Szorgalmasabbak és gondosabbak otthon
Képesek leszünk szorgalmasabbá és gondosabbá válni otthon, amikor elmélyítjük hithűségünket Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának tanulmányozása, megélése és szeretete terén.
Joseph Smith próféta 1833-ban kapott egy kinyilatkoztatást, amely szigorúan rendreutasította az egyház számos vezető fivérét, hogy szedjék rendbe a családjukat (lásd T&Sz 93:40–50). Van e kinyilatkoztatásban egy konkrét kifejezés, mely mai üzenetem mottójául szolgál: „szorgalmasabbak és gondosabbak otthon” (50. vers). Szeretnék három módot javasolni, hogy miként lehetünk mindannyian szorgalmasabbak és gondosabbak saját otthonunkban. Arra kérlek titeket, figyeljetek rám fületekkel és szívetekkel is, és imádkozom, hogy velünk legyen az Úr Lelke.
Első javaslat: Fejezzük ki szeretetünket – és mutassuk is ki!
Hogy szorgalmasabbak és gondosabbak legyünk otthon, azt kezdhetjük azzal, hogy szeretteinknek elmondjuk: szeretjük őket. Ennek nem kell szóvirágokkal ékesnek vagy hosszadalmasnak lennie. Egyszerűen fejezzük ki őszintén és gyakran a szeretetünket.
Testvérek, mikor öleltétek át leg-utóbb örökkévaló társatokat, és mondtátok el neki, hogy szeretitek? Szülők, legutóbb mikor fejeztétek ki őszintén a gyermekeiteknek, hogy szeretitek őket? Gyermekek, mikor mondtátok legutóbb a szüleiteknek, hogy szeretitek őket?
Mindannyian tudjuk, hogy el kell mondanunk a szeretteinknek, hogy szeretjük őket. Néha azonban tetteink nem tükrözik ezt a tudást. Lehet, hogy bizonytalannak, vagy épp esetlennek érezzük magunkat, talán egy kissé még zavarban is vagyunk.
A Szabadító tanítványaiként nem pusztán több tudásra törekszünk, hanem következetesen többet is kell tennünk abból, amiről tudjuk, hogy helyes. Jobbá kell válnunk.
Ne feledjük: a „szeretlek” szó kiejtése még csupán a kezdet. Igen, ki kell mondanunk, de úgy is kell éreznünk, és legfőképp következetesen ki is kell mutatnunk. Szeretetünk kifejezése és kinyilvánítása egyaránt fontos.
Thomas S. Monson elnök nemrégiben ezt a tanácsot adta: „Gyakran feltételezzük, hogy [a körülöttünk élők] biztosan tudják, mennyire szeretjük őket. Ezt azonban soha nem szabad feltételeznünk. Tudatnunk kell velük… Soha nem fogjuk megbánni a kedves szavakat vagy tetteket. Inkább csak azt, ha ezeket a dolgokat elhanyagoljuk azokkal kapcsolatban, akik a legtöbbet jelentik számunkra” (Örömet lelni földi utazásunkban. Liahóna, 2008. nov. 85–86.).
Néha egy úrvacsorai gyűlésen elhangzott beszédben vagy bizonyságban hallhatunk ilyesmit: „Tudom, hogy nem mondom elégszer a feleségemnek, mennyire szeretem. Ma szeretném, ha ő, a gyermekeim és mindannyian tudnátok, hogy milyen nagyon szeretem őt.”
A szeretet ilyesfajta kifejezésre juttatása helyénvaló lehet, de amikor ezt hallom, egy kicsit mindig feszélyez, és felkiáltok magamban, hogy a feleségnek és a gyerekeknek ezt a nyilvánvalóan ritka és bizalmas közlést nem nyilvánosan, az istentiszteleten kellene hallaniuk! Remélhetőleg a gyerekek a hétköznapok megszokott tevékenységei közepette is hallják és látják a szeretet megnyilvánulását a szüleik között. Ha azonban a szeretet ilyen nyilvános kifejezése az istentiszteleten kissé meglepő a házastársnak vagy a gyerekeknek, akkor bizony valóban szorgalmasabbnak és gondosabbnak kellene bizonyulni otthon.
A szeretet és az annak megfelelő cselekvés közötti kapcsolat számtalanszor felbukkan a szentírásokban. A Szabadító is rámutatott az apostolainak adott e tanításban: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (János 14:15). Csakúgy, ahogy az Úr iránti szeretetünk abban nyilvánul meg, hogy az Ő útjain járunk minden időben (lásd 5 Mózes 19:9), úgy a házastársunk, a szüleink és a gyermekeink iránti szeretetünket is leginkább a gondolataink, szavaink és tetteink tükrözik (lásd Móziás 4:30).
Hatalmas áldás érezni egy házastárs, szülő vagy gyermek szeretetének biztonságát és állhatatosságát! Az efféle szeretet táplálja és tartja fenn az Istenbe vetett hitet is. Az efféle szeretet nagy erő forrása, és kiűz minden félelmet (lásd 1 János 4:18). Az efféle szeretetre vágyik minden emberi lélek.
Lehetünk szorgalmasabbak és gondosabbak otthon szeretetünk kifejezésében – és következetes kimutatásában.
Második javaslat: Tegyük bizonyságunkat – és éljünk annak megfelelően!
Azáltal is lehetünk szorgalmasabbak és gondosabbak otthon, hogy bizonyságunkat tesszük szeretteinknek azokról a dolgokról, amelyek igazságáról meggyőződtünk a Szentlélek tanúsága révén. A bizonyságtételnek nem kell hosszadalmasnak vagy ékesszólónak lennie. És nem kell megvárnunk a hónap első vasárnapját sem, hogy kijelentsük tanúbizonyságunkat az igazságról. Saját otthonunk falain belül is ki tudjuk és ki is kell fejeznünk tiszta bizonyságunkat az Atya és a Fiú isteniségéről és valóságáról, a boldogság nagyszerű tervéről és a visszaállításról.
Testvérek, mikor volt az utolsó alkalom, hogy bizonyságotokat tettétek örökkévaló társatoknak? Szülők, leg-utóbb mikor jelentettétek ki tanúbizonyságotokat gyermekeiteknek azokról a dolgokról, melyekről tudjátok, hogy igazak? És gyerekek, ti mikor osztottátok meg legutóbb a bizonyságotokat szüleitekkel és a családotokkal?
Mindannyian tudjuk, hogy bizonyságot kell tennünk azoknak az embereknek, akiket a leginkább szeretünk. Néha azonban tetteink nem tükrözik ezt a tudást. Lehet, hogy bizonytalannak, vagy épp esetlennek érezzük magunkat, talán egy kissé még zavarban is vagyunk.
A Szabadító tanítványaiként nem pusztán több tudásra törekszünk, hanem következetesen többet is kell tennünk abból, amiről tudjuk, hogy helyes. Jobbá kell válnunk.
Ne feledjük: a szívből jövő bizonyság megosztása csupán a kezdet. Igen, ki kell mondanunk, de úgy is kell éreznünk, és legfőképp következetesen a szerint is kell élnünk. Egyaránt fontos kijelenteni a bizonyságunkat és a szerint is élni.
A kirtlandi szenteknek adott tanításában a Szabadító kihangsúlyozta a bizonyság és az ennek megfelelő cselekvés közötti kapcsolatot: „…amiről a Lélek tanúságot tesz nektek, szeretném, ha… pontosan úgy tennétek” (T&Sz 46:7). Az evangéliumi igazságokról való bizonyságunknak vissza kell tükröződnie szavainkban és tetteinkben egyaránt. Bizonyságunkat pedig saját otthonunkban tudjuk a legerőteljesebben kijelenteni és megélni. A házastársak, szülők és gyermekek igyekezzenek leküzdeni a bizonyságtétellel kapcsolatos bármiféle habozást, vonakodást vagy zavart. Alkalmat kell teremtenünk és keresnünk arra, hogy bizonyságot tegyünk az evangéliumi igazságokról – és azok szerint is éljünk.
A bizonyság az, amit elménkben és szívünkben igaznak tudunk a Szentlélek tanúsága által (lásd T&Sz 8:2). Amikor kijelentjük az igazságot ahelyett, hogy pusztán tanácsot adnánk, intenénk, vagy egyszerűen csak érdekes élményeket osztanánk meg, azzal meghívjuk a Szentlelket, hogy megerősítse szavaink igazságát. A tiszta bizonyság ereje (lásd Alma 4:19) nem a kifinomult nyelvezetben vagy a hatásos előadásmódban rejlik, hanem az Istenség harmadik tagjától, a Szentlélektől kapott kinyilatkoztatás eredménye.
Hatalmas áldás érezni egy házastárs, szülő vagy gyermek bizonyságának erejét, építő jellegét és állhatatosságát! Az efféle bizonyság megerősíti a hitet, és útmutatást nyújt. Az efféle bizonyság világosságot gyújt egy olyan világban, amely egyre sötétebbé válik. Az efféle bizonyság örökkévaló perspektíva és tartós békesség forrása.
Lehetünk szorgalmasabbak és gondosabbak otthon a bizonyságunk kifejezésében – és következetes megélésében.
Harmadik javaslat: Legyünk következetesek!
Amikor fiaink még csak cseperedtek, családunk ugyanazt tette, amit ti is tettetek, és tesztek most is. Rendszeresen tartottunk családi imát, szentírás-tanulmányozást és családi estet. Nos, bizonyos vagyok abban, hogy amit most elmesélek, soha nem történt meg nálatok, de nálunk előfordult.
Időnként Bednar nőtestvérrel eltűnődtünk, vajon érnek-e valamit is az efféle alapvető lelki dolgok megtételére tett erőfeszítéseink. Néha-néha a szentírásversek olvasása közepette ilyen és ehhez hasonló felkiáltások hallatszottak: „Hozzám ért! Szóljatok rá, hogy ne bámuljon! Anya, nem kapok tőle levegőt!” Az őszinte imákat néha kuncogás és bökdösés zavarta meg. Mozgékony, zabolátlan fiainkkal a családi est leckéi nem mindig jelentettek magas szintű tanítást. Volt, hogy Bednar nőtestvér és én elkeseredtünk, mert az igazlelkű szokások, amelyek kialakításán oly fáradságosan munkálkodtunk, látszólag nem hozták meg az általunk vágyott és várt azonnali lelki eredményeket.
Ha ma megkérdezhetnétek felnőtt fiainkat, hogy mire emlékeznek a családi imával, a szentírás-tanulmányozással vagy a családi esttel kapcsolatban, azt hiszem, tudom, mit válaszolnának. Valószínűleg nem tudnának felidézni egy konkrét imát vagy megemlíteni egy adott szentírás-tanulmányozási alkalmat vagy egy különösen jelentőségteljes családi est leckét, mely meghatározó lett volna lelki fejlődésükben. De azt elmondanák, hogy családunk mindezekben következetes volt.
Bednar nőtestvérrel úgy gondoltuk, hogy a végső cél az, hogy segítsünk fiainknak megérteni egy különleges lecke tartalmát vagy egy konkrét szentírás jelentését. Ez az eredmény azonban nem következik be minden alkalommal, amikor együtt olvasunk, imádkozunk vagy tanulunk. Talán a legnagyobb tanítást szándékunk és tetteink következetessége jelentette – ez olyan lecke, amelyet akkoriban nem értékeltünk megfelelően.
Az irodám falát egy búzamezőt ábrázoló gyönyörű festmény díszíti. A kép rengeteg különálló ecsetvonásból áll, melyek külön-külön nem valami érdekesek vagy megkapók. Igazság szerint ha az ember közel áll a vászonhoz, nem is lát mást, csak látszólag összefüggéstelen és minden szépséget nélkülöző sárga, aranyszínű és barna vonalakat. De hátrébb lépve az ecsetvonások egy búzamező pompás látképévé állnak össze. A számtalan kis ecsetvonás összmunkája végül lenyűgöző és káprázatos festményt eredményez.
Minden egyes családi ima, a csalá-di szentírás-tanulmányozás minden egyes epizódja és minden egyes családi est újabb és újabb ecsetvonás lelkünk vásznán. Lehet, hogy egyenként nem tűnnek valami megkapónak vagy emlékezetesnek, de csakúgy, ahogyan a sárga, aranyszínű és barna festékbe mártott ecset vonásai kiegészítik egymást, és lenyűgöző műremeket alkotnak, úgy a látszólag kicsiny dolgok megtétele iránti következetességünk is jelentős lelki eredményekhez vezethet. „Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagyszerű munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagyszerű” (T&Sz 64:33). A következetesség kulcsfontosságú tantétel ahhoz, hogy megvessük egy nagyszerű mű alapját az életünkben, és egyre szorgalmasabbakká és gondosabbakká váljunk otthonunkban.
Az otthonunkban tanúsított következetességnek van még egy másik fontos oka is. A Szabadító legélesebb bírálatai leginkább a képmutatókra irányultak. Jézus ekképpen intette tanítványait az írástudókat és farizeusokat illetően: „…az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik” (Máté 23:3). Ez az erős figyelmeztetés megfontolandó mind a három tanácsom kapcsán, vagyis hogy „fejezzük ki szeretetünket – és mutassuk is ki”, „tegyük bizonyságunkat – és éljünk is annak megfelelően”, valamint hogy „legyünk következetesek”.
Az életünkben rejlő képmutatás leginkább saját otthonunkban válik nyilvánvalóvá, és ott okozza a legnagyobb pusztítást. Gyakran a gyermekek ismerik fel a legéberebben és legérzékenyebben.
A szeretet nyilvános kifejezése úgy, hogy eközben otthon hiányoznak a szeretet csendes tettei, az bizony képmutatás – és ez meggyengíti egy nagyszerű mű alapjait. A bizonyság nyilvános megvallása úgy, hogy saját otthonunkban nem jellemző a hithűség és az engedelmesség, az bizony képmutatás – és ez aláássa egy nagyszerű mű alapjait. Az a parancsolat, hogy „Ne tégy… hamis tanúbizonyságot” (2 Mózes 20:16), leginkább a mindannyiunkban rejlő képmutatóra irányul. Következetesebbnek kell lennünk, és következetesebbé kell válnunk. „…légy példa a hívőknek a beszédben, a magaviseletben, a szeretetben, a lélekben, a hitben, a tisztaságban” (1 Timótheus 4:12).
Az Úr segítségére és erejére törekedve képesek leszünk fokozatosan csökkenteni a különbséget szavaink és tetteink között, a szeretet kifejezése és következetes kimutatása között, és a bizonyságtétel és az a szerinti állhatatos élet között. Képesek leszünk szorgalmasabbá és gondosabbá válni otthon, amikor elmélyítjük hithűségünket Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának tanulmányozása, megélése és szeretete terén.
Bizonyság
„…a férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a Teremtő gyermekeinek örökkévaló rendeltetésére vonatkozó tervében” (A család: Kiáltvány a világhoz. Liahóna, 2004. okt. 49). Ezek és más örökkévalóan fontos okok miatt szükséges, hogy szorgalmasabbak és gondosabbak legyünk otthon.
Legyen része minden házastársnak, gyermeknek és szülőnek abban az áldásban, hogy kifejezhesse szeretetét és iránta is szeretetet mutassanak, hogy erős bizonyságot tehessen és építő bizonyságokat hallhasson, és hogy következetesebbé válhasson a látszólag kicsiny, de oly fontos dolgokban!
Sohasem leszünk magunkra hagyva ezekben a fontos törekvésekben. Mennyei Atyánk és az Ő szeretett Fia élnek. Szeretnek minket, és ismerik a körülményeinket. Segíteni fognak szorgalmasabbakká és gondosabbakká válnunk az otthonainkban. Ezekről az igazságokról teszem bizonyságomat az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.