Erkölcsi fegyelem
Az erkölcsi fegyelem az önrendelkezés következetes használata, hogy a jót válasszuk azért, mert az a helyes, még akkor is, ha ez olykor nehéz.
A második világháború során James E. Faust elnök, aki akkoriban fiatal közlegényként szolgált az Egyesült Államok hadseregében, katonatiszti iskolába jelentkezett. Meg kellett jelennie egy felvételi bizottság előtt, amely olyan férfiakból állt, akiket ő így jellemzett: „kőkemény hivatásos katonák”. Kis idő után kérdéseik a vallásra terelődtek. Utolsó kérdéseik így hangzottak:
„Ön szerint háború idején nem kellene kicsit lazítani az erkölcsi szabályokon? A harc okozta stressz nem menti-e fel az embereket, ha olyasmit tesznek, amit otthon, normális körülmények között nem tennének?”
Faust elnök így idézte fel válaszát:
„Tudtam, hogy most van itt a lehetőség, hogy hangot adjak a nézeteimnek, és hogy igyekezzek széles látókörűnek tűnni. Tökéletesen tudatában voltam, hogy a kérdést feltevő férfiak nem élnek azon normák szerint, melyekre engem megtanítottak. Átfutott fejemben a gondolat, hogy talán azt mondom, hogy megvannak a saját hitelveim, de nem szeretném azokat másokra erőltetni. Ekkor azonban bevillant előttem azoknak az arca, akiket misszionáriusként az erkölcsi tisztaság törvényére tanítottam. Végül aztán egyszerűen csak ennyit mondtam: »Nem hiszek a kettős erkölcsi norma létezésében.«
Beletörődtem, hogy a meghallgatáson valószínűleg nem tetszettek nekik a válaszaim… és hogy bizonyára lepontoztak. Pár nappal később, amikor kitették a pontszámokat, legnagyobb megdöbbenésemre átmentem. Benne voltam az első csoportban, akiket felvettek a tisztiképző iskolába! […]
Életem egyik legfontosabb válasz-útja volt ez.”1
Faust elnök felismerte, hogy mindannyiunknak megvan az erkölcsi önrendelkezés Istentől kapott ajándéka – vagyis a jogunk, hogy döntéseket hozzunk, és a kötelezettségünk, hogy számot adjunk e döntésekről (lásd T&Sz 101:78). Azt is megértette és szemléltette, hogy a pozitív végkifejlethez az erkölcsi önrendelkezés mellett erkölcsi fegyelemre is szükség van.
„Erkölcsi fegyelem” alatt az erkölcsi normákon alapuló önfegyelmet értem. Az erkölcsi fegyelem az önrendelkezés következetes használata, hogy a jót válasszuk azért, mert az a helyes, még akkor is, ha ez olykor nehéz. A csak önmagával törődő életet elveti egy olyan jellem kialakításáért cserébe, amely méltó a tiszteletre, és igaz nagyságról tanúsodik a krisztusi szolgálaton keresztül (lásd Márk 10:42–45). Az angolban a fegyelem szó (discipline) töve megegyezik a tanítvány (disciple) szó gyökerével, ami azt sugallja, hogy a Jézus Krisztus példájához és tanításaihoz való hasonulás jelenti az ideális fegyelmet, amely – Krisztus kegyelmével társulva – erényes és erkölcsileg kiváló embert formál.
Jézus saját erkölcsi fegyelme az Atyával való tanítványi kapcsolatában gyökerezett. Tanítványainak így magyarázta: „Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem” (János 4:34). Ennek mintájára a mi erkölcsi fegyelmünk is az Atya és a Fiú iránti hűségben és odaadásban gyökerezik. Jézus Krisztus evangéliuma adja meg azt az erkölcsi bizonyosságot, amelyen az erkölcsi fegyelem nyugszik.
Sokan olyan társadalmakban élünk, amelyek már nem egy nemzedékben kudarcot vallottak az erkölcsi fegyelem elültetésében. Azt tanították, hogy az igazság viszonylagos, és mindenki maga dönti el, mi a helyes. Az olyan fogalmakat, mint a bűn és a rossz, „értékítéletként” bélyegezték meg. Az Úr szavaival élve: „minden ember a saját útján jár, saját istenének képmása szerint” (T&Sz 1:16).
Ennek következtében az önfegyelem fellazult, a társadalmaknak pedig nincs más választásuk, mint hogy kényszer által próbálják meg fenntartani a polgári rendet. Az egyének belső kontrolljának hiánya miatt van szükség a kormányok általi külső kontrollra. Egy publicista a következő megfigyelést tette: „[Egykoron például] az úriemberi viselkedés óvta meg a hölgyeket a közönségeskedéstől. Ma a nemi zaklatásra irányuló törvényektől várjuk a közönséges viselkedés féken tartását. […]
A rendőrök és a törvények soha nem lesznek képesek átvenni a szokások, hagyományok és erkölcsi normák helyét az emberi viselkedés szabályozásában. A rendőrség és az igazságszolgáltatás legjobb esetben is csupán a civilizált társadalom legutolsó szánalmas védelmi vonala. A törvényektől való egyre nagyobb függőségünk a viselkedés szabályozásában sajnos nagyon is jól mutatja, mennyire civilizálatlanná lettünk.”2
A világ nagy részét elhúzódó gazdasági recesszió sújtja. Ennek előidéző okai többrétűek, de az egyik legfőbb ok a széles körben elterjedt becstelen és etikátlan magatartás volt, különösen az amerikai ingatlan- és pénzügyi piacokon. A válaszlépések leghangsúlyosabb eleme a még kiterjedtebb és még szigorúbb szabályozás életbe léptetése volt. Lehet, hogy ez néhányakat visszatartana az erkölcstelen viselkedéstől, másokat azonban egyszerűen csak még kreatívabbá tenne a törvények kijátszásában.3 Soha nem lehet elég törvényt alkotni, amellyel fel lehetne készülni minden eshetőségre, de még ha lehetne is, a törvény minden pontjának betartatása elképesztően költséges és nehézkes lenne. Ez a megközelítés az emberek szabadságának korlátozásához vezet. Fulton J. Sheen püspök emlékezetes kifejezésével élve: „Nem tudtuk elfogadni Krisztus igáját, így most nyöghetjük a császár igáját.”4
Végső soron csak az egyes emberekben meglévő belső erkölcsi iránytű képes hatékonyan kezelni a társadalmi hanyatlás eredendő okait és tüneteit. A társadalmak hasztalan kísérlik meg a közjó kialakítását, amíg a bűnt el nem ítélik bűnként, és az erkölcsi fegyelem el nem foglalja helyét a polgári erények panteonjában.5
Az erkölcsi fegyelmet otthon lehet megtanulni. Noha nem tudjuk kontrollálni mások tetteit, az utolsó napi szentek igenis ki tudnak állni azok mellett, akik erényt tanúsítanak saját életükben, és erényességet plántálnak a felnövekvő nemzedékbe. Emlékezzetek a Mormon könyve történelméből azokra a fiatalemberekre, akik a Kr. e. 66 és 60 között dúló hosszú háborúban a nefiták győzelmének kulcsát jelentették – Ammon népének fiaira. Jellemüket és fegyelmezettségüket e szavakkal írták le:
„…olyan emberek voltak, akik mindig igaznak bizonyultak abban, amely dologgal csak megbízták őket.
Igen, igaz és józan emberek voltak, mert megtanították őket arra, hogy tartsák be Isten parancsolatait, és járjanak egyenes derékkal őelőtte” (Alma 53:20–21).
„Most, még sohasem harcoltak, mégsem félték a halált; és inkább törődtek atyáik szabadságával, mint a saját életükkel; igen, anyáik tanították meg nekik, hogy ha nem kételkednek, akkor Isten ki fogja szabadítani őket” (Alma 56:47).
„Most, ez volt azok hite, akikről beszéltem; fiatalok, és szilárd az elméjük, és folyamatosan Istenbe helyezik bizalmukat” (Alma 57:27).
Itt láthatjuk annak normáját, hogy minek kellene megtörténnie az otthonainkban és az egyházban. Tanításunknak a hitünkből kellene merítenie, és elsődlegesen arra kellene összpontosítania, hogy Istenbe vetett hitet csepegtessen a felnövekvő nemzedékbe. Ki kell jelentenünk nekik, hogy elengedhetetlenül fontos betartani Isten parancsolatait, és egyenes derékkal, józanul, vagyis más szóval áhítattal járni Ő előtte. Mindegyiküket meg kell győzni arról, hogy a mások jólétéért és boldogságáért tett szolgálat és áldozat sokkal előbbre való, mint az ember saját kényelmének és javainak szolgálata.
Ehhez többre van szükség, mint hogy időnként utalást teszünk egy-egy evangéliumi tantételre. Állandóan tanítani kell, javarészt példamutatás által. Henry B. Eyring elnök így jellemezte azt a célkitűzést, melynek elérésére törekszünk:
„Jézus Krisztus tiszta evangéliumának be kell hatolnia [gyermekeink] szívébe a Szentlélek ereje által. Nem lesz elég, ha lelki tanúságot kapnak az igazságról, és majd később akarnak jót cselekedni. Nem lesz elég, ha csupán valamiféle eljövendő megtisztulásban és megerősödésben reménykednek. Az legyen a célunk, hogy valóban megtérjenek Jézus Krisztus visszaállított evangéliumához, amíg még velünk vannak…
akkor majd abból nyernek erőt, amivé váltak, nem csupán abból, amit megtudtak. Így lesznek valóban Krisztus tanítványai.”6
Hallottam néhány szülőtől, hogy nem akarják ráerőltetni az evangéliumot a gyermekeikre, inkább azt szeretnék, ha gyermekeik saját maguk döntenék el, hogy miben hisznek és mit követnek. Úgy vélik, hogy ezzel lehetőséget biztosítanak gyermekeiknek az önrendelkezésük gyakorlására. Arról azonban megfeledkeznek, hogy az önrendelkezés intelligens használata megkívánja az igazság és a dolgok ismeretét a maguk valójában (lásd T&Sz 93:24). Enélkül vajmi kevéssé lehet elvárni a fiataloktól, hogy megértsék és felmérjék az eléjük táruló választási lehetőségeket. A szülőknek el kellene tűnődniük azon, hogy bizony az ellenség is igényt tart a gyermekeikre. Ő és követői pedig nem a tárgyilagosság hívei – sokkal inkább a bűn és az önzés rendíthetetlen, multimédiás szószólói.
Ha semlegesek kívánunk maradni az evangélium iránt, azzal valójában elutasítjuk Isten létezését és az Ő tekintélyét. Ehelyett inkább el kell ismernünk Őt és az Ő mindentudását, ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink tisztán átlássák az élet választásait, és képesek legyenek önállóan gondolkodni. Nem kellene saját szomorú tapasztalatuk által megtanulniuk, hogy „a gonoszság sohasem volt boldogság” (Alma 41:10).
Szeretnék megosztani veletek egy egyszerű példát a saját életemből azzal kapcsolatban, hogy mit is tehetnek a szülők. Öt-hat éves lehettem, amikor velünk szemben nyílt egy kis élelmiszerbolt. Egy napon két fiú áthívott a boltba. Ahogy ott álltunk, és vágyakozva néztük az édességeket, az egyik fiú megfogott egy csokoládét, és a zsebébe csúsztatta. Unszolt minket, hogy kövessük a példáját, és mi rövid habozás után meg is tettük. Aztán gyorsan kimentünk, és elszaladtunk. Otthon találtam egy búvóhelyet, és letéptem a csoki papírját. Édesanyám a csokoládétól maszatos arcom láttán rájött, mi történt, és azonnal visszakísért a boltba. Ahogy átmentünk az úton, biztos voltam abban, hogy életfogytig tartó börtönbüntetést fogok kapni. Hüppögve, könnyek között kértem bocsánatot a tulajdonostól, és az édesanyámtól kölcsönkapott pénzzel (amelyet később meg kellett keresnem) kifizettem az édességet. Édesanyám szeretete és fegyelmezése gyorsan, még csírájában véget vetett bűnözői karrieremnek.
Mindannyian tapasztalunk kísértéseket. Így volt ez a Szabadítóval is, Ő azonban „nem engedett azoknak” (T&Sz 20:22). Hasonlóképp nekünk sem kell engednünk csupán azért, mert kísértés támad. Lehet, hogy szeretnénk, de nem kell. Egy fiatal felnőtt nőtől, aki elkötelezte magát az erkölcsi tisztaság törvényének betartása mellett, megkérdezte egy kétkedő barátnője, hogyan lehetséges, hogy ő még soha „nem feküdt le senkivel”. „Nem is akarsz?” – kérdezte a barátnője. A fiatal nő ezt mondta: „Megütköztem a kérdésén, hiszen annyira elsiklott a lényeg felett… A puszta akarat nem elég jó irányadó az erkölcsös viselkedéshez.”7
Néhány esetben a kísértésben benne rejlik a lehetséges vagy tényleges függőség is. Hálás vagyok, hogy az egyház egyre több ember számára tud különféle terápiás segítséget nyújtani, hogy elkerülhessék vagy kezelhessék a függőségeket. És bár a terápia képes megerősíteni az egyén akaratát, de helyettesíteni már tudja. Mindig és mindenkor meg kell lennie a fegyelem gyakorlásának – az erkölcsi fegyelem gyakorlásának, mely az Atyaistenbe és a Fiúba vetett hiten alapszik, valamint abban gyökerezik, hogy Ők mit tudnak véghezvinni bennünk Jézus Krisztus engesztelő kegyelmének köszönhetően. Péter szavaival élve: „Meg tudja szabadítani az Úr a kegyeseket a kísértésekből” (2 Péter 2:9).
Nem tételezhetjük fel, hogy a jövő olyan lesz, mint a múlt – hogy mindazok a dolgok és minták, amelyekre gazdaságilag, politikailag és társadalmilag támaszkodtunk, olyanok maradnak, amilyenek voltak. Erkölcsi fegyelmünk – ha kiműveljük – talán jóravaló hatással lesz másokra, és arra indítja őket, hogy ugyanezen az úton járjanak. Ezzel pedig befolyásolhatjuk a jövőbeli tendenciákat és eseményeket. De ha ez nem is lesz számottevő, erkölcsi fegyelmünk saját magunk számára hatalmas segítséget fog jelenteni, amint szembenézünk a széthulló társadalmunkban felmerülő nehézségekkel és kihívásokkal.
Elgondolkodtató és sugalmazott üzeneteket hallhattunk e konferencia során; pár perc múlva Thomas S. Monson elnök osztja meg velünk zárásként a tanácsait. Amikor imádságos lélekkel elgondolkodunk arról, amit tanultunk és újratanultunk, hiszem, hogy a Lélek még inkább megvilágosítja majd azokat a dolgokat, melyek különösen vonatkoznak a mi életünkre. Meg fogunk erősödni az erkölcsi fegyelemben, melyre szükség van ahhoz, hogy egyenes derékkal járjunk az Úr előtt, és egyek lehessünk Vele és az Atyával.
Fivéreimmel és veletek, testvéreimmel együtt ma annak tanújaként állok itt, hogy Isten a mi Atyánk, valamint hogy az Ő Fia, Jézus, a mi Megváltónk. Törvényük megváltoztathatatlan. Igazságuk örökkévaló. Szeretetük végtelen. Jézus Krisztus nevében, ámen.