A hatalmas szívbéli változás megőrzése
A mindvégig kitartáshoz igyekeznünk kell Isten kedvében járni, és odaadóan… hódolnunk Neki.
A dél-afrikai Fokvárosban 1967 decemberében végrehajtották az első sikeres szívátültetést. Eltávolították a haldokló beteg szívét, majd a helyére beültették egy elhunyt adományozó egészséges szívét. Azóta világszerte több mint 75 000 szívátültetést végeztek el.
Szívátültetéskor a test idegenként azonosítja az életmentő új szívet, és támadásba lendül ellene. Ha ellenőrizetlenül hagyjuk a folyamatot, a test természetes reakciója kilöki az új szívet, és így a beteg meghal. Gyógyszeres kezeléssel el lehet fojtani ezt a reakciót, de az adagokat napról napra pontosan be kell szedni, miközben folyamatosan figyelni kell az új szív állapotát. Időnként szövettani vizsgálatra is sor kerül. Ilyenkor mikroszkóp alatt megvizsgálják a szív egy parányi biológiai szövetét. Ha kilökődésre utaló jeleket fedeznek fel, akkor változtatnak a gyógyszeres kezelésen. Ha a kilökődés folyamatát idejében leleplezik, akkor még megelőzhető a halál.
Meglepő módon egyes szívátültetett betegek egy idő után félvállról veszik a kapott utasításokat. Időnként nem veszik be a gyógyszereiket, és a kelleténél ritkábban mennek vissza kontrollvizsgálatra. Mivel jól érzik magukat, azt hiszik, minden rendben van. Ez a szűk látókörű viselkedés gyakran veszélybe sodorja őket, és megrövidíti az életüket.
A szívátültetés akár évekkel is meghosszabbíthatja azok életét, akikre szívelégtelenségük miatt közeli halál vár. Bár a Time magazin 1967-ben a „végső operációnak”1 nevezte a szívátültetést, ez még mindig nem az. A végső operációt nem a szív fizikai átültetése, hanem a lelki értelemben vett „hatalmas változása”2 jelenti.
Ezen a végső operáción, ezen a lelki szívbéli változáson Krisztus engesztelése folytán és az evangélium törvényeinek, valamit szertartásainak való engedelmesség által mehetünk át. Vétkeink következtében lelki szívünk megbetegedett és megkeményedett, ezért ki vagyunk téve a lelki halálnak és a Mennyei Atyánktól való különválásnak. Az Úr elmagyarázta, milyen operációra van szükségünk: „És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet.”3
A szívátültetett betegek esetéhez hasonlóan azonban ez a lelki értelemben vett hatalmas szívbéli változás is csupán a kezdet. Szükség van a bűnbánatra, a keresztelkedésre és a konfirmációra, de ezek nem elegendők. Ha mindvégig ki akarunk tartani, akkor ugyanolyan, ha nem nagyobb figyelmet kell szentelni a lelki értelemben vett megváltozott szívnek, mint amit fizikailag ültettek át. Csak így találnak majd minket ártatlannak az ítélet idején.4
A mindvégig kitartás kihívást jelenthet számunkra, mert a természetes ember hajlik rá, hogy kilökje a lelkileg megváltozott szívet, és hagyja megkeményedni. Az Úr nemhiába figyelmeztetett: „…még azok is vigyázzanak, akik megszenteltettek!”5
Mindannyian ismerünk olyanokat, akiknél megtörtént ez a hatalmas szívbéli változás, de aztán engedtek a természetes embernek. Egy idő után félvállról vették a hódolatot és az Isten iránti odaadást, míg végül megkeményedett a szívük, és kockára tették örök szabadulásukat.
Azoknak az embereknek az élete, akiket Móziás fiainak prédikációja térített meg, segít meglátnunk, hogyan kerülhetjük el a hatalmas változást megtapasztalt lelki szív kilökődését. Azt olvassuk róluk, hogy „akik eljutottak az igazság megismeréséhez, Ammonnak és testvéreinek… prédikálása által, …és az Úrhoz tértek, azok soha nem távolodtak el”.6
Vajon hogy sikerült mindvégig kitartaniuk? Tudjuk, hogy „Isten, valamint az emberek iránt tanúsított buzgóságuk is megkülönböztette őket; mert minden dologban tökéletesen tisztességesek és egyenes derekúak voltak; és szilárdak a Krisztusba vetett hitben, méghozzá mindvégig”7.
Isten iránti buzgóságuk valószínűleg azt tükrözi, hogy igyekeztek Isten kedvében járni, és odaadóan, őszinte érzésekkel telve hódolni Neki. Az emberek iránti buzgóságuk azt sugallja, hogy lelkesen szerettek volna segíteni és szolgálni. A minden dologban való egyenesség és tisztesség arra enged következtetni, hogy szilárdan ragaszkodtak a szövetségeikhez, és nem próbálták ésszerűsíteni az Isten vagy ember iránti kötelezettségeiket. Azt is tudjuk, hogy otthonaikban az evangéliumra tanították a gyermekeiket. Azt is olvashatjuk róluk, hogy eltemették harci fegyvereiket, s ezzel eltávolították maguktól a kísértéseket.
Bizonyára gyakran felmérték lelkileg megváltozott szívük állapotát. Nem csak feltételezték, hogy minden rendben van. Megváltozott szívüket képletesen vizsgálatnak vetve alá fel tudták ismerni a megkeményedés vagy kilökődés korai jeleit.
A fiatalabb Alma olyan kérdések sorát teszi fel Ammon népének, melyek átvitt értelemben szövetmintát vesznek a lelkileg megváltozott szívből: Azt kérdezi: „…ha megtapasztaltatok már egy szívbéli változást, és ha éreztétek már úgy, hogy a megváltó szeretet énekét szeretnétek énekelni, akkor azt kérdezem, hogy tudtok-e most úgy érezni?”8 Majd megkérdezi tőlük, hogy elég alázatosak voltak-e, mentesek a kevélységtől és az irigységtől, és jóindulattal voltak-e felebarátaik iránt.9 Az ehhez hasonló kérdések őszinte megválaszolásával mi is idejében kiigazíthatjuk lépteinket, ha letértünk volna a szűk és keskeny ösvényről, és pontosan betarthatjuk a szövetségeinket.
1980-ban családommal elköltöztünk, szembe azzal a kórházzal, ahol gyakorlaton voltam. Mindennap dolgoztam, még vasárnap is. Ha vasárnap sikerült délután kettőre végeztem, akkor csatlakozhattam a feleségemhez és a leányomhoz, és együtt mehettünk a fél háromkor kezdődő egyházi gyűlésekre.
Szakmai gyakorlatom első évének vége felé az egyik vasárnap tudtam, hogy valószínűleg végezni fogok kettőig. Ám azzal is tisztában voltam, hogy ha csak egy kicsit is tovább ott maradok a kórházban, akkor a feleségem és a leányom nélkülem indulnak el. Így végre hazamehetek, és szundíthatok egyet, amire már nagy szükségem volt. Szégyenkezve mondom, de pontosan így tettem. Megvártam, míg negyed három nem lesz, majd lassan hazasétáltam, és ledőltem a díványra, remélve, hogy aludhatok egy jót. De nem jött álom a szememre. Valami zavart és aggasztott. Mindig is szerettem eljárni az egyházba. Vajon ezen a napon miért nincs meg bennem a bizonyság tüze, a korábban érzett lelkesedés?
Nem kellett sokáig töprengenem, hogy rájöjjek. Az időbeosztásom miatt kezdtem félvállról venni az imát és a szentírás-tanulmányozást. Reggel felkeltem, elmondtam az imámat, majd munkába mentem. Aztán a nappalból éjszaka lett, majd újra nappal, és én gyakran csak másnap késő este értem haza. Olyan fáradt voltam, hogy el-aludtam, mielőtt imádkozhattam vagy akár egyetlen verset is elolvashattam volna a szentírásokból. Másnap reggel aztán kezdődött minden elölről. A baj tehát onnan eredt, hogy nem tettem meg az ahhoz szükséges alapvető dolgokat, hogy megóvjam a hatalmas változást megtapasztalt szívemet a kővé dermedéstől.
Felkeltem a díványról, letérdeltem, és megbocsátásért könyörögtem Istenhez. Megígértem Mennyei Atyámnak, hogy megváltozok. Másnap bevittem a kórházba egy Mormon könyvét. Mindennapi tennivalóim között azóta állandóan ott van két dolog: az ima, legalább reggel és este, valamint a szentírásolvasás. Időnként már éjfélre járt, amikor eszembe jutott, hogy gyorsan keresnem kell egy félreeső helyet, ahol imádkozhatok. Voltak olyan napok, amikor igen rövidre sikerült a szentírás-tanulmányozásom. Azt is megígértem Mennyei Atyámnak, hogy akkor is mindig megpróbálok eljutni az egyházi gyűlésekre, ha nem tudok végig ott maradni. Lelkesedésem néhány hét leforgása alatt visszatért, és éreztem, hogy újra hevesen ég bennem a bizonyság tüze. Megígértem, hogy a körülményektől függetlenül soha többé nem esek bele abba a halálos lelki csapdába, hogy félvállról veszem ezeket a látszólag apró cselekedeteket, és ezzel kockára teszem az örökkévaló természettel bíró dolgokat.
A mindvégig kitartáshoz igyekeznünk kell Isten kedvében járni, és odaadóan, őszinte érzésekkel telve kell hódolnunk Neki. Ez azt jelenti, hogy az imával, a szentírások tanulmányozásával, a hetenkénti úrvacsoravétellel, valamint azzal, hogy állandó társunkul tudhatjuk a Szentlelket, fenntartjuk magunkban a Jézus Krisztusba vetett hitet. Tevékenyen segítenünk és szolgálnunk kell az embereket, és meg kell osztanunk velük az evangéliumot. A körülményektől függetlenül minden dologban tökéletesen egyenesnek és tisztességesnek kell lennünk, és soha nem szabad megalkudnunk az Istennel kötött szövetségeink vagy az emberek iránti kötelességeink teljesítésekor. Az otthonainkban Krisztusról kell beszélnünk, Őbenne kell örvendeznünk, és Őróla kell prédikálnunk, hogy gyermekeink – velünk együtt – vágyjanak arra, hogy alkalmazzák életükben az engesztelést.10 Be kell azonosítanunk, és jó messzire el kell távolítani magunktól azokat a kísértéseket, amelyek oly könnyen zaklatnak minket. Végül pedig gyakran kell szövettani vizsgálatot végeznünk a hatalmas változást megtapasztalt szívünkön, és a kilökődés első jeleire meg kell fordítanunk a folyamatot.
Kérlek benneteket, gondoljátok át, milyen állapotban van a ti változáson átesett szívetek. Észrevesztek-e bármilyen elutasító kilökődést, a természetes ember hajlamai miatt esetleg kezdtek-e félvállról venni dolgokat? Ha igen, akkor ti is találjatok egy helyet, ahol letérdelhettek. Ne felejtsétek el, hogy több forog kockán e földön eltöltött néhány halandó évnél. Ne veszélyeztessétek végső operációtok gyümölcseit: az örök szabadulást és felmagasztosulást.
Azért imádkozom, hogy Krisztusba vetett állhatatossággal törekedhessünk előre, és mindvégig örömmel kitarthassunk.11 Jézus Krisztus nevében, ámen.