A hit iránti készséges hajlandóság
Szívünket… a napról napra az evangélium szerint élt élet lágyítja meg, hogy ezáltal készségesen hajlandók legyünk arra, hogy elhiggyük Isten szavát.
Az elmúlt hónapokban újra és újra megragadta a figyelme- met egy szentírásrész, amely Hélamán 6. fejezetében található: „És így látjuk, hogy az Úr elkezdte kitölteni Lelkét a lámánitákra, az iránti készségük és hajlandóságuk miatt, hogy higgyenek a szavaiban” (36. vers).
Személyes szentírás-tanulmányozásom során ez a vers mélyen meg-érintette a szívemet, és heteken át elgondolkoztatott. Feltettem magamnak a kérdést, vajon én készséges vagyok-e abban, hogy elhiggyem Isten szavát. És miért voltak oly készségesek ezek a lámánita megtértek abban, hogy higgyenek? Mi történt, ami miatt ez a gyűlölettel és hitetlenséggel teli nép (lásd 4 Nefi 1:39) egyszer csak készségesen hajlandó volt elhinni Isten szavát?
Egy igencsak figyelemre méltó évben történt mindaz, ami elindította bennük ezt a változást. A bírák kormányzásának hatvankettedik évében 8000 lámánita tért meg Zarahemlában, amikor Nefi és Lehi hatalommal és felhatalmazással beszélt hozzájuk, mert megadatott nekik, hogy mit tanítsanak (lásd Hélamán 5:18–19). További háromszázan egy olyan csoda megtapasztalása által tértek meg, amikor egy hangot hallottak, mely a lelkükig hatolt (lásd Hélamán 5:30). Ez a 300 ember eredetileg azért ment oda, hogy megölje a börtönbe zárt Nefit és Lehit, és végül azon vették észre magukat, hogy Istent szólítják, amikor Aminádáb, aki egykor nefita volt, de elszakadt az egyháztól, felidézve emlékeit tudatta velük, hogy addig kell imádkozniuk, míg nem hisznek Krisztusban (lásd Hélamán 5:35–41). Sok lámánita pedig ennek a 300 embernek a bizonyságtétele folytán tért meg, mert szolgálva népüket kijelentették nekik, hogy mit láttak és mit hallottak (lásd Hélamán 5:49–50).
A hatvankettedik évról szóló beszámoló ezzel a megállapítással zárul: „megtörténtek mindezek a dolgok, és a lámániták – a legnagyobb részük – igazlelkű néppé vált…” (Hélamán 6:1).
Megtérésük mélységét mutatja, hogy ezek a lámániták felhagytak a nefiták elleni gyűlöletükkel, és letették harci fegyvereiket (lásd Hélamán 5:51); szilárdak és állhatatosak voltak a hitükben (lásd Hélamán 6:1); betartották a parancsolatokat, igazságban, egyenes derékkal jártak (lásd Hélamán 6:34); és növekedtek Istenük ismeretében (lásd Hélamán 6:34).
Mégis leginkább az fogott meg bennük, hogy készségesen hajlandók voltak hinni Isten szavában. Szerintem ez a készséges hajlandóság vezette el őket oda, hogy még bőségesebben kiáradjon rájuk a Lélek, és ez segített nekik mindvégig kitartani a hitben (lásd Hélamán 15:5–9).
Sajnos ugyanebben az időszakban a nefiták legnagyobb része megkeményítette a szívét, megátalkodottá és nagyon gonosszá váltak (lásd Hélamán 6:2, lásd még 31–34. versek). Pontosan annak ellenkezője történt a nefitákkal, mint amit a lámániták megtapasztaltak. Szívük keménysége a Lélek visszahúzódásához vezetett (lásd Hélamán 6:35), míg a lámániták szívének lágysága a Lélek kiáradását eredményezte.
Amikor elgondolkoztam azon, hogy mi okozta ezt a hatalmas szívbéli változást a lámánitáknál, rájöttem, hogy a szív lágyságából fakadóan lehetünk készségesen hajlandók arra, hogy higgyünk Isten szavában. Olyan szívből fakad ez, mely érzékennyé vált a Szentlélekre. Olyan szívből, mely képes szeretni. Olyan szívből, mely megköti és megtartja a szent szövetségeket. Olyan szívből fakad, melyet meglágyított és átjár Krisztus engesztelésének hatalma.
A hit iránti készséget mások is példázzák, mint ahogy Nefi és Lehi, akiknek az Úr meglágyította a szívét. Apjuk, Hélamán, azért adta nekik ezt a nevet, hogy atyáik hitére emlékeztesse őket (lásd Hélamán 5:6). Közöttünk is sokan vannak olyanok, akik a hit örökségét olyan ősök nevében őrizzük, akiknek szíve lágy volt, és készségesen hittek Isten szavában. Olyanok, mint például az ükapám, Ephraim K. Hanks, aki miután megtudta, hogy bátyja „a mormonokhoz szegődött”, elhatározta, hogy hazahozza. Azonban nem sokkal azután, hogy hallotta – és miért is lepődnénk meg ezen –, amint bátyja bizonyságot tesz Joseph Smithről és a visszaállított evangéliumról, Ephraim Nauvooba költözött, és megkeresztelkedett (lásd Richard K. Hanks, “Eph Hanks, Pioneer Scout” [master’s thesis, Brigham Young University, 1973], 18–21).
Áldottak vagyunk, hogy a szentírásokban másokról is olvashatunk, akik megtanítják nekünk, hogyan tegyünk szert a hit iránti készséges hajlandóságra. Lehi fia, Nefi is ezt példázza. Apja Jeruzsálem pusztulásáról szóló tanítását hallva első dolga az volt, hogy addig fohászkodott az Úrhoz, mígnem elég lágy lett a szíve ahhoz, hogy apjának minden szavát elhiggye (lásd 1 Nefi 2:16). Az Úr aztán közvetlenül is szólt Nefihez, mondván: „Áldott vagy te, Nefi, hited miatt, mert szorgalmasan, alázatos szívvel kerestél engem” (1 Nefi 2:19). Nefi megtanítja nekünk a vágy és a szorgalom fontosságát a parancsolatok betartása és az Istenhez való fohászkodás terén, hogy aztán mi is készségesen mondhassuk: „Megyek és megteszem” (1 Nefi 3:7).
Énóstól megtanulhatjuk, mennyire fontos engednünk, hogy Isten szavai mélyen a szívünkbe vésődjenek, egészen addig, míg éhezni nem kezdünk az igazságra (lásd Énós 1:3–4). Akkor hiszünk majd készségesen, amikor Isten szava a szívünkbe íródott (lásd Jeremiás 31:33; 2 Korinthusbeliek 3:3).
Lamóni apjának példájából megtanuljuk, hogy azért annyira fontos, hogy a szívünk lágy legyen, mert akkor készen áll a változásra. Lamóni apja akár királysága feléről is lemondott volna Ammon javára viszonzásul az életéért (lásd Alma 20:21–23). Miután Ammon csak annyit kért tőle, hogy engedje Lamónit saját kívánsága szerint hódolni a királyságában, Ammon szavainak nagylelkűsége és nagyszerűsége elgondolkoztatta a királyt a szívében és elméjében (lásd Alma 20:24; 22:3). Mire Áron megérkezett, hogy tanítsa a királyt, megváltozott a szíve, és már készségesen hitt, amint azt Áronnak is megmondta: „…íme, én el fogom hinni” (Alma 22:7). Ezt követően hajlandóságot mutatott arra, hogy mindent feladjon, ami a birtokában van, még a királyságát is, hogy elnyerje az Úr örömét (lásd Alma 22:15). Imájában először pontosan azt ajánlotta fel, amit Mennyei Atyánk kér. Azt mondta: „…minden bűnömmel felhagyok, hogy megismerjelek téged” (Alma 22:18). A bűnbánatból és az engedelmességből ered készséges hajlandóságunk, hogy higgyünk Isten szavában.
Életünket megvizsgálva észrevehetünk az életünkben olyan időszakokat, amikor készségesebben hittünk az Úr szavában. A jelentős változások, mint a házasságkötés vagy a gyermekek születése; egy új elhívás vagy a misszió intenzív szolgálati időszakai; fiatalságunk azon évei, amikor kiváló püspökünk, ifjúsági vezetőink és hit-oktatóink vannak; a próbatételek ideje, vagy fejlődésünk azon szakasza, amikor először hallottunk az evangéliumról – ezek mind olyan időszakok, amikor készségesen hiszünk. Ezek közül talán a gyermekkor a legjelentősebb. Gyermekként készségesen elhittem Isten szavát, melyet derék szüleim és nagyszüleim tanítottak nekem. Nem csoda hát, hogy arra biztatnak minket, hogy az örök élet elnyeréséhez váljunk olyanokká, mint a kisgyermekek (lásd 3 Nefi 11:38). Nem csoda, hogy azt tanítják nekünk, hogy világosságban és igazságban neveljük fel a gyermekeinket (lásd T&Sz 93:40).
Ha hozzám hasonlóan gondolkoztok, arra a következtetésre juttok, hogy ezekben az életszakaszokban valójában nem a körülmények, hanem az evangélium szerinti élet melletti elkötelezettség eredményezi a hit iránti készséges hajlandóságot. Ezekben az időszakokban gyakrabban ereszkedünk térdre, és jobban elmerülünk a szentírásokban. Készségesebben gyűlünk össze a családi estre és a családi imára. Szívesen megyünk az egyházi gyűlésekre és a templomba. Szívesen fizetjük a tizedet és a felajánlásokat. Szívünket valójában a napról napra az evangélium szerint élt élet lágyítja meg, hogy ezáltal készségesen hajlandók legyünk arra, hogy elhiggyük Isten szavát.
Bizonyságom van arról, hogy ha követjük prófétánk és apostolaink e konferencián elhangzott tanításait, akkor készségesen hajlandók leszünk arra, hogy higgyünk Isten szavában. Azt tanácsolták és tanácsolják nekünk, hogy hódoljunk a templomban; hogy a rendszeres családi ima, szentírás-tanulmányozás és családi est által erősítsük meg a családunkat; hogy szolgáljunk szorgalmasan a papsági és az egyházi elhívásainkban; hogy fizessük a tizedünket és a felajánlásainkat; hogy higgyünk és imádkozzunk útmutatásért; és hogy éljünk érdemesen a Szentlélek társaságára.
Gyakran olyanok vagyunk, mint Naámán, a szíriai leprás, akit elküldtek az izráeli prófétához, hogy megtisztuljon. Amikor Elizeus csak egy hírnököt küldött maga helyett azzal az utasítással, hogy mártózzon meg hétszer a Jordán folyóban, Naámán dühösen elvonult. Szerencsére volt egy szolgája, aki megkérdezte tőle: „…ha valami nagy dolgot mondott volna e próféta neked, avagy nem tetted volna-é meg? Mennyivel inkább, a mikor csak azt mondja, hogy fürödj meg és megtisztulsz?” (2 Királyok 5:13)
Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy a hit iránti készséges hajlandóság pontosan azon látszólag jelentéktelen dolgok megtételéből ered, amiket fiatalságunk óta újra és újra tanítanak nekünk. Az engedelmesség lágy szívet eredményez, majd pedig készséget teremt bennünk az iránt, hogy higgyünk Isten szavában. Tanúbizonyságomat teszem arról, hogy a hit iránti készség a Lélek kiáradásához vezet.
Hogy mennyire vagyunk készségesen hajlandók arra, hogy higgyünk, azt minden héten lemérhetjük, amikor elmegyünk az úrvacsorai gyűlésre. Ezen a gyűlésen kifejezzük az iránti hajlandóságunkat, hogy magunkra vesszük Krisztus nevét, mindig emlékezünk Őrá, és betartjuk a parancsolatait – így újítjuk meg a szövetségeinket (lásd T&Sz 20:77). Az úrvacsorai gyűlésen ülve készségesnek kell lennünk e szövetségek megkötésére és arra, hogy a Szentlélek által figyeljünk és tanuljunk.
Nagyon szeretném, ha kiáradna rám az Úr Lelke, mivel készségesen hajlandó vagyok hinni az Ő szavaiban. Éreztem és most is érzem, ahogyan ez a szentírás ráébreszt az Isten iránti kötelességemre; hogy legyek engedékeny és gyengéd, könnyen kérlelhető, telve türelemmel; mindig szorgalmas Isten parancsolatainak a betartásában; mindig hálát adván vissza Istennek mindazon dolgokért, melyeket kapok (lásd Alma 7:22–23).
Higgyünk mindig készségesen az Ő szavában! Jelentsük ki készségesen, ahogyan azt most én teszem, hogy Jézus Isten Fia. Ő a mi Pásztorunk, és akik készségesen hajlandók hinni, azok ismerni fogják az Ő hangját. Jézus Krisztus nevében, ámen.