A szabadítás tervének megértése békét hozott a számomra
A szerző a Fülöp-szigeteken él.
Amikor anyukámnál végstádiumú rákot diagnosztizáltak, csakis szomorúságot láttam a jövőmben. De aztán bizonyságot tett a szabadítás tervéről.
Néhány évvel ezelőtt, éppen a szüleim házassági évfordulóján, anyukámat végstádiumú hasnyálmirigyrákkal diagnosztizálták. A CT-vizsgálat eredménye azt mutatta, hogy a rákja áttétes, és a testének állapota egyre romlik. Ekkor értettem meg, az anyukám már nem fog sokáig élni.
Nem voltam erre felkészülve. Elképzeltem, milyen lesz az életem az anyukám nélkül. Minden sötét, lehangolt és szomorú volt. Nem volt több öröm és nevetés – nem volt több vigasztaló, meleg anyai ölelés. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem lesz élet.
Eltelt néhány hónap, és az anyukám egyre gyengébb lett. Azonban a legnagyobb ámulatomra továbbra is el akart járni istentiszteletre, részt akart venni a napi szentírás-tanulmányozásunkban, tanítani akart a családi estjeinken, és még nevetett is velünk.
Egy nap megkérdeztem tőle: „Nem kérdőjelezted meg Mennyei Atyát? Nem töprengtél el azon, hogy miért te lettél rákos? Anyukám elmosolyodott és megosztotta a bizonyságát a szabadítás tervéről. Elmondta, hogy meg kell értenem a szabadítás tervét ahhoz, hogy érezzem azt a valódi boldogságot, amely abból fakad. Elmondta, hogy ha megértem, honnan jöttünk, mi az életünk célja, és hová megyünk, akkor meg fogom érteni, hogy mindig együtt maradunk, és soha nem fogom igazán elveszíteni őt. Arra biztatott, hogy folytassam a felkészülést a missziómra, valamint osszam meg másokkal Jézus Krisztus evangéliumát és a szabadítás tervét, hogy ők is részesülhessenek a vigasz és a boldogság áldásaiban.
Megértettem, hogy igaza van. Miért kellene félnem attól, hogy itt a földön elveszítem őt, amikor tudom, hogy ha betartom a szövetségeimet, és elvégzem az Atya akaratát, akkor látni fogom őt a következő életben? Békességet éreztem.
Anya nem sokkal később elhunyt. A virrasztás – az életét felidéző temetés előtti búcsúztatás – ugyan nehéz volt és elszomorított, mégis minden békésnek tűnt, és még mindig éreztem az anyukám jelenlétét. Úgy tűnt, hogy még a többi jelen lévő embernek is felemelő élmény volt. Tudtam, hogy azt az igaz áldást érzem, amely Isten szent tervének megértéséből fakad.
Később, amikor eljött az idő, hogy kikísérjük anyukámat a temetőbe, odajött hozzám egy kisfiú, és megkérdezte, hogy én miért nem sírok. Felidéztem magamban, hogy korábban milyen gondolataim voltak anyukám halálával kapcsolatban, és hogy csak a rengeteg szomorúságot és gyászt láttam. Rámosolyogtam és leguggoltam hozzá. Ezt mondtam: „Tudom, hogy újra látni fogom az anyukámat, ha továbbra is követem Isten parancsolatait.” A kisfiú is mosolygott, és tudtam, hogy ő is olyan békességet érez, mint én.
Anyukám eltávozott, de a helyét nem vette át az a sötétség, lehangoltság és szomorúság, amelyekről azt hittem, hogy betöltik majd az életemet. Elbúcsúztam tőle, és elmondtam neki, hogy látni fogjuk egymást a következő életben. A veszteségünk ellenére vigaszt éreztem. Olyan áldás volt ez, amely a szabadítás tervének megértéséből fakadt.