Személyes hatásotok
Ha követjük a Galileai Férfit – vagyis az Úr Jézus Krisztust –, személyes hatásunk jóra indít majd, bárhol, bármilyen elhívásban legyünk is.
Kedves testvéreim, azok, akiket látok, és azok is, akik világszerte gyűltetek össze, imáitokért és hitetekért esdeklek, miközben megpróbálok eleget tenni a feladatnak és kihívásnak, hogy hozzátok szóljak.
Több mint negyven esztendeje, amikor David O. McKay elnök a Tizenkét Apostol Kvórumába hívó elhívást tárt elém, melegen üdvözölt szívből jövő mosolyával és gyengéd ölelésével. Szentséges tanácsa során ezt a kijelentést tette: „Van egy olyan felelősség, mely alól senki nem bújhat ki, az pedig a személyes befolyás hatása.”
A korai apostolok elhívása az Úr hatását tükrözte. Amikor Jézus nagyhitű embert keresett, nem a magukat felmagasztaló tömegekből választott, akik rendszeresen jelen voltak a zsinagógában, hanem inkább Kapernaum halászai közül hívta el őket. Péter, András, Jakab és János meghallották a hívó szót: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”1 Ők pedig követték Őt. Simon, a kételyekkel teli ember, Péter, a hithű apostol lett.
Amikor az Üdvözítő buzgó és erőteljes misszionáriust akart választani, nem ügyének támogatói, hanem annak ellenzői között talált rá. A tárzusi Saul – az üldöző – Pál lett, a hittérítő. A Megváltó tökéletlen embereket választott a tökéletesség útjának tanítására. Úgy tett akkoriban, és most is így cselekszik.
Titeket és engem hív el, hogy szolgáljuk Őt itt lent, és elindít minket abban a feladatban, amit szeretne, hogy teljesítsünk. Az elkötelezettség teljes mértékű. Nincs lelkiismereti konfliktus.
Ha követjük a Galileai Férfit – vagyis az Úr Jézus Krisztust –, személyes hatásunk jóra indít majd, bárhol, bármilyen elhívásban legyünk is.
Kijelölt feladatunk jelentéktelennek, szükségtelennek, észrevétlennek tűnhet. Néhányakban felmerülhet a kérdés:
„Hol dolgozzak ma, Atyám?”
S szeretete kiáradt rám.
Egy kis helyre mutatott,
s ezt mondta: „Itt végezd szolgálatod!”
Hamar így szóltam: „Ó, ne, kérlek, ne itt!
Munkámra itt ki tekint?
Nem látják, ha azt jól végzem.
Ne ily kis helyet adj nékem!”
Válasza lágy volt, meg nem feddett,
„Őket szolgálod vagy engemet?
Hisz Názáret is kicsiny hely volt,
s Galilea sem sokkal nagyobb.”2
A család az ideális hely a tanításra, és az a tudás laboratóriuma is egyben. A családi est lelki növekedést érhet el minden családtag életében.
„Az otthon az igazlelkű élet alapja, és semmi más eszköz nem léphet helyére, vagy töltheti be alapvető szerepeit.”3 Ezt az igazságot tanította már az egyház sok elnöke.
Az otthon falain belül taníthatják gyermekeiket az apák és az anyák az önellátó életre. A feladatokban való osztozás és egymás segítsége követendő mintát teremt az eljövendő családok számára, ahogy a gyerekek felcseperednek, házasságot kötnek és elköltöznek otthonról. Az otthon tanult leckék lesznek a legmaradandóbbak. Gordon B. Hinckley elnök továbbra is hangsúlyozza, hogy kerüljük a szükségtelen adósságot, az anyagi kereteinket meghaladó költekezés téveszméjét és azt a kísértést, hogy igényeink szükségleteinkké váljanak.
Pál apostol a szeretett Timótheusnak adott intése megadja azt a tanácsot, ami lehetővé teszi, hogy személyes hatásunk otthonra leljen azok szívében, akikkel kapcsolatban állunk: „Légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban.”4
Kisfiú koromban a Pioneer Cövek Hatodik-Hetedik Egyházközségében laktunk. Az egyházközség tagjai sűrűn váltották egymást, ami azt is jelentette, hogy a vasárnapi iskolai tanítók gyorsan váltakoztak. Mi, fiúk és lányok épp hogy megismertünk és megszerettünk egy tanítót, amikor a vasárnapi iskolai tanfelügyelő ellátogatott hozzánk, hogy bemutassa új tanítónkat. Csalódás költözött a kicsi szívekbe, és felbomlott fegyelem lett az eredmény.
A leendő tanítók, hallva osztályunk kellemetlen hírnevét, kecsesen nemet mondtak a szolgálatra való felkérésre, illetve azt javasolták, hogy szívesen tanítanának egy másik osztályt, ahol a diákok kezelhetőbbek. Élveztük újonnan kialakult státuszunkat, és eltökéltük, nem cáfolunk rá a tantestület félelmeire.
Egy vasárnap reggel egy bájos fiatal hölgy lépett a terembe tanfelügyelőnk kíséretében. Elmondták, hogy ő kifejezetten kérte, hogy minket taníthasson. Megtudtuk, hogy volt misszióban, és szereti a fiatalokat. Lucy Gertsch-nek hívták. Gyönyörű és halkszavú volt. Érdekelte tanítványai sorsa. Megkért minden tanulót, hogy mutatkozzon be, aztán olyan kérdéseket tett fel, melyekkel felmérte, milyen hátterünk van. Mesélt a Utah-beli Midway-ben töltött gyermekkoráról, és ahogy lefestette előttünk azt a gyönyörű völgyet, életre keltette bennünk a szépségét, olyannyira, hogy mi magunk is el akartunk látogatni a zöld mezőkre, melyeket annyira szeretett.
Amikor Lucy tanított, a szentírások valóban életre keltek. Sámuel, Dávid, Jákób, Nefi, Joseph Smith és Jézus Krisztus személyes ismerőseinkké váltak. Evangéliumi ismereteink gyarapodtak. Magaviseletünk egyre jobb lett. Lucy Gertsch iránti szeretetünk nem ismert határokat.
Kitűztünk egy tervet, hogy félrerakunk valamennyi aprópénzt arra, hogy egy gigantikus karácsonyi bulit szervezzünk. Gertsch nőtestvér pontos feljegyzést vezetett arról, hogyan haladunk. Tipikusan falánk fiúkként és lányokként a pénzösszegeket gondolatban rögtön süteményre, tortára, pitére és fagyira váltottuk. Úgy gondoltuk, ez lesz a lehető legpompásabb esemény. Korábban tanítóink még csak javaslatot sem tettek ehhez hasonló társas összejövetelre.
A nyári hónapok őszre fordultak, majd az ősz télre váltott. A bulival kapcsolatos célunkat elértük. Az osztály gyarapodott. Jó lelkiség uralkodott.
Egyikünk sem fogja elfelejteni azt a szürke reggelt, amikor hőn szeretett tanárunk bejelentette, hogy egyik osztálytársunk édesanyja elhunyt. A saját édesanyánkra gondoltunk, és arra, hogy milyen sokat jelent ő a számunkra. Őszintén együtt éreztünk Billy Devenporttal hatalmas veszteségében.
Az aznapi lecke az Apostolok cselekedeteiből volt, a 20. fejezet 35. verséből: „Ily módon … kell … megemlékezni az Úr Jézus szavairól, mert ő mondá: Jobb adni, mint venni.” Jól előkészített leckéjének előadása után Lucy Gertsch említést tett Billy családjának anyagi helyzetéről. A gazdasági világválság napjait éltük, pénzszűke volt. Ragyogó szemmel ezt kérdezte: „Mit szólnátok az Úr e tanításának követéséhez? Mit szólnátok hozzá, ha a partira összegyűjtött pénzt az osztály nevében odaadnánk Devenportéknak szeretetünk kifejezéseképpen?” A döntés egyhangú volt. Fillére pontosan megszámoltuk a pénzt, és egy óriási borítékba tettük a teljes összeget. Vettünk egy gyönyörű lapot, és mindannyian aláírtuk.
Ez az egyszerű, kedves tett eggyé kovácsolt minket. Saját tapasztalatból tanultuk meg, hogy valóban jobb adni, mint kapni.
Azóta elszálltak felettünk az évek. A régi kápolna eltűnt, áldozatául esett az iparosodásnak. Azok a fiúk és lányok, akik az igazság ama sugalmazott tanítójának irányítása alatt tanultak, nevettek és növekedtek, soha nem felejtették el sem őt, sem a tanításait. Személyes, jóravaló hatása ragályos volt.
Spencer W. Kimball elnök is olyan általános felhatalmazott volt, akinek a személyes hatása széles e világon érezhető volt. Valódi változást idézett elő számtalan ember életében.
Amikor püspök voltam, egy nap megcsörrent a telefon. A telefonáló elder Spencer W. Kimballként mutatkozott be, majd így szólt: „Monson püspök, van az egyházközségében egy lakókocsi telep, és a legkisebb lakókocsiban egy drága navaho özvegy él, Margaret Bird. Megkérné a Segítőegylet elnökét, hogy látogassa meg, és hívja el a Segítőegyletbe a nőtestvérek közé?” Megtettük. Margaret Bird pedig eljött, és meleg fogadtatásban részesült.
Elder Kimball egy másik alkalommal is felhívott. „Monson püspök – mondta –, tudomásomra jutott, hogy van két szamoai fiatalember, akik egy belvárosi hotelben laknak. Bajba fognak kerülni. Megtenné, hogy befogadja őket az egyházközségébe?”
Éjfél volt, mire rátaláltam a fiúkra. A hotel lépcsőjén üldögéltek, ukulelén játszottak és énekeltek hozzá. Egyházközségünk tagjai lettek. Idővel mindketten templomi házasságot kötöttek, és derekasan szolgáltak. Jóravaló hatásuk messze ért.
Amikor püspöki elhívást kaptam, felfigyeltem arra, hogy a Hatodik-Hetedik Egyházközségben meglehetősen visszaesett a Segítőegylet magazinjára való előfizetések száma. Imádságos lélekkel megfontoltuk, kiket lehetne elhívni a folyóirat képviselőiként. A sugalmazás arra indított, hogy Elizabeth Keachie kapja a feladatot. Püspökeként meg is kerestem a felkéréssel. Ő így felelt: „Megteszem, Monson püspök!”
Elizabeth Keachie skót családból származott, és amikor azt mondta, „megteszem”, akkor biztosak lehettünk abban, hogy meg is fogja tenni. Ő és sógornője, Helen Ivory – egyikük sem volt magasabb 150 centinél – végigjárták az egyházközséget, házról házra, utcáról utcára, háztömbről háztömbre. Az eredmény elképesztő volt! Több előfizetésünk volt a Segítőegylet magazinjára, mint a cövek összes többi egyházközségének együttvéve.
Egy vasárnap este gratuláltam Elizabeth Keachie-nek, és azt mondtam neki: „Elvégezted a feladatod.”
Ő így felelt: „Még nem, püspök. Még van két háztömb, ahol nem jártunk.”
Amikor elmondta, melyik háztömbökről van szó, így szóltam: „Ó, Keachie nőtestvér, ott senki sem lakik! Ipari terület áll rajtuk.”
„Akkor is – erősködött –, jobb érzésem lesz, ha Nell és én személyesen járunk utána.”
Egy esős napon ő és Nell bejárták a két utolsó tömböt. Az egyiken nem találtak egyetlen otthont sem, aztán a másodikon sem. Ő és Ivory nőtestvér megálltak azonban egy autóbejárónál, amit egy friss esőzés teljesen ellepett sárral. Keachie nőtestvér tüzetesen végignézett a bejárón, ami egy szervizzel állt összeköttetésben, talán 30 méterre tőle, és észrevett egy garázst. Ez azonban nem szokványos garázs volt, abban az értelemben, hogy az ablakon függöny volt.
Társához fordulva azt kérdezte: „Nell, nem kellene benéznünk?”
A két nőtestvér végiggyalogolt a sáros autóbejárón, ahonnan aztán teljes egészében meglátták a garázst. Most már látták az ajtót is, amit a garázs oldalába vágtak, és ami az utcáról nem látszott. Észrevették azt is, hogy volt egy kémény is, ami füstöt eregetett.
Elizabeth Keachie bekopogtatott az ajtón. Egy hatvannyolc éves férfi, William Ringwood, nyitott ajtót, mire ők előadták mondókájukat, miszerint minden otthonba kell, hogy járjon a Segítőegylet folyóirata. William Ringwood így felelt: „Inkább az édesapámat kérdezzék!”
Erre aztán a kilencvennégy esztendős Charles W. Ringwood is kijött az ajtóhoz, meghallgatta az üzenetet, és előfizetett az újságra.
Elizabeth Keachie jelentetést tett nekem erről a két férfiról az egyházközségben. Amikor az egyház központjából kikértem a tagsági lapjukat, telefonhívást kaptam az Elnöklő Püspökség Hivatalának Tagsági Részlegétől. A tisztségviselő azt kérdezte: „Bizonyos abban, hogy Charles W. Ringwood az ön egyházközségében él?”
Igennel feleltem, mire a hölgy elmondta, hogy a Ringwood testvérről való tagsági feljegyzés az „elveszett és ismeretlen” mappában maradt az Elnöklő Püspökség Hivatalában már tizenhat éve.
Egy vasárnap délelőtt Elizabeth Keachie és Nell Ivory elkísérte papsági gyűlésünkre Charles és William Ringwoodot. Sok év óta ez volt az első alkalom, hogy beléptek egy kápolnába. Charles Ringwood volt a legidősebb diakónus, akivel valaha is találkoztam. Fia volt a papságot még soha el nem nyert legidősebb férfi egyháztag, akivel valaha is találkoztam.
Lehetőségem volt Charles Ringwood testvért tanítóvá, majd pappá, és végül elderré szentelni. Soha nem fogom elfelejteni a templomi ajánlási interjúját. Átnyújtott egy ezüst egydollárost, amit egy régi, kopott pénztárcát, és azt mondta: „Ez a böjti felajánlásom.”
Így feleltem: „Ringwood testvér, nem tartozol böjti felajánlással. Neked is szükséged van erre a pénzre.”
„De én inkább áldásokat szeretnék kapni, semmint megtartani a pénzt!” – válaszolta.
Nekem adatott a lehetőség, hogy elkísérjem Charles Ringwoodot a Salt Lake Templomba, és részt vegyek vele a felruházásán.
Néhány hónap múlva Charles W. Ringwood elhunyt. Temetésén felfigyeltem családjára, akik az első sorban ültek a ravatalozónál, és felfigyeltem két drága asszonyra is, akik a kápolna hátuljában foglalt helyet: Elizabeth Keachie-re és Helen Ivoryra.
Ahogy rátekintettem arra a két hithű és elkötelezett nőre, és elgondolkodtam személyes jóravaló hatásukon, az Úr ígérete eltöltötte bensőmet: „Én, az Úr, irgalmas és könyörületes vagyok azokhoz, akik félelemmel tekintenek rám, és örömmel jutalmazom meg azokat, akik engem mindvégig becsületben és igazságban szolgálnak. Nagyszerű lesz az ő jutalmuk, és örökre szól dicsőségük.”5
Létezik egy valaki, mindenek felett, akinek a személyes hatása befedi a kontinenseket, átível az óceánokon, és átjárja az igaz hívők szívét. Ő az, aki engesztelő áldozatot hozott az emberiség bűneiért.
Tanúságomat teszem, hogy Ő az igazság tanítója – ám sokkal több Ő, mint csupán egy tanító. Ő a tökéletes élet Példája – bár sokkal több Ő, mint csak egy példa. Ő a Nagyszerű Orvos – habár sokkal több Ő, mint pusztán egy orvos. Ő a világ szó szerinti Üdvözítője, Isten Fia, a Béke Hercege, Izráel Szentje, maga a feltámadt Úr, aki kijelentette:
„Én Jézus Krisztus vagyok, az, akiről a próféták bizonyságot tettek, hogy e világra el fog jönni. Én vagyok a világ világossága és élete.”6
„Én vagyok az első és az utolsó, az, aki él; az, aki megöletett. Én vagyok a ti pártfogótok az Atyánál.”7
Tanújaként bizonyságomat teszem arról, hogy Ő él! Az Ő szent nevében – vagyis Jézus Krisztus, az Üdvözítő nevében, ámen.