Ragadd meg!

Ann M. Dibb

második tanácsos a Fiatal Nők Általános Elnökségében

Jó pár évvel ezelőtt a helyi újságban felfigyeltem egy rövid cikkre, amit azóta sem felejtettem el. „Négyen meghaltak a kanadai St. Catharines-ben, mikor összedőlt a hídállvány, melyen dolgoztak. Hét munkást, akik több mint egy órán át kapaszkodtak a 38 méteres magasságban, azonban sikerült megmenteni” (“News Capsules,” Deseret News, June 9, 1993, A2).

Teljesen megbabonázott ez a rövid történet. A beszámoló elolvasása után felhívtam a családunk egyik jó barátját, aki St. Catharines-ben lakik. Ő mondta el, hogy a munkások már egy éve a Garden City Skyway hidat festették, és már csak két hét kellett volna, hogy befejezzék, amikor megtörtént a baleset. Az eset után megkérdezték a tisztviselőket, miért nem viseltek az emberek semmilyen biztonsági felszerelést. A válasz egyszerű volt: megvolt a felszerelésük, csak úgy döntöttek, hogy nem veszik magukra. Miután az állványzat leszakadt, a túlélők egy T-gerenda háromcentis peremébe kapaszkodva álltak az acélszerkezet maradványának húsz centis peremén, míg meg nem érkezett a mentőcsapat, akik végül daruval lehozták őket. Az egyik túlélő elmesélte, hogy miközben a hídon ott kapaszkodott, főleg a családja járt a fejében. Később ezt mondta: „Csakis az Úrnak köszönhetem, hogy ma itt vagyok… Én mondom, ez az egész nagyon félelmetes volt” (in Rick Bogacz, “Skyway Horror,” Standard, June 9, 1993).

Ez az eset számos leckét és hasonlatot tartogat számunkra. Bár a legtöbben soha nem kerülünk ilyen drámai, életveszélyes helyzetbe, azonban a személyes életünket tekintve olykor érezhetjük úgy, hogy igencsak rémisztő időszakon megyünk át.

Talán úgy érezzük, mintha mi is az acélgerenda háromcentis peremébe kapaszkodnánk. Halandó próbatételünk nem könnyű és nem is rövid. Áldottak vagyunk, hogy ide jöhettünk erre a földre, és halandó testet kaptunk. Ez az élet a mi lehetőségünk arra, hogy próbára tegyük magunkat, és gyakoroljuk az önrendelkezésünket (lásd Ábrahám 3:25). Dönthetünk úgy, hogy Mennyei Atyánk szabadításra (lásd Járom 1:2, Alma 42:5, Mózes 6:62) és megváltásra (lásd Jákób 6:8, Alma 12:25; 42:11) vonatkozó tervét követjük, vagy járhatunk a saját utunkon. Lehetünk engedelmesek, megtartva az Ő parancsolatait, vagy elutasíthatjuk azokat, és szembenézhetünk a következményekkel, melyek biztosan jönni fognak.

Így tehát mi is kockázatos munkaköri leírással és kötelességgel rendelkezünk. Kihívásokat kell leküzdenünk. Megtapasztalhatjuk a magányt, a megtépázott emberi kapcsolatokból eredő fájdalmat, a kísértéseket, a bizalmunkkal való visszaélést, a függőségeket, a testünk korlátait, vagy akár munkánk elveszítését, melyre pedig oly nagyon szükségünk lenne. Talán a csalódottság érzésével küszködünk, mert igazlelkű reményeink és álmaink nem teljesedtek be úgy és akkor, ahogyan mi azt szerettük volna. Esetleg megkérdőjelezhetjük a képességeinket, és félünk, hogy kudarcot vallunk még az egyházi és családi elhívásainkban is. Azokat a kihívásokat és veszélyeket, melyekben ma élünk – beleértve a társadalom bűnnel szembeni toleranciáját is –, előre megjövendölték az ősi és a ma élő próféták. Ezek ugyanolyan végzetesek és valóságosak lehetnek, mint lezuhanni egy 38 méter magas hídról a biztos halálba.

Az életem nem tökéletes. Sok hasonló kihívással küszködök én is, mint ahogy mi mindannyian. Tudom, hogy az ellenség kísértései, és a halandóság nehézségei mindig körülöttünk vannak, és mindannyiunkat ostromolnak. Egyetértek azzal, amit a megmentett munkás mondott döbbenetes élményével kapcsolatban, melyet az acélgerendába kapaszkodva élt át: „Én mondom, ez az egész nagyon félelmetes.”

Fontos azonban megjegyezni, hogy a szentírásokban nagyon kevés történet van olyanokról, akik felhőtlen boldogságban éltek, és nem tapasztaltak meg semmilyen nehézséget. Úgy tanulunk és növekszünk, ha a hit, kitartás és személyes igazlelkűség által leküzdjük a kihívásokat. Megerősített engem Thomas S. Monson elnöknek a Mennyei Atyánkba és belénk vetett végtelen bizalma. Ezt mondta: „Ne feledjétek: ezt a munkát végezve jogosultak vagytok [Mennyei] Atyánk áldásaira. Nem azért hívott el benneteket kiváltságos helyetekre, hogy egyedül dolgozzatok bármiféle útmutatás nélkül, csupán a vakszerencsére hagyatkozva. Ellenkezőleg! Ő ismeri a tehetségeiteket, látja elkötelezettségeteket, és látszólagos hiányosságaitokat valós erősségetekké változtatja majd. Ezt ígérte: »Az arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak«” (Cukorrépák és egy lélek értéke. Liahóna, 2009. júl. 3–4.).

Mennyei Atyánk nem hagyott minket egyedül halandó próbatételünk során. Minden „biztonsági felszerelést” megkaptunk Tőle, melyre csak szükségünk lehet ahhoz, hogy sikeresen visszatérjünk Hozzá. Megadta nekünk a személyes ima lehetőségét, a szentírásokat, az élő prófétákat és a Szentlelket, melyek által vezet bennünket. Ezek használata időnként fáradságosnak, furcsának és szörnyen divatjamúltnak tűnhet. A megfelelő használatukhoz szorgalomra, engedelmességre és kitartásra van szükségünk. Ami azonban engem illet, úgy döntöttem, használni fogom ezeket. Mindannyiunknak úgy kell döntenünk, hogy használni fogjuk őket.

A szentírásokból egy másik kulcsfontosságú biztonsági felszerelésről is tanulhatunk: ez pedig a „vasrúd”. Arra buzdítják a mi Szabadítónk, Jézus Krisztus tanítványait, hogy ragadják meg szorosan ezt a rudat, mely biztonságban elvezeti őket az örök élethez. Lehinek az élet fájáról szóló látomásáról beszélek, melyről a Mormon könyvében olvashatunk.

A Mormon könyvebeli prófétának, Lehinek, és fiának, Nefinek, személyes isteni kinyilatkoztatás által, egy látomásban megmutatták halandó próbatételünk körülményeit és az azt kísérő veszélyeket. Lehi azt mondta: „És lőn, hogy sötét köd támadt, igen, méghozzá egy rendkívül sötét köd, olyannyira, hogy akik az ösvényen elindultak, útjukat vesztették, így elkóboroltak és elvesztek” (1 Nefi 8:23). Ő azonban „látott más tömegeket [is] előre törekedni, és jöttek és megragadták a vasrúd végét; és előrenyomultak útjukon, folyamatosan szilárdan kapaszkodva a vasrúdba, amíg előre nem jöttek, és lerogytak a földre és ettek a fa gyümölcséből”, vagyis az élet fájának gyümölcséből (1 Nefi 8:30).

Lehi látomásából megtudjuk, hogy meg kell ragadnunk ezt a biztonsági korlátot, a saját szoros és keskeny ösvényünk mentén végigfutó vasrudat, és szorosan bele kell kapaszkodnunk, míg el nem érkezünk végső célunkhoz: a Mennyei Atyánkkal való örök élethez. Nefi azt ígéri, hogy azok, akik szorosan megragadják a vasrudat, „azok soha el nem vesznek; és az ellenség kísértései és tüzes nyilai sem tudják őket a vakságig legyőzni, hogy pusztulásba vezessék őket” (1 Nefi 15:24).

Arra biztatlak benneteket, olvassátok el újra teljes egészében ezt a sugalmazott látomást. Tanulmányozzátok, elmélkedjetek felőle, és alkalmazzátok mindennapi életetekben. Mai kifejezéssel élve, arra ösztönöznek bennünket, hogy „ne ragadtassuk el magunkat”, inkább ragadjuk meg a vasrudat, kapaszkodjunk bele erősen, és soha ne engedjük el.

Harold B. Lee elnök, aki tizenéves koromban volt próféta, ezt tanította: „Ha van bármi, amire ebben a felfordult és reményvesztett időben a legnagyobb szükség van – amikor a férfiak és a nők, a fiatalok és a fiatal felnőttek kétségbeesetten keresik a megoldást az emberiséget kínzó problémákra – akkor az egy vasrúd, mely biztonságosan vezet bennünket az örök élethez tartó ösvényen az ismeretlen, kanyargós utak közepette is, melyek végül a pusztuláshoz vezetnének: mindannak lerombolásához, ami »erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó«” (“The Iron Rod,” Ensign, June 1971, 7).

Fiatal koromban ez az idézet nagyon is időszerű volt, ma pedig talán még inkább az. A próféták szavai figyelmeztetnek, tanítanak és az igazságra buzdítanak, akár Kr. e. 600-ban, akár 1971-ben, vagy 2009-ben hangzanak el. Biztatlak benneteket, hogy hallgassátok meg, higgyetek bennük, és cselekedjetek azon férfiak inspirált szavai szerint, akiket mi prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatunk.

Nem mindig könnyű belekapaszkodni a vasrúdba. Kortársaink vagy büszkeségünk nyomására időnként elengedjük, azt gondolva, hogy egyedül is visszatalálunk – majd kicsit később. Amikor ezt tesszünk, tulajdonképpen otthagyjuk a biztonsági felszerelésünket. A látomásában Lehi sok olyan embert látott, akik elengedték a vasrudat. Nefi azt írta: „…és sokan elvesztek szeme elől, idegen utakon kóborolva” (1 Nefi 8:32). Életünk nehéz időszakaiban néha talán mi is „idegen utakon kóborlunk”. Hadd nyugtassalak meg benneteket, hogy mindig van lehetőségünk visszatérni az útra. A bűnbánat által, melyet Szabadítónk, Jézus Krisztus engesztelő áldozata tett lehetővé, újra erősen megragadhatjuk a vasrudat, és ismét érezhetjük Mennyei Atyánk szerető útmutatását. A Szabadító nyílt meghívást intézett hozzánk: bánjátok meg bűneiteket, tartsatok ki, és ne eresszétek el a rudat.

Nefihez hasonlóan lelkem min- den erejével arra intelek bennete-ket, hogy „szívleljé[tek] meg Isten szavát és mindig mindenben emlékezze[tek] parancsolatainak megtartására” (1 Nefi 15:25). Használjátok a biztonsági felszerelést, melyről Ő gondoskodott számotokra. Ragadjátok meg, és higgyétek el, hogy Mennyei Atyánk meg fog áldani benneteket a szorgalmatokért.

Tudom, hogy a visszaállított evangélium igaz, és tudom, hogy valóban Istennek egy élő prófétája, Thomas S. Monson elnök vezet bennünket. Nagy kiváltság és áldás, hogy a lánya lehetek. Nagyon szeretem a szüleimet.

Egyik este kissé csalódottnak éreztem magam, ezért ezt mondtam neki: „Ó, apa, az egyház tagjaiként megtapasztalt áldások, és a templom meg-ígért áldásai annyira csodálatosak! Bárcsak kinyújtanánk a kezünket, és elfogadnánk őket!” Gondolkodás nélkül így válaszolt: „Ann, valóban ezek jelentik a mindent.”

Tartsunk ki Jézus Krisztus evangéliumának örökkévaló igazságai mellett, mert valóban ezek jelentenek mindent. Ez az én szívből jövő imám, Jézus Krisztus nevében, ámen.