Sáfárság: egy szent megbízás
Azért szolgáljuk embertársainkat, mert hisszük, hogy Isten ezt várja tőlünk.
Veszedelmes időkben élünk, amikor sokan úgy hiszik, nem tartoznak felelősséggel Istennek, és nincs kötelezettségük magukkal vagy másokkal szemben, vagyis nem rendelkeznek sáfársággal maguk és mások felett. A világban sokan vannak, akik csak önmaguk javát keresik, akik magukat állítják az első helyre, és akik jobban szeretik az élvezeteket, mint az igazlelkűséget. Nem hiszik, hogy fivéreik őrizői lennének. Az egyházban azonban úgy hisszük, hogy ezek a sáfárságok szent megbízatások.
Nemrégiben egy nagy tiszteletben álló zsidó vezetőkből és rabbikból álló csoport látogatott el a Sóstó völgyében álló egyházi létesítményekbe, köztük a Jóléti térre, az Emberbaráti Központba, a Családtörténeti Könyvtárba, valamint a Utahi Oquirrh Mountain templom nyílt napjára. Látogatásuk végén Amerika egyik legbefolyásosabb rabbija kifejezésre juttatta érzéseit a tapasztalataival kapcsolatban.1
Idézett a Talmudból2 merítő zsidó gondolkodóktól, és rámutatott, hogy az emberek két igen különböző okból végeznek kedves és nagylelkű szolgálatot. Néhányan azért látogatják a betegeket, segítik a szegényeket és szolgálják embertársaikat, mert úgy hiszik, az helyes, és mások majd viszonozni fogják, és megteszik értük ugyanezt, ha ők kerülnének hasonló helyzetbe. Elmondta, hogy noha mindez jó, és képes gondoskodó közösségeket kialakítani, továbbá nemes indoknak tekinthető, mégis magasztosabb az az ösztönző erő, amikor azért szolgáljuk felebarátainkat, mert hitünk szerint Isten ezt várja tőlünk.
Kijelentette, hogy látogatása eredményeként úgy hiszi, hogy az utolsó napi szentek azért végeznek jóléti és emberbaráti szolgálatot, illetve a szabadítás munkáját a templomaikban, mert azt szeretnék tenni, ami hitük szerint Istennek tetsző.
E felelősség érzését – melyet az Isten szeretetére adott első nagy parancsolat foglal magában – „kényszer nélküli engedelmességként”3 is leírhatnánk. Azért próbáljuk azt tenni, ami helyes, mert szeretjünk Mennyei Atyánkat és a kedvében akarunk járni, nem pedig azért, mert valaki engedelmességre kényszerít minket.
A mennybéli háború azt követően tört ki, hogy Sátán azt mondta, mindenkit arra kényszerít majd, hogy engedelmeskedjen az ő elképzeléseinek. Ezt elvetették. Ennek következtében megvan az erkölcsi önrendelkezésünk és a szabadságunk, hogy megválasszuk mostani életünk útját. Ugyanakkor felelősséggel is tartozunk eme önrendelkezésért. Az Úr azt mondta, hogy mindannyian „felelősségre [leszünk vonva] saját bűnei[nk]ért az ítélet napján”4. A felelősség és a sáfárság tantételeinek nagy jelentősége van tanunkban.5
Az egyházban a sáfárság nem korlátozódik időleges megbízásra vagy felelősségre. Spencer W. Kimball elnök azt tanította: „…sáfárok vagyunk saját testünk, elménk, családunk és javaink felett. A hithű sáfár igaz uralmat gyakorol, gondját viseli annak, ami az övé, valamint gondoskodik a szegényekről és a szükséget látókról.”6
Noha a sáfárságnak sok területe van, ma kettőről fogok beszélni. Az első a saját magunk és családunk feletti sáfárság, a második pedig a szegények és nélkülözők iránti felelősségünk.
Az Úr gyakran beszélt földdel kapcsolatos példázatokban, amikor a felelősségről és a sáfárságról tanított. Kiskoromban minden nyáron ellátogattam a nagyszüleim farmjára. Ott nem volt sem elektromos áram, sem folyó víz, sem pedig csatorna. Volt azonban egy kis forrás a házikójuk közelében. A forrás egy tiszta vizű tavacskát táplált. Naponta többször is lejártam oda a nagymamámmal, hogy segítsek vizet hordani a házba, melyet ivásra, főzésre, fürdésre és mosásra használhattunk. Nagyszüleim szerették ezt az életet adó forrást, és különleges óvintézkedéseket tettek a megvédésére.
Sok-sok évvel később, amikor nagypapám a kilencvenes évei elején járt, már nem lakott a földjén, hiszen már nem tudta gondozni és felügyelni. Egyszer elvittem autóval a szívének oly kedves kis farmra. Amilyen nagy várakozással tekintett a látogatás elé, olyan csalódott lett, amikor látta, hogy a forrást óvó kerítés megrongálódott, a tehenek pedig tönkretették a forrást, így a becses, tiszta forrásvíz elszennyeződött. Felzaklatta az elé táruló kár és szennyeződés képe. Számára ez egy olyan megbízás áthágása volt, amelynek tevékeny éveiben mindig eleget tett. Valahogy úgy érezte, hogy nem óvta meg kellőképpen azt az életet adó forrást, amely egykor oly sokat jelentett neki.
Ahogy a tiszta forrás is beszennyeződött, amikor nem kapott megfelelő védelmet, mi is olyan időben élünk, amikor az erény és az erkölcsi tisztaság sem élvez kellő védelmet.7 Az emberek nem tisztelik a személyes erkölcsösség örök jelentőségét. Szerető Mennyei Atyánk biztosította számunkra annak módját, hogy lélekgyermekeit e világra hozzuk, hogy maradéktalanul beteljesítsék teremtésük célját. Azt az utasítást adta, hogy az élet forrását tisztán kell tartani, ahogyan a farmon fakadt csodás forrást is óvni kellett, hogy fenntarthassa az életet. Ez az egyik oka annak, hogy az erény és az erkölcsi tisztaság miért olyan fontos Mennyei Atyánk tervében.
Nagyapám feldúltságát látva rendbehoztuk a beszennyezett forrást, és így az visszanyerte eredeti szépségét és tisztaságát.
Az Úr Jézus Krisztus szolgáiként szent felelősségünk tanítani az Ő erkölcsi normáját, mely minden gyermekére ugyanúgy vonatkozik. Amikor gondolataink vagy tetteink tisztátalanok, megszegjük az Úr normáját, aki ezt mondta: „…a legcsekélyebb mértékű elnézéssel sem tekinthetek a bűnre.”8 Néhányan megpróbálják kimagyarázni viselkedésüket.
John Holmes „Beszéd” című versében egy öreg, siket hajóács New Englandben az ésszerűsítgetésről tanít egy fiatalembernek. A megtanult leckék egyikéről ezt mondja ez az ifjú: „Nem tudtam volna, hogy bárhogyan is építed, a hajónak úsznia kell; az óceánnak nem tudsz magyarázkodni.”9
Valaki azt mondta, hogy ami egy bizonyos városban történik, az a városon belül marad. Tetszik a utahi Sevier megyében álló tábla, amelyen ez áll: „Ami Sevier megyében történik… megoszthatod a barátaiddal!!!” Amikor felismerjük, hogy elszámolással tartozunk Istennek, akkor látni fogjuk, milyen ostobaság is magyarázkodni. A magyarázkodók azokra a kisgyermekekre emlékeztetnek, akik szemüket eltakarva bizonyosak abban, hogy ha ők nem látnak minket, mi sem látjuk őket. Azt javaslom, képzeljük el, hogy tetteinkről be kell számolnunk a Szabadítónak, s akkor minden magyarázkodásunkat az igazságnak megfelelő fényben fogjuk látni.
Tudjuk, hogy vannak, akik már cselekedtek olyasmit, ami ellenkezik az erkölcsösség e szent normájával. Kérlek titeket, értsétek meg, hogy a Szabadító engesztelése által mindenki megbánhatja bűneit, és a forráshoz hasonlóan visszatérhet egykori tiszta állapotába. A bűnbánat nehéz dolog; megtört szívet és töredelmes lelket kíván.10 De amikor valaki igazlelkűen végigjárja a bűnbánat lépéseit, igaznak bizonyulnak számára Alma szavai, melyeket az erkölcsi vétekbe esett Koriántonhoz intézett: „És most fiam, azt szeretném, ha nem engednéd, hogy tovább nyugtalanítsanak téged ezek a dolgok, és csak azt engednéd, hogy a bűneid nyugtalanítsanak, azzal a nyugtalansággal, mely bűnbánathoz visz le téged.”11 A Szabadító ezt mondta: „Íme, aki megbánta bűneit, annak megbocsáttatik, és én, az Úr, nem emlékszem azokra többé.”12
A családunk iránti felelősségünkkel kapcsolatban néhányan azt tanították, hogy amikor majd jelentést teszünk a Szabadítónak, aki megkér minket, hogy számoljunk be földi felelősségeinkről, két fontos kérdése lesz a családunkkal kapcsolatban. Az első a házastársunkkal való kapcsolatunkra fog vonatkozni, a második pedig a gyermekeinket illetően fog elhangzani.13
Könnyű helytelen fontossági sorrendet felállítanunk. Kötelességünk biztosítani gyermekeink fizikai biztonságát és jólétét. Néhány szülő azonban indokolatlan fontosságot tulajdonít a fizikai és anyagi javaknak. Vannak, akik alig tesznek erőfeszítéseket azért, hogy gyermekeiket elhalmozzák Jézus Krisztus evangéliumával.14 Ne feledjétek, hogy az otthoni vallásgyakorlat épp olyan fontos, mint az étel, a ruházat és a fedél biztosítása. A szülők segíthetnek gyermekeiknek, hogy felismerjék és fejlesszék tehetségeiket. Felelősséggel tartozunk a kapott tehetségeinkért. Az olyan gyermekek, akiknek nem tanítják meg, hogy el kell számolniuk idejükkel és tehetségeikkel, fokozottan ki vannak téve a világot olyannyira átható ostobaságnak és hamislelkűségnek.15 A családi kiáltvány figyelmezteti azokat, akik „nem látják el családi kötelezettségeiket, hogy egy napon mindezért felelni fognak Isten előtt”16.
A második sáfárság a szegényekről és szükséget látókról való gondoskodás. Ez szinte mindannyiunkra vonatkozik valamikor az életünk során. Az Úr arra irányuló intései, hogy a szükséget látók sáfárai vagyunk, talán a legerőteljesebb nyelvezettel jelenik meg a szentírásokban. „Ha… bárki vesz az általam alkotott bőségből, és részéből nem ad… a szegényeknek és a szűkölködőknek, akkor ő a gonoszokkal együtt a pokolban emeli majd fel tekintetét, gyötrelemben.”17 Sáfárokként elszámolási kötelességgel tartozunk az Úr által biztosított földi áldásokat illetően.
A korábban említett zsidó vezetőkre különösen nagy hatást tett a böjt és a nagylelkű böjti felajánlás fizetésének tantétele. Igen figyelemre méltónak tartották, hogy az egyháztagok világszerte havonta böjtölnek, majd pedig önkéntes felajánlást tesznek a szükséget látók javára.
Amikor a rabbik ellátogattak a Jóléti térre, mélyen megérintette őket, hogy tagjaink még a nehéz gazdasági helyzetben is bőkezűen adakoznak a szegények és szükséget látók javára, mert aggódnak a sokak által tapasztalt kihívások miatt.
Emlékszem, amikor elhívtak püspökké, elődöm, Russell Johnson püspök figyelmeztetett, hogy legyek igen körültekintő, amikor valamit kérek az egyháztagoktól. Ezt mondta: „Néhányan minden javaslatot komolyan vesznek majd, még ha nagy áldozatot is kell hozniuk.” Megemlített egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszonyt, aki hosszú betegségeik során odaadóan ápolta férjét és fiát, mielőtt elhunytak. Johnson püspök elmondta, hogy szerény jövedelme ellenére az asszony mindig megpróbált eleget tenni minden felkérésnek. Később magam is láttam, hogy igaza van. Minden alkalommal, amikor adományt vagy szolgálatot kértem valakinek a megáldására, gyakran Sarah volt az első, aki jelentkezett.
Egy szombati napon az egyik nőtestvér e szavakkal telefonált: „Püspök, gyere gyorsan! Mentsd meg Sarah-t!” Elmondta, hogy a nyolcvan-éves Sarah épp egy létra tetején áll, és az ő ereszcsatornáját tisztogatja. A nőtestvér halálra rémült, hogy Sarah esetleg leesik, és szerette volna, ha a püspök közbeavatkozik.
Ezzel persze nem azt mondom, hogy mindenki lehet vagy legyen olyan, mint Sarah. Néhányaknak bűntudatuk van amiatt, hogy nem tudnak azonnal eleget tenni minden szükségletnek. Szeretem azt az idézetet, melyet Neal A. Maxwell elder gyakorta idézett Anne Morrow Lindberghtől: „Életem nem képes tettekre váltani mindazok igényeit, akik iránt szívem készségesen dobban.”18 Benjámin király ezt tanította: „…figyeljetek rá, hogy mindezen dolgokat bölcsen és rendben tegyétek; mert nem szükséges, hogy egy ember gyorsabban fusson, mint ahogy azt ereje engedi.”19 De hozzátette, hogy szorgalmasnak kell lenni.
Szívem örvendez, amikor egyházszerte azt látom, hogy a szentek megtesznek minden tőlük telhetőt azért, hogy krisztusi szolgálatot nyújtsanak, ahol csak kell. A tagok hozzájárulásainak köszönhetően az egyház csendben és gyorsan, csinnadratta nélkül tud reagálni a világ számos pontján mutatkozó szükségletekre.20 Az egyház máris jelen van, hogy segítséget nyújtson a Fülöp-szigeteken, a Csendes-óceáni-szigeteken és Indonéziában.
Tavaly egyházunk tagjai összefogtak a Gustav hurrikán kapcsán is. Az egyház szorosan együttműködött egy emberbaráti szervezettel, melyet III. Martin Luther King vezet. King úr később ellátogatott Salt Lake Citybe, és ezt mondta: „Eredetileg azzal a céllal jöttem, hogy nagyrabecsülésemet fejezzem ki az egyháznak az emberbaráti támogatásukért, de hamarosan megláttam, hogy az Önök személyiségének lényege ennél sokkal mélyebben keresendő. Az Emberbaráti Központot, a Jóléti teret és a templomi nyílt napokat látva most már jobban megértem, miért is teszik mindazt, amit tesznek.”
Minden sáfárságunkban, fáradozásainkban Jézus Krisztust követjük. Megpróbáljuk megtenni azt, amire Ő mind tanításaival, mind pedig példájával kért minket. Teljes szívünkből nagyrabecsülésünket fejezzük ki az egyház tagságának a nagylelkű felajánlásaikért és krisztusi szolgálatukért.
Ésaiás a böjtről, az éhezők táplálásáról és a mezítelenek felruházásáról szólva e megindító szavakat mondta: „Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat”.21 Majd pedig így folytatta: „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted… [akkor] vezérel téged az Úr szüntelen… és olyan leszel, mint a… vízforrás, a melynek vize el nem fogy. És megépít[ed]… az emberöltők alapzatait.”22
Remélem, hogy mindannyian áttekintjük egyénként és családként is, hogy milyen sáfárságokért vagyunk felelősek. Imádkozom azért, hogy mindezt azzal a tudattal tegyük, hogy végső elszámolási kötelezettséggel tartozunk Istennek, valamint hogy életünk során kényszer nélkül engedelmeskedjünk.
Hálás vagyok a szerető és hithű próféták azon tanácsáért, hogy szolgáljuk és mentsük meg a szükségben lévőket. Ha követjük tanácsát, tudom, hogy méltók leszünk az Úr következő ígéretére: „És aki hűséges, igaz és bölcs sáfárnak találtatik, az bemegy Urának örömébe, és örök életet örököl.”23
Tanúságomat teszem e szent igazságról, Jézus Krisztus nevében, ámen.