Egy új fejezet
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Coloradóban él.
„Oly boldog vagyok, hogy e földön élek, [h]ogy része vagyok én is szent művének” (Gyermekek énekeskönyve, 16.).
Anya belépett a szobába. Emese éppen az egyik dobozból pakolt kifelé.
„Befesthetjük sárgára a falat?” – kérdezte Anyától.
Most költöztek be ebbe az új házba. Emese már ágytakarót és függönyöket is választhattott az új szobájába!
„Szerintem igen – mondta Anya. – A sárga vidám szín.”
Emese feltett néhány könyvet az ágya melletti kis polcra. Anya nem gyakran volt igazán boldog, amióta Apa meghalt abban a balesetben. Emese gondosan kitette a könyvek mellé az Apáról készült kedvenc fényképét, hogy minden reggel lássa, amikor felébred.
Szipogást hallott, és észrevette az Anya szemében gyülekező könnyeket.
„Szeretlek, Anya!” – mondta Emese, miközben a karját Anya dereka köré fonta, és szorosan megölelte.
„Én még annál is jobban szeretlek.”
A tanévkezdés előtti utolsó szombaton Anya és Emese felvett egy-egy elnyűtt ruhát, a bútorokat Emese szobájának közepére tolták, majd gondosan megmártották a festőhengereiket a sárga festékkel teli tálcákban. Egy kis idő elteltével a falakat sárga festék borította – ahogy az arcukat és a ruhájukat is!
„Úgy nézel ki, mint akire ráömlött egy vödörnyi napsugár” – mondta Anya nevetve.
Emese kuncogott: „Te meg úgy, mint aki mellett felrobbant egy banán!”
Feltakarítottak, miközben egyre csak nevettek. Aztán Emese elkomorodott, amikor eszébe jutott, hogy másnap Elemibe fog menni, hétfőn pedig iskolába.
„Ideges vagyok az új egyházközség és az új iskola miatt – vallotta be anyának, miközben az ecseteket áztatták a mosogató fölött. – Nem ismerem a tanárokat, a gyerekeket és senkit.”
Anya elzárta a vizet és magához húzta Emesét.
„Lesznek barátaid. Jó szíved van, ami hozzád fog majd vonzani másokat. Légy a te csodálatos önmagad, és jönni fognak a barátok.”
Emese egy kicsit megkönnyebbült, de azért még mindig ideges volt.
„Bárcsak itt lenne Apa, hogy áldást adjon nekem – mondta. – Ahogy mindig szokta egy-egy új tanév elején.”
Anya egy percig hallgatott. „És mi a helyzet Tibi bácsival? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy örömmel adna neked egy áldást.”
Emese bólintott. Talán egy áldás segítene.
Aznap este a nagybátyja Emese fejére helyezte a kezeit, és áldást adott neki.
Ezt mondta: „Megáldalak azzal, hogy tudd, hogy a Szabadító most is figyel rád, amikor új fejezet kezdődik az életedben. Nem hagy téged magadra.”
Emese figyelmét különösen az új fejezet szavak keltették fel. Nagyon szeretett olvasni, és mindig izgatottan kezdett bele egy-egy új fejezetbe.
Másnap reggel Emese és Anya elment istentiszteletre. Az úrvacsorai gyűlés után Anya segített Emesének megkeresni az elemis termet. Már volt bent egy lány, aki mosolygott és köszönt.
„Ideülhetsz, ha szeretnéd” – mondta a lány, és a maga mellett lévő üres székre mutatott.
„Köszi – mondta Emese. – Emesének hívnak. Most vagyok itt először.”
„Engem Mirának hívnak. Én is új vagyok! A múlt héten jöttem először.”
Mira és Emese hamarosan a többi elemis gyerekkel is beszélgetni kezdett. A tanítójuk nagyon kedves volt.
„Remélem, a suli is ilyen jól alakul majd!” – gondolta Emese, amikor este lefeküdt aludni.
Másnap az iskolabusz elvitte az új iskolájába. Izgatottan látta, hogy néhány gyerek az Elemiből vele együtt fog járni harmadikba.
„Köszönöm, Mennyei Atyám! – imádkozott magában Emese, miközben együtt ebédelt az új barátaival. – Talán mégis jó lesz ez a fejezet.”