Ügyeljünk a résre!
A rések emlékeztethetnek minket arra, hogy miben kell még fejlődnünk, de ha figyelmen kívül hagyjuk őket, akkor botlást okozó kövek lehetnek az életünkben.
Jó pár évvel ezelőtt ellátogattam néhány kedves barátomhoz Londonba. Utaztam a híres londoni metrón is, melyet rengetegen használnak nap mint nap. A forgalmas megállókban figyelmeztető táblák intenek az esetleges veszélyekre. Lámpák villogásával szólítanak fel, hogy hátrébb kell állni a peronon, mert szerelvény közeledik. Van egy olyan tábla is, amely az utasokat a szerelvény és a peron közti hézag veszélyére emlékezteti. Ez áll rajta: „Ügyeljen a résre!” Ezzel hívják fel az emberek figyelmét, hogy lábuk beszorulhat a résbe, illetve ha valamit beejtenek oda, az a szerelvény alá kerül, és elvész. Szükség van erre a táblára, hiszen nagyon valós veszélyre figyelmeztet. Ahhoz, hogy az emberek biztonságban legyenek, ügyelniük kell a résre.
Sokunk életében vannak rések. Ez a rés néha a tudásunk és a tényleges cselekedeteink közötti különbségből adódik, illetve a céljaink és a ténylegesen elért dolgok közötti hézagból alakul ki. Ezek a rések emlékeztethetnek minket arra, hogy miben kell még fejlődnünk, de ha figyelmen kívül hagyjuk őket, akkor botlást okozó kövek lehetnek az életünkben.
Szeretnék megemlíteni néhány rést, amelyet saját életemben, illetve mások életében látok. Ma este a következőkről fogok szólni:
Először is az a közötti résről, hogy hisszük: Isten leányai vagyunk, vagy hogy szívünkben és lelkünkben tudjuk: valóban Isten becses, szeretett leányai vagyunk.
Másodszor arról a résről szólok majd, mely a Fiatal Nők programjának elvégzése és a Segítőegylet teljes, aktív tagjává válása között támadhat, mely „szervezetet az Úr hozta létre a nők számára”1.
Harmadszor pedig az a közötti résről, hogy egyszerűen hiszünk Jézus Krisztusban, vagy pedig hősiesek vagyunk a Jézus Krisztusról való tanúbizonyságban.
Először tehát nézzük az a közötti rést, hogy hisszük vagy tudjuk, hogy Isten becses, szeretett leányai vagyunk.
Legtöbbünk, akik pár hónapnál régebben vagyunk az egyházban, énekeltük már az „Úr gyermeke vagyok”2 című dalt. Én kisgyermek korom óta éneklem, és mindig hittem is benne. Bár legtöbbünk hiszi ezt, úgy tűnik, hogy a nehézségek idején mégis hajlamosak vagyunk kétségbe vonni vagy elfeledni ennek igazságát.
Vannak, akik ezt mondják: „Ha Isten tényleg szeretne engem, akkor nem engedné, hogy a gyermekem ebben a betegségben szenvedjen.” „Ha Isten tényleg szeretne, akkor segítene érdemes férjet találnom, akivel a szent templomban házasságot köthetnék.” „Ha Isten szeretne, akkor lenne elég pénzünk, hogy házat vegyünk a családunknak.” „Bűnt követtem el, így Isten többé már nem szerethet engem.”
Sajnos túlságosan gyakorta hallunk ilyen kijelentéseket. Tudnotok kell, hogy semmi sem „szakaszt[hat] el [titeket] a Krisztus szerelmétől”. A szentírások világosan megmondják, hogy nincs olyan nyomorúság, szorongattatás, üldözés, hatalom, sem semmi más teremtmény, amely elszakíthatna minket Isten szeretetétől.3
Mennyei Atyánk annyira szeretett minket, hogy Egyszülött Fiát küldte, hogy engesztelést hozzon a bűneinkért. A Szabadító nem csupán megszenvedett minden bűnért, de át is érzett minden fájdalmat, szomorúságot, szorongást, magányt és bánatot, melyet bármelyikünk valaha is megtapasztalt. Hát nem hatalmas szeretet ez? Ahogy Henry B. Eyring elder mondta: „A Szentlélek tanúságot tesz Isten gyermekei iránt érzett szeretetéről.”4
El kell fogadnunk az Ő szeretetét, szeretnünk kell magunkat, és szeretnünk kell másokat is. Ne feledjük, hogy e földön minden lélek Isten gyermeke. Épp ezért Isten gyermekéhez illő szeretettel és kedvességgel kell lennünk egymás iránt.
Legtöbben keményen dolgoztok azon, hogy eleget tegyetek kötelességeiteknek, betartsátok a parancsolatokat, és engedelmeskedjetek az Úrnak. Fel kell tudnotok ismerni, hogy az Úr jóváhagyóan tekint rátok! Tudnotok kell, hogy elégedett veletek, és elfogadta felajánlásotokat.5
Ügyeljetek erre a résre, és ne hagyjátok, hogy kétely vagy bizonytalanság költözzön elmétekbe! Legyetek biztosak Isten irántatok érzett mélységes szeretetében, és abban, hogy ti az Ő drága gyermekei vagytok.
Most pedig arról a résről szeretnék szólni, mely a Fiatal Nők programjának elvégzése és a Segítőegylet teljes, aktív tagjává válása között támadhat, mely szervezetet az Úr hozta létre a nők számára.
Sok országban a lányok 18 éves korukban lépnek be a nők soraiba. Sokuk számára izgalmas időszak ez. Úgy érzik, végre felnőttek lettek, és készen állnak, hogy birtokba vegyék és legyőzzék az egész világot. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában lévő fiatal nők számára ez annak az időszaka is, amikor befejezik az Egyéni fejlődési célkitűzéseik teljesítését, átmennek a Segítőegyletbe, és szolgálatra buzdító elhívásokat kapnak. Bizonyságuk megerősödött a Fiatal Nőknél, és olyan célokat jelöltek ki maguknak, melyek a templomi házasságkötés és a saját örökkévaló családjuk megalapítása felé vezetik őket.
Sajnos sok ifjú nőtestvérünk ezután „szabadságot vesz ki” az evangéliumban és a Segítőegyletben való teljes részvételt tekintve. Néhányan úgy gondolkodnak, hogy „majd eljárok a Segítőegyletbe, amikor megházasodok, vagy amikor idősebb leszek, vagy amikor nem leszek ennyire elfoglalt”.
A középiskola után úgy terveztem, hogy legalább néhány évig főiskolára járok majd, ezután pedig férjhez megyek egy jóképű férfihoz, és lesz négy tökéletes, gyönyörű gyermekem (két fiú és két lány). A férjem persze majd jól fog keresni, hogy nekem ne kelljen dolgoznom, és természetesen tervben volt az is, hogy szolgálni fogok az egyházban és a közösségemben egyaránt. Hála az égnek, céljaim egyike az volt, hogy tevékeny és hithű egyháztag leszek.
Nos, ahogy talán tudjátok, sok célom nem valósult meg úgy, ahogy reméltem. Befejeztem a főiskolát, missziót szolgáltam, munkába álltam, aztán egyetemi képesítést szereztem, és sok éven át dolgoztam a hivatásomban. (Tizenhárom évvel ezelőtt biztosra vettem, hogy végre férjhez megyek, amikor egy szerencsesütiben azt olvastam: „Egy éven belül házasságot fogsz kötni.”) De mégsem jött a jóképű férfi, és nem lett sem házasság, sem pedig gyermekek. Semmi sem ment úgy, ahogyan terveztem, egy dolog kivételével. Megpróbáltam tevékeny és hithű egyháztag lenni. Ezért pedig igen hálás vagyok. Igazán sokat jelentett az életemben.
Sok éven át szolgálhattam a Fiatal Nők szervezetében. Ez lehetővé tette, hogy tanítsam a fiatalabb nőket, és bizonyságot tegyek nekik, akik épp akkor fejlesztették ki bizonyságukat, és arra törekedtek, hogy az Isten által kijelölt úton haladjanak előre.
Szolgálhattam segítőegyleti elhívásokban is. Ezek segítségével megtanultam másokat szolgálni, gyarapítani a hitemet, és megtapasztalhattam az összetartozás érzését. Annak ellenére, hogy nem volt férjem és gyermekem, úgy éreztem, van értelme az életemnek. Voltak persze csüggesztő időszakok, és időnként megkérdőjeleztem a tervet.
Egy munkatársam, aki nem tagja az egyházunknak, ezt kérdezte tőlem: „Miért jársz továbbra is egy olyan egyházba, mely olyan nagy hangsúlyt fektet a házasságra és a családra?” Egyszerűen így válaszoltam: „Azért, mert igaz!” Lehetnék épp ilyen egyedülálló és gyermektelen az egyházon kívül is, de azzal, hogy életemnek része az egyház és Jézus Krisztus evangéliuma, boldogságra leltem, és tudom, hogy azon az ösvényen vagyok, amelyen a Szabadító szeretné, hogy járjak. Örömre találtam, és számtalan lehetőségem volt szolgálni, szeretni és fejlődni.
Ne feledjétek: nemcsak az számít, hogy mit kaphattok a Segítőegyletben való aktív közreműködés által, hanem az is, hogy ti mit adhattok másoknak.
Drága nőtestvéreim, különösen ti, fiatalabb egyedülálló felnőttek, tanúságomat teszem nektek arról, hogy Isten szeret benneteket, Ő figyel rátok, és terve van számotokra. Szüksége van rátok, hogy szolgáljátok gyermekeit. Szüksége van rátok, hogy tevékeny, hithű és olyan nők legyetek, akik teljes mértékben részt vesznek egyháza munkájában. Szüksége van rátok, hogy „a gyengét és bánkódót megvigasztal[játok]”6.
Eliza R. Snow nőtestvér, a Segítőegylet második általános elnöke 1873-ban nagyszámú nőtestvérhez intézett beszédet – a tizenévesektől az érett asszonyokig –, akik a utahi Ogdenben gyűltek össze. Tanácsa akkoriban igen időszerű volt, és még ma is megállja a helyét.
Így szólt a fiatalabb nőkhöz: „Ha összefogtok [utalva itt az idősebb és fiatalabb nőkre], akkor elmétek pallé-rozódik, intelligenciára tesztek szert, és egyre inkább magatok mögött hagyjátok a tudatlanságot. Isten Lelke tanítást csepegtet elmétekbe, amelyet majd átadhattok egymásnak. Azt mondom: Isten áldjon meg benneteket, ifjú húgaim! Ne feledjétek, hogy Isten szentjei vagytok, és fontos feladatok várnak rátok Sionban.”
Majd ezt tanácsolta minden nőnek: „Pál apostol az ősi időkben szent asszonyokról szólt. Mindegyikünknek kötelessége, hogy mi is azok legyünk. Ha szent asszonyok vagyunk, magasztosak lesznek a céljaink. Érezni fogjuk, hogy fontos feladatok elvégzésére vagyunk hivatva. Senki sem kivétel ez alól. Egyetlen nőtestvér sem él annyira elzártan, senkinek sem olyan szűk az élettere, hogy ne tehetne rengeteget azért, hogy Isten királysága felépüljön a földön.”7
Kérlek titeket, ügyeljetek erre a résre, és ne engedjétek, hogy az inaktivitás bármilyen módon is belépjen az életetekbe. Szükségetek van az egyházra, és az egyháznak is szüksége van rátok.
Végül pedig arról a résről szeretnék beszélni, hogy egyszerűen hiszünk Jézus Krisztusban, vagy pedig hősiesek vagyunk a Jézus Krisztusról való tanúbizonyságban.
Sokan hisznek Jézus Krisztusban – abban, hogy szerény körülmények között, sok-sok évvel ezelőtt megszületett Máriától Betlehemben. A legtöbben hisznek abban, hogy kedves, nemes lelkű és nagyszerű tanító lett belőle. Néhányan hiszik, hogy becses tantételeket és parancsolatokat adott nekünk, amelyeket ha követünk és betartunk, áldottak leszünk.
Mi azonban, utolsó napi szentek, tudjuk, hogy nekünk többet kell tennünk, mint pusztán hinnünk Krisztusban. Hitet kell gyakorolnunk benne, meg kell bánnunk a bűneinket, meg kell keresztelkednünk az Ő nevében, el kell nyernünk a Szentlélek ajándékát, majd pedig hittel ki kell tartanunk mindvégig.
Meg kell osztanunk másokkal a bizonyságunkat. Hűségesen be kell tartanunk az Istennel kötött szövetségeinket. Tudjuk, hogy minden dolog ki lesz nyilvánítva és megadatik azoknak, „akik hősiesen kitartottak Jézus Krisztus evangéliumáért”8.
Amikor megtérünk, természetes hajlandóság ébred bennünk, hogy megosszuk az evangéliumot a szeretteinkkel. Lehi megtért, és szerette volna, ha családja is részesül az evangélium áldásaiból.9 Nefi Krisztusról beszélt, Krisztusban örvendezett, Krisztusról prédikált, hogy gyermekei tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért, vagyis más szavakkal, hogy hol találhatnak békességet és örömet.10
Amikor Énós megtért és elnyerte bűnei bocsánatát, aggodalom töltötte el fivérei jóléte iránt. Szerette volna, ha ők is elnyerik azokat az áldásokat, amelyeket ő megkapott.11
A szentírásokban számtalan helyen olvashatunk olyan férfiakról és nőkről, akik megtértek, azt követően pedig fivéreik és nővéreik megerősítésére vágytak.12
Hallassátok hangotokat a hithűek között: jelentsétek ki hősiesen, hogy Ő él13, hogy egyháza visszaállíttatott, és hogy a boldogság terve mindenki számára elérhető.
Ha ügyelünk ezekre a résekre azáltal, hogy odafigyelünk a veszélyre, és távol maradunk tőle, akkor életünkben elkezd valósággá válni Jézus Krisztus evangéliuma áldásainak teljessége.
Drága nőtestvéreim, szeretlek benneteket. Tudom, hogy a Szabadító él. Tudom, hogy Ő mindannyiunkat szeret. Tudom, hogy ez az Ő igaz egyháza. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.