Imire várva
„Mi történt velem?” – kérdezte Imi.
„Örülünk, hogy itt vagy, az Elemiben ma velünk vagy, így láthatunk téged, a barátunkat” (Gyermekek énekeskönyve, 130.).
Amikor Imi felébredt, hallotta, hogy az anyukája énekel. Az Érzem, Jézus szeret című ének volt. Ez volt Imi kedvenc elemis éneke! Ő is elkezdte együtt énekelni vele.
„Felébredtél!” – mondta az anyukája, és könnyes szemmel rámosolygott. Imi látta, hogy az apukája is ott ül az anyukája mellett. Ő is boldognak tűnt.
„Mindennap a kedvenc énekeidet énekeltem neked” – mondta Anya.
Imi visszamosolygott, de érezte, hogy fáj a feje. Sőt, az egész teste fájt, különösen a lába.
Óvatosan körbenézett. Ez nem is az ő házuk. Valamilyen ismeretlen szobában feküdt egy vaságyon. Aztán meglátott egy ápolót, a közelben pedig további ágyakat. „Ez biztosan egy kórház” – gondolta.
„Mi történt velem?” – kérdezte.
Anya arca elkomorult. „Súlyos baleseted volt. Rád esett egy fémkapu. Már két hete vagy a kórházban, de rendbe fogsz jönni.”
Két hete! „Hű! Ez ám a jó hosszú alvás” – gondolta Imi. Az utolsó emléke az volt, hogy a gyülekezeti házban van, az elemis bemutató próbáján…
Jaj, ne! A bemutató!
„Lemaradtam az elemis bemutatóról?” – kérdezte Imi. Már olyan régen és olyan nagyon várta! Szeretett a barátaival énekelni.
Anya elmosolyodott. és megrázta a fejét. „Nem, nem maradtál le róla. Az egyházközség úgy döntött, hogy elhalasztják addig, amíg magadhoz nem térsz, hogy részt tudj venni benne.”
„Tényleg?”
„Tényleg – mondta Apa. – Az összes elemis gyermek arra kérte a püspököt, hogy várjon. Azt akarják, hogy te is ott légy. Tudják, hogy milyen izgatottan vártad az idei bemutatót.”
Imi boldog volt, amiért így is részt vehet majd az elemis bemutatón. Csakhogy előbb rendbe kellett jönnie. Az pedig hosszú ideig tartott. Egy darabig még kórházban kellett maradnia. Amikor végül hazamehetett, még mindig nem tudott járni és játszani.
De a barátai már eljöhettek meglátogatni. Imi az iskolai és az egyházi dolgokról kérdezgette őket. Ők pedig azt kérdezgették, hogy mikor tér vissza.
„Addig nem, amíg nem gyógyul meg a lábam – mondogatta ilyenkor. – Még mindig nem tudok járni.”
Az október novemberbe fordult, és Imi állapota lassacskán javulni kezdett. Egy nap a barátai meghívták, hogy menjen át hozzájuk filmet nézni. Az apukája és az anyukája segített Iminek eljutni odáig.
„Fáj még a lábad?” – kérdezte a barátja, Gabi.
„Igen – felelte Imi. – De azért napról napra jobban van.”
„Tudsz már járni?” – kérdezte Gabi.
„Nem tudom” – mondta Imi.
„Gyere, próbáljuk meg” – hívta Gabi. Segített neki felállni. Imi óvatosan a földre helyezte a lábát. Ránehezedett. Még mindig állt! Több mint egy hónapja ez volt az első lépés, amelyet megtett! Mindenki megtapsolta.
„Ez azt jelenti, hogy megint tudsz jönni istentiszteletre!” – mondta Gabi.
És igaza volt. Néhány héttel később Imi lába végre már nem fájt. Az orvosok levették a gipszet, és egy merevítőt kapott helyette. Amikor elérkezett a vasárnap, eljött az ideje az elemis bemutatónak is.
Az úrvacsorai gyűlésen Imi a barátaival együtt kiment a kápolna elejébe. Kihúzta magát, és rámosolygott az anyukájára és az apukájára. Az énekeket olyan hangosan énekelte, ahogy csak a torkán kifért. Amikor ő következett, odaállt a mikrofonhoz, és megosztotta a bizonyságát. Hálás volt az elemis barátaiért. Annak is örült, hogy mégis részt tudott venni az elemis bemutatón.