a szentírások azt mondják: „Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.”13
Tanúsítom, hogy Mennyei Atyánk nyitva hagyja az ajtót. Azt is tanúsítom, hogy sohasem késő kinyitni az ajtót közöttünk és gyermekeink között olyan egyszerű szavakkal, mint a „szeretlek”, a „sajnálom” vagy a „Kérlek, bocsáss meg!” Már most elkezdhetjük egy olyan otthon kialakítását, ahova majd vissza akarnak térni – nem csupán most, hanem az örökkévalóságban is.
Segíthetünk az engedelmes gyermekeinknek is abban, hogy nyitva hagyják a megbocsátás ajtaját, ha kifejezésre juttatjuk szeretetünket és megbecsülésünket irántuk, és segítünk nekik, hogy örüljenek testvéreik bűnbánatának.
Szívünk nyitott ajtajával pedig meg kell tanulnunk, hogyan vonatkoztassuk a szentírásokat életünkre.
Gyakran beszélünk arról, hogy a szentírásokból kell tanítani a gyermekeinket, de hogyan kell tenni ezt?
Jó néhány évvel ezelőtt az egyik fiunkat Járed fivérének történetéről tanítottam. Bármily érdekes is volt a történet, nem nagyon foglalkoztatta a dolog. Aztán megkérdeztem, mit jelent neki személyesen ez a történet. Olyan sokat jelent a gyermekeinknek, amikor megkérdezzük tőlük, hogy „Mit jelent ez neked?” Azt mondta: „Tudod, ez az egész nem sokban különbözik attól, amikor Joseph Smith a ligetbe ment, imádkozott, és választ kapott.”
Azt feleltem: „Most körülbelül olyan idős vagy, mint Joseph Smith. Szerinted hasznos lenne neked is egy olyan ima, mint az övé?” Hirtelen már nem egy réges-régi történetről beszéltünk, mely egy messzi-messzi földön történt. A fiunkról beszélgettünk – az ő életéről, az ő gondjairól, és arról, hogyan segíthet neki az ima.
Szülőkként az a feladatunk, hogy segítsünk a gyermekeinknek „minden írást [valójában Jézus Krisztus teljes evangéliumát] magukra [és gyermekeinkre] vonatkoztat[ni], hogy az javunkra és okulásunkra szolgáljon”14.
Valóban gyermekeink összes evangéliumi élményét életük valódi szükségleteire vonatkoztatjuk? Tanítjuk őket a Szentlélek ajándékáról, a bűnbánatról, a kiengesztelésről, az úrvacsoráról és az úrvacsorai gyűlés áldásáról, miközben életük kihívásaival szembesülnek? Nincsen elég idő hivatalos gyűléseken megtanítani gyermekeinknek mindent, amit tudniuk kellene. Éppen ezért használjuk ki a mindennapi tanítási pillanatokat!
Felbecsülhetetlen értékűek ezek a pillanatok. Olyankor jönnek, amikor dolgozunk, játszunk vagy együtt küszködünk. Amikor elérkeznek, az Úr Szelleme segít megtudnunk, mit mondjunk, és segít a gyermekeinknek elfogadni a tanítást.
Mily öröm és áldás, hogy a Szellem az otthonainkban lehet! És mily áldás, hogy az imán, a szentírás-tanulmányozáson, a kedves beszéden és egymás megbecsülésén keresztül meghívhatjuk életünkbe. Készítsük elő tanítási pillanatainkat azzal, hogy úgy imádkozunk, ahogyan Alma tette azt a fiáért: „nagy hittel”15, és lelkünk minden erejével, böjtöléssel, a szentírások kutatásával, bűnbánattal és azzal, hogy hagyjuk a Szentlelket eltölteni a szívünket szeretettel, megbocsátással és könyörülettel! Akkor a Szentlélek betölti majd az otthonunkat. Akkor aztán bízzunk a Jó Pásztorban!
Mózes anyja, Jókebed, elkísérte fiát a folyó mentén, hittel a „lelkek Pásztorában”16. Szülőkként mi is a jó Pásztorba vethetjük bizalmunkat, hogy irányítson minket. Ésaiás megígérte, hogy „szelíden vezeti”17 mindazokat, akik felelősek a fiatalokért.
Segíteni fog nekünk, hogy bízzunk és tiszteljük a szabad akarat, az ellentétek és a kiengesztelés alapelvét még akkor is, amikor a gyermekeink balga döntéseket hoznak. Szellemén keresztül segít nekünk, hogy megtaníthassuk gyermekeinknek, hogyan nézzenek szembe minden kihívással, megpróbáltatással az életben azáltal, hogy emlékeznek arra, kik is valójában – Isten gyermekei. Sugalmazást kapunk, hogyan segíthetünk nekik felvenni „Isten minden fegyverét”18, hogy ellenálljanak az „ellenség minden tüzes nyilának”19 a „hit pajzsával”20 és a „léleknek kardjával”21. Amikor a gyermekeink lelkileg felfegyverzettek és megerősödtek, megáldja őket, hogy hithűen mindvégig kitartsanak, és hazajussanak, érdemesen arra, hogy örökre Mennyei Atyánk jelenlétében éljenek.
Mindezeken keresztül szomorúan látjuk majd, hogyan szenvedik el családtagjaink a haladóság parittyáit és nyilait. Mégis csodálattal bámuljuk majd Jézus szeretetét. Miatta a csapások nem kell, hogy megtörjék és elpusztítsák őket, hanem meglágyíthatják, megerősíthetik és megszentelhetik őket.
A szülőknek és a családoknak szerte a világon tanúsítom, hogy az Úr Jézus Krisztusnak hatalmas megmentő ereje van. Ő a Gyógyító, a Megváltó, a megmentő Pásztor, akik otthagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse az egyet. Ha a családunkban élő különleges egyének üdvözülését keressük, bizonyságomat teszem, hogy hozzájuk is elér karja. Segítünk neki elérni hozzájuk, ha hűségesen az életünk részévé tesszük az evangéliumot, összepecsételnek minket a templomban, és ha az ott kötött szövetségeinkhez igazul élünk.
A szülők hatalmas vigaszt találhatnak elder Orson F. Whitney szavaiban, melyeket Joseph Smith tanításairól mondott:
„Joseph Smith próféta kijelentette – és ennél vigasztalóbb tant nem is tanított soha –, hogy a hithű gyermekek örökre szóló összepecsételése, és az igazság ügyében végzett bátor szolgálatukért nekik adott isteni ígéretek nemcsak saját magukat, hanem leszármazottaikat is üdvözítik. Bár a nyájból néhányan talán elkószálnak, a Pásztor rajtuk tartja a szemét, és előbb vagy utóbb érezni fogják, hogy kinyúlik utánuk az isteni gondviselés karja, és visszavezeti őket a nyájhoz. Akár ebben az életben, akár az elkövetkezendőben, de vissza fognak térni! Meg kell majd fizetniük tartozásukat az igazságosságnak, szenvedni fognak bűneik miatt, és talán tövises ösvényen járnak majd, ám végül a bűnbánó tékozló fiúhoz hasonlóan mindez visszavezeti őket a szerető és megbocsátó atya szívéhez és otthonába. A fájdalmas tapasztalat pedig nem lesz hiábavaló. Imádkozzatok gondatlan és engedetlen gyermekeitekért, hitetekkel ragaszkodjatok hozzájuk! Reménykedjetek, bizakodjatok, míg meg nem látjátok Isten megváltását!”22
Különleges tanúságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus az életét adta, lehetővé téve az üdvözülést és a felmagasztosulást minden család számára a földön. Egy törődő szülő minden érzésével fejezem ki az én és Mennyei Atyánk irántatok és családotok iránt érzett szeretetét.
Gyűjtsük magunk köré szeretteinket, és „fel ne ad[juk], bátran menj[ünk] tovább! Isten megsegít, és Ő el nem hágy.” Hittel, bátorsággal és szeretettel a családok valóban örökre együtt lehetnek. Erről teszek bizonyságot, Jézus Krisztus nevében, ámen.