A mi helyünk
Fuss!
Az egyik este hazafelé sétáltam. A házam csak néhány tömbnyire volt attól a helytől, ahol korábban a barátaimmal találkoztam, de mostanra teljesen besötétedett. Alig láttam, hogy hova lépek.
Azt vettem észre, hogy három fiatalember követ. Egy kicsit gyorsabban kezdtem sétálni, hogy távolabb kerüljek tőlük, de továbbra is a nyomomban voltak. Nyomasztó érzés fogott el. Majd egy világos gondolat érkezett: „Fuss!” Elkezdtem szaladni az emelkedőn. A domb igencsak meredek volt, de valami olyan erőt éreztem, amely nem a sajátom volt. Meghaladta azt.
Most már a fiatalok is futottak, és egyre közelebb voltak. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ismét egy világos gondolat érkezett az elmémbe, és azt üzente, hogy kanyarodjak be egy keskeny átjáróba. Megtettem, és meglepve láttam meg egy rendőrt. A több háztömbnyi futástól kimerülten, levegőt is alig kapva, segítséget kértem tőle. Amikor a fiatalok látták, hogy a rendőrrel beszélgetek, felhagytak az üldözésemmel, és végül elsétáltak. A biztonságom érdekében a rendőr hazakísért.
Azon az éjjelen egyre csak a kapott késztetéseken gondolkodtam. Békességet éreztem, tudva, hogy Mennyei Atya segített nekem. Imában köszönetet mondtam Neki az iránymutatásáért. Tudom, hogy ha engedelmeskedünk a Lélek hangjának, biztonságban leszünk.
Martín S., Argentína, Puerto Madryn
Rajtam múlik, hogy felkelek-e
Vasárnaponként általában édesanyám keltett, hogy elkészüljek és odaérjek az istentiszteletre a gyűlések kezdete előtt. Aztán az egyik vasárnap édesanyám nem keltett fel. Magamtól ébredtem fel, és feltűnt, hogy nem hallom a megszokott zajokat, ahogy a családom az istentiszteletre készülődik. Idegesen pillantottam az órára, és rájöttem, hogy már félórás késésben vagyok. Lemaradtam az úrvacsoráról. Valószínűleg lemaradok a vasárnapi iskoláról is.
Össze voltam zavarodva, és elhagyatottnak éreztem magam. Anya ma reggel miért nem keltett fel? Mindig ő szokott ébreszteni. Aztán leesett: nem az ő felelőssége, hogy időben felkeltsen, és ne késsek el az istentiszteletről, hanem az enyém. Megkötöttem a saját szövetségeimet Mennyei Atyával, és az én felelősségem betartani ezeket.
Később Anya megemlítette, hogy nem keltett fel az induláshoz. Közölte, hogy többet nem is fog. Elmondta, hogy saját erőfeszítést kell tennem, és saját bizonyságot kell szereznem.
Azon a héten egyre csak arra gondoltam, hogy nem élhetek örökké a szüleim bizonyságából, és hogy keményebben kellene próbálnom megerősíteni a saját bizonyságomat. Azóta keményen dolgozom azon, hogy minden vasárnap reggel korán keljek fel, időben odaérjek istentiszteletre, és vegyek az úrvacsorából. Tanulom, hogyan legyek lelkileg önellátó.
Lia Alves, Brazília, Ceará
Megrúgva, megbocsátva
Anyukámmal álltam sorba a pénztárnál, hogy kifizessük az ennivalót, amit vásároltunk. A sor tömött volt, és anyukámnak át kellett hajolnia az előttünk lévő kisfiú felett, hogy levegyen valamit. A kisfiú elkezdte rugdosni. Amikor másodszor is belerúgott, anyu hátralépett, és azt mondta: „Megtennéd, hogy nem rugdosol?”
A fiú anyukája hátrafordult, és azt mondta az anyukámnak, hogy csak magának köszönheti, hogy megrúgták. Mindenféle sértéseket vágott a fejünkhöz. Ellenségesen méregettem, ahogy visszafordult a pénztáros felé, és vele is durva volt! Kifelé nyugodtnak mutattam magam, de belül forrongtam. Nagyon piszkálta a csőrömet. Tudtam, hogy ami történt, az nem az anyukám hibája volt, és nem is az enyém, mégis megbántva éreztem magam.
Amikor hazaértünk, bementem a szobámba, és elővettem a szentírásaimat. Egypercnyi olvasás után azt éreztem, hogy imádkoznom kell. Nem igazán volt hozzá hangulatom, de letérdeltem és elkezdtem imádkozni. Egyszer csak már ezért a nőért imádkoztam, aki olyan szörnyen viselkedett velünk. Eltöltött a valaha tapasztalt legnyugodtabb érzés. Nem maradt már hely a szívemben az iránta érzett haragnak. Szeretetet éreztem.
Teresa G., USA, Idaho