Fiatal felnőtteknek
Amikor pirosat kapsz az életben
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Texasban él.
Amikor az egyik vetélést a másik után éltem át, az olyan volt, mintha egy sor piros lámpát kaptam volna az életben, de amint az Úrhoz fordultam, rájöttem, hogy mindegyik veszteséghez békesség, távlati rálátás és növekedés társult.
Szorosan markoltam az ujjaimmal a kormányt, miközben a szememet idegesen a piros lámpára szegeztem. Amikor végre zöldre váltott, gyorsan tovább hajtottam, hogy aztán egy újabb végtelennek tűnő pirosnál várakozzak. Még mindig 10 percnyire voltam a misszionárius nővérektől, akikkel már 5 perccel korábban el kellett volna kezdenünk tanítani egy leckét. Ha bölcsebb anya lettem volna, akkor előre láttam volna azt a negyedórás hisztit, amelyet a majdnem hároméves lányom vágott le, amikor már éppen elindultunk volna otthonról. De nem láttam előre. Nem, a világ nem fog összedőlni attól, hogy elkésem, de mivel éppen valami jó dolgot próbáltam tenni, hát csak megérdemeltem volna, hogy legalább néhány lámpa úgy váltson, ahogy nekem jó, nem? Miközben türelmetlenül várakoztam egy újabb lámpánál, éreztem, ahogy a bosszúságom kezd haragba sűrűsödni. „Éppen valami jót próbálok tenni. A tőlem telhető legjobbat próbálom tenni! Hol van a segítség, amire szükségem van?”
Húsz hónappal korábban egy hasonló helyzetben hasonló kérdéseket tettem fel magamnak, azzal a különbséggel, hogy azon a helyen megvolt mindaz a béke és nyugalom, amely a lámpánál hiányzott.
A New York állambeli Palmyra Szent Ligetében még alig fakadtak a rügyek a körülöttem barnálló ágakon. Úgy tűnt, hogy a talajt itt-ott tarkító, frissen kizöldült aljnövényzet életet lehel a levegőbe. Nem hatolt el más zaj a fülemig, csak az enyhe szellő, a babakocsi és a lépéseim hangja – sehol egy autó, egy út, egy hangos beszélgetés. Azonban a nyugalom ellenére az elmém kérdések és bizonytalanság közt hánykolódott. A férjemmel, Lance-szel, már 72 hosszú órája vártuk, hogy az orvosom felhívjon az utolsó pillanatban elvégzett ultrahang és vérvétel eredményével. Kétségbeesetten vártam a választ és a vigaszt.
Megnyugvásra lelni
„[A]z Úr meglátogatta őket Lelkével és így szólt hozzájuk: Vigasztalódjatok meg. És ők megvigasztalódtak” (Alma 17:10).
Azon kaptam magam, hogy a New York-i Palmyra templom kertjének télnyűtte virágágyásait bámulom. Az elmém eközben teljes egészében megfogalmazta a ránehezedő kérdést: „Ha elveszítem ezt a magzatot: miért? És mi lesz utána?” Amilyen gyengéden fújt körülöttem tavaszi szellő, úgy szólt az Úr is az elmémhez az áhított vigasztalással. Már nem volt szükségem az orvosra az eredményhez: tudtam, hogy el fogom veszíteni ezt a magzatot, de hirtelen megértettem, hogy ez az apró lény Mennyei Atya tökéletes, szerető kezében van. Az engem addig emésztő kétségbeesés hirtelen egy olyan megnyugtató békességnek adta át a helyét, amely a rákövetkező hetek és hónapok során is fenntartott engem.
A zöldre várva
„[H]álás vagyok azért, hogy az Úr oly sokféle módon látogatott meg a Vigasztalóval, amikor békességre volt szükségem. Mennyei Atyánkat azonban nem csupán a vigasztalódásunk érdekli, hanem a felfelé tartó fejlődésünk is.”1 – Henry B. Eyring elnök
A palmyrai látogatásom után néhány nappal egy megrázó vetélésen estem át. Habár a békesség érzése továbbra is fenntartott engem, a veszteségtől testileg és érzelmileg is gyengének éreztem magam, valamint felkészületlennek az ezt követő várakozásra. Először a laboreredményekre vártam, amelyek egy ritka rendellenességet, részleges üszögterhességet mutattak ki. Majd pedig hetente, kéthetente, és végül havonta vártam a vérvétel eredményét, hogy biztosan kizárható legyen a rákos elváltozás. Azonban Lance-szel együtt még a hosszú hónapok várakozása alatt is jól láttuk, hogy az Úr keze mindvégig vigasztal és megnyugtat minket. A részleges üszögterhességnek nem lettek maradandó következményei, és mindössze fél év elteltével az orvosom azt mondta, hogy ismét megpróbálkozhatunk egy kisbabával. Újra a fejlődéshez vezető ösvényen lépkedtem az életemben: a lámpa végre pirosról zöldre váltott.
Ám alig három hónappal és több vérvétellel később ismét elvetéltem – ezúttal pont karácsony előtt egy héttel. Három további hónap következett, és egy újabb pozitív terhességi teszt után felizzott bennem a remény, hogy aztán egy héttel később elvetéljek. Újabb piros lámpa.
A hit próbatétele
„Még ha erős is a hitünk, lesz sok hegy, amely nem mozdul el. […] Ha minden ellenállás elvétetne, ha minden betegség eltűnne, akkor meghiúsulnának az Atya tervének elsődleges céljai.”2 – David A. Bednar elder
Ismét teherbe estem, és úgy nézett ki, hogy ezúttal éppen a következő karácsonyra leszek kiírva. Jó érzésem volt ezzel a terhességgel kapcsolatban. Egy korai ultrahangon már láttuk a szívverést is, és tudtam, hogy a családtagjaink imádkoznak értünk. Miközben az egyik nap éppen egy felruházási blokkon vettünk részt a templomban, egészen határozott gondolataim támadtak: „Ha elveszíteném ezt a magzatot is, kitartana a hitem? Természetesen megmaradna. De természetesen nem lesz több vetélésem, mert ezúttal készen állok elfogadni az Úr akaratát, bármi történjék is.”
Az emelkedett hozzáállásom ellenére néhány héttel később már észleltem a jeleket, elmentem ultrahangra, majd megkezdődött a számomra már túlságosan is ismerős, fájdalmas folyamat. A hitem nem igazán tartott ki úgy, ahogy vártam. A válaszok, amelyek a korábbi vetéléseim során fenntartottak engem, már nem tűntek kielégítőnek. Elborítottak a depresszió hullámai. Összetörtnek, üresnek és még egy kicsit elárulva is éreztem magam. Nemcsak a férjem és én vártunk az Úrra – a lányunk is gyakran elmondta nekünk, hogy milyen nagyon szeretne egy kisöccsöt vagy kishúgot. Érte is sajgott a szívünk. Amint buzgó imában az Úr elé tártam a sebezhető érzelmeimet, ismét világos tanúságot kaptam, miszerint Mennyei Atya nagyon is tisztában van a fájdalmammal és a körülményeimmel, és szeret engem. Bár a körülményeim változatlanok maradtak, ez az édes és egyszerű élmény csodálatos módon könnyített az általam érzett terhen, és képessé tett arra, hogy kibírjam – mi több, még boldognak is érezzem magam –, miközben tovább éltem a mindennapjaimat. Bármit tartogasson is a jövő, rendben leszek.
Amikor hónapokkal később megjöttek a genetikai vizsgálat eredményei, és nem adtak választ a kérdésekre, ismét értetlenül álltunk az előtt, hogy milyen célt is szolgáltak ezek a kudarcok az életünkben. A tőlem telhető legjobban próbáltam félretenni a saját vágyaimat, és az Úr akaratához igazítani az enyémet, de a nehéz pillanatokban fel-feltört a szívem mélyéről a kiáltás: „Mit kellene tanulnom mindebből? Én valami jót próbálok tenni! Hol van a segítség, amire szükségem van?”
Másként reagálni
„[A] nehéz az állandó! Mindannyiunknak vannak kihívásai. A változó az, hogy miként reagálunk arra, ami nehéz.”3 – Stanley G. Ellis elder
Nyolc hónappal az első vetélésem után, és mindössze néhány héttel azután, hogy feszülten vezettem a misszionárius nővérekkel való találkozóra, hazafelé tartva éppen békésen várakoztam a lámpánál, amikor megkaptam a válaszaimat. Ahogy elnéztem a mellettem álló, illetve az úton előttem haladó autókat, megláttam az életemet örökkévaló szemszögből. Hirtelen ráébredtem, hogy az utam során egyedül az számít, hogy megmaradjak a mennyei otthonomba visszavezető ösvényen. Az úti célomra nem lesz hatással az, hogy hányszor „várakozok a pirosnál”. Az viszont igen, hogy miként reagálok rájuk.
Elkezdtem megbecsülni az életemben felbukkanó összes piros lámpát, átvitt és szószerinti értelemben is. Elvesztegetett idő helyett mindegyik lehetőséggé vált arra, hogy türelemre tegyek szert, és olyan látásmódot sajátítsak el, amely csak a várakozás során alakul ki. Éppen úgy, ahogy minden piros lámpához tartozik egy másik irányba mutató zöld, én is úgy találtam, hogy az életem összes piros lámpája a fejlődés lehetőségét nyitotta meg számomra, csak nem feltétlenül úgy, ahogy éppen akkor elterveztem a növekedésemet. Ahelyett, hogy a csalódásokon rágódtam volna, elkezdtem élvezni azokat a fejlődési lehetőségeket, melyeket minden váratlan fordulat magával hozott.
A Szabadítóra összpontosítani
„Érdemes elgondolkodni e kulcsfontosságú kérdésen: mibe helyezzük a hitünket? Vajon hitünk csak arra összpontosul, hogy enyhülést akarunk a fájdalmainkra és szenvedéseinkre, vagy pedig az Atyaisten és az Ő szent terve, valamint Jézus Krisztus és az Ő engesztelése jelentik annak biztos alapját?”4 – Donald L. Hallstrom elder
Két hosszú évvel az első vetélésem után életet adtam egy gyönyörű, egészséges kisfiúnak. Az addig az örömteli napig eltelt idő során eljutottam arra a felismerésre, miszerint Jézus Krisztus nem azért szenvedett értem, hogy minden szenvedést elvegyen az életemből, hanem azért, hogy erősebbé válhassak és fejlődhessek azon kihívások nyomán, melyekkel szembekerülök. Habár a veszteség szívszaggató pillanatai és a hosszú hónapok várakozása továbbra is fájó emlék, mégis az életem becses része. Azokban a szent pillanatokban értettem meg, hogy mennyire egyéni szinten ismeri a Szabadító az én szenvedésemet. Úgy segített meg engem, ahogy csak az tud segíteni, aki minden személyes bánatomat ismeri. Miközben az életünkben jelen lévő szembenállás látszólag gyakran meghiúsítja a fejlődésre irányuló terveinket, az Úr arra használja ezt a szembenállást, hogy egy magasabb cél irányába lendítsen minket előre – ez pedig az Ő szeretetének ismerete és az abban való megmaradás.