„Bánjátok meg bűneiteket, …hogy meggyógyíthassalak benneteket”
A bűnbánatra való felhívás ritkán érkezik dorgáló hang formájában, ehelyett inkább szeretetteljes esdeklés, hogy megforduljunk, és Isten felé induljunk tovább.
Fivéreim és nőtestvéreim, hat hónap telt el a Tizenkettek Kvórumába történt elhívásom óta. Az, hogy most olyan férfiak között szolgálhatok, akik már régóta a példaképeim és tanítóim, továbbra is alázattal tölt el. Mélységesen hálás vagyok imáitokért és támogató szavazatotokért. Ez az időszak számomra a buzgó imádkozások ideje volt, mely során komolyan törekedtem arra, hogy elfogadhatóvá váljak az Úr szemében. Szent és felejthetetlen módokon éreztem az Ő szeretetét. Bizonyságomat teszem arról, hogy Ő él, ez pedig az Ő szent munkája.
Nagyon szeretjük Thomas S. Monson elnököt, aki az Úr prófétája. Örökké emlékezni fogok kedvességére, mikor idén áprilisban átnyújtotta nekem ezt az elhívást. Interjúnk végén felém tárta karjait, hogy megöleljen. Monson elnök nem épp alacsony ember. Körém fonta karjait, és magához szorított, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kisfiú szerető apja védelmező ölelésében.
Ezen élményem utáni hónapokban az Úr hívására gondoltam, hogy jöjjünk Őhozzá, és lelkileg boruljunk az Ő karjába. Ezt mondta: „Íme, ki van nyújtva felétek irgalmas karom, és aki jön, azt befogadom; és áldottak azok, akik hozzám jönnek.”1
A szentírások szerint Ő kitárja2, kinyújtja3, kifeszíti4 karját, és átölel5 vele. Továbbá e jelzőkkel illetik még: hatalmas6 és szent7, az irgalom karja8, a biztonság karja9, a szeretet karja10 – mely „egész nap ki van nyújtva”11 felénk.
Mindannyian éreztük már ezen lelki karok gyengéd ölelését. Éreztük már az Ő megbocsátását, az Ő szeretetét és vigaszát. Az Úr azt mondta: „…én vagyok ő, aki megvigasztal benneteket.”12
Az Úr az iránti vágya, hogy jöjjünk Őhozzá, és boruljunk az Ő karjába, gyakran egy felhívás, hogy tartsunk bűnbánatot. „Íme, ő minden emberhez felhívást intéz, mert ki van nyújtva feléjük az irgalom karja, és ő így szól: Tartsatok bűnbánatot, és én majd befogadlak benneteket.”13
Amikor bűnt követünk el, elfordulunk Istentől. Amikor bűnbánatot tartunk, visszafordulunk Isten felé.
A bűnbánatra való felhívás ritkán érkezik dorgáló hang formájában, ehelyett inkább szeretetteljes esdeklés, hogy forduljunk meg, és Isten felé induljunk tovább.14 Egy szerető Atya és az Ő Egyszülött Fia hívogat bennünket, hogy legyünk többek annál, mint akik vagyunk, hogy életünket emeljük egy magasabb szintre, hogy változzunk meg, és érezzük át a parancsolatok betartásából fakadó boldogságot. Krisztus tanítványaiként örvendezünk a bűnbánat áldásában és a megbocsátás nyújtotta örömben. A részünkké válnak, átformálva gondolkodásmódunkat és érzéseinket.
A konferenciát most hallgató több tízezer ember is különböző szinteken áll a személyes érdemesség és igazlelkűség tekintetében. A bűnbánat mégis mindannyiunk számára áldást jelent. Mindegyikünknek szüksége van arra, hogy bűneink bocsánata által érezzük a Szabadító irgalmas karját.
Évekkel ezelőtt megkértek, hogy találkozzak egy férfival, aki azelőtt hosszú évekig kicsapongó életet élt. Rossz döntéseinek következményeként elveszítette egyháztagságát. Azóta már rég visszatért az egyházba, és hithűen betartotta a parancsolatokat, régi cselekedetei azonban továbbra is kísértették. Találkozónk során éreztem a szégyenét és mély megbánását, amiért egykor félretette a szövetségeit. Interjúnkat követően a fejére tettem a kezeimet, és papsági áldásban részesítettem. Még mielőtt bármit is szólhattam volna, éreztem a Szabadító iránta érzett túláradó szeretetét és megbocsátását. Az áldás után megöleltük egymást, a férfi pedig nyíltan zokogni kezdett.
Gyönyörködöm abban, hogy a Szabadító mily irgalmasan és szeretetteljesen veszi karjába a bűnbánót, függetlenül attól, milyen bűnnel hagyott fel. Bizonyságomat teszem arról, hogy a Szabadító képes megbocsátani a bűneinket, és alig várja, hogy ezt megtehesse. Azon kevesek bűneit kivéve, akik a teljesség megismerése után mégis a kárhozatot választották, nincs olyan bűn, amit ne lehetne megbocsátani.15 Milyen bámulatos kiváltság mindannyiunk számára, hogy elfordulhatunk a bűneinktől, és Krisztushoz jöhetünk. A mennyei megbocsátás az evangélium egyik legédesebb gyümölcse, mely szívünkből eltörli a bűnt és a fájdalmat, helyükbe pedig a lelkiismeret örömét és békességét helyezi. Jézus kijelentette: „…nem tértek-e most vissza hozzám, és bánjátok meg bűneiteket, és tértek meg, hogy meggyógyíthassalak benneteket?”16
Lehet, hogy a mai hallgatóság között is vannak olyanok, kiknek hatalmas szívbéli változásra17 van szükségük, hogy szembenézhessenek súlyos bűneikkel. Talán kell majd egy papsági vezető segítsége is. A bűnbánat legtöbbünk esetében csendben és egyedül történik, miközben naponta törekszünk az Úr segítségére, hogy meghozhassuk a szükséges változtatásokat.
Legtöbbünk számára a bűnbánat inkább egy utazás, mintsem egy egyszeri alkalom. Nem könnyű. Változni nehéz. Széllel szemben kell futnunk, és árral szemben kell úsznunk. Jézus azt mondta: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.”18 A bűnbánat azt jelenti, hogy elfordulunk az olyan dolgoktól, mint például a tisztességtelenség, kevélység, harag és tisztátalan gondolatok; és olyanok felé fordulunk, mint a kedvesség, önzetlenség, türelem és lelkiség. Annyit jelent, hogy visszafordulunk Istenhez.
Hogyan döntsük el, hogy mi álljon bűnbánatunk középpontjában? Amikor egy szerettünk vagy barátunk javaslatokat tesz nekünk, hogy min kellene változtatnunk, a bennünk lévő természetes ember így kiált fel: „Ó, hát azt hiszed, hogy változnom kellene? Nos, én is felhozhatnék pár dolgot, hogy veled mi a baj.” Ennél jobb megközelítés az, ha alázatosan az Úrhoz fordulunk: „Atyám, mit szeretnél, hogy tegyek?” A válaszok pedig jönni fognak. Érezni fogjuk, hogy min kell változtatnunk. Az Úr elménkben és szívünkben fogja tudatni velünk.19
Ezután választhatunk: bűnbánatot tartunk, vagy pedig lehúzzuk a rolót a mennyekre néző ablakunkon.
Alma így figyelmeztetett: „A legkisebb mértékben se próbáld magad… mentegetni”.20 Amikor „lehúzzuk a rolót”, egyre kevésbé hiszünk annak a lelki hangnak, mely változásra szólít fel bennünket. Imádkozunk, de nem igazán figyelünk oda. Imáinkból hiányzik a bűnbánathoz vezető hit.21
Ebben a pillanatban valaki ezt mondhatja: „Andersen testvér, te ezt nem értheted. Nem érezheted, amit én éreztem. Túl nehéz a változás.”
Igazatok van, én nem érthetem teljesen. Van azonban Valaki, aki igen. Ő tudja. Érezte a fájdalmatokat. Az Úr kijelentette: „…az én markaimba metszettelek fel téged”.22 Ő ott van, felénk nyújtja karját, és így kérlel mindannyiunkat: Jöjjetek énhozzám!23 Meg tudjuk bánni a bűneinket. Képesek vagyunk rá.
Amikor felismerjük, min kell változtatnunk, sajnáljuk a szomorúságot, amit okoztunk. Ez pedig őszinte és szívből jövő beismeréshez vezet az Úr előtt, és ha szükséges, akkor mások előtt is.24 Amikor csak lehetséges, hozzuk helyre azt, amiben kárt okoztunk, illetve adjuk vissza, amit elvettünk.
A bűnbánat végül a mindennapi életünk részévé válik. A heti úrvacsoravétel nagyon fontos. Ilyenkor szelíden és alázattal az Úr elé járulunk, elismerve, hogy Tőle függünk, és kérjük Őt, hogy bocsásson meg nekünk, és újítson meg minket, mi pedig megígérjük, hogy mindig emlékezünk Őrá.
Bűnbánatunkban, mindennapi törekvésünkben, hogy még inkább krisztusivá váljunk, olykor azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel küzdünk. Ez olyan, mintha egy fákkal borított hegyet másznánk meg: van úgy, hogy egészen addig nem látjuk, mennyit haladtunk, míg közelebb nem érünk a csúcshoz, és le nem tekintünk a magas hegygerincről. Ne csüggedjünk! Ha igyekszünk és munkálkodunk a bűnbánat érdekében, akkor benne vagyunk a bűnbánat folyamatában.
Amint fejlődünk, egyre tisztábban látjuk az életet, és érezzük, ahogyan a Szentlélek egyre erősebben munkálkodik bennünk.
Időnként eltűnődünk, hogy miért emlékszünk oly sokáig a bűneinkre még az után is, hogy elhagytuk őket. Bűnbánatunk után miért érzünk továbbra is szomorúságot a hibáinkkal kapcsolatban?
Ilyenkor emlékezzetek majd erre a megható történetre, melyet James E. Faust elnök mesélt. „Kisfiú koromban egy farmon éltem. Jól emlékszem, hogy nagyanyám mindig milyen finom ételeket főzött. Amikor a tűzhely melletti fásláda kiürült, nagymama csendben fogta, és kiment, hogy a cédrusfa-rakásból teleszedje, majd pedig a jól megrakott ládát visszacipelje a házba.”
Faust elnök ekkor elcsukló hangon így folytatta: „Annyira érzéketlen voltam…, csak ott ültem, és hagytam, hogy a nagyanyám szedje tele a fásládát. Szégyellem magam, és egész életemben bántam a mulasztásom eme bűnét. Remélem, egy nap majd bocsánatot kérhetek tőle.”25
Azóta több mint 65 év telt el. Ha Faust elnök még mindig emlékezett rá, és ennyi év után is bánta, hogy nem segített a nagymamájának, csodálkozhatunk-e, hogy még mindig emlékszünk néhány dologra, és bánjuk őket?
A szentírások nem azt mondják, hogy a halandóságban el fogjuk felejteni az elhagyott bűneinket, hanem azt, hogy az Úr fogja elfelejteni azokat.26
A bűnök elhagyása azt jelenti, hogy soha nem térünk vissza hozzájuk. Ehhez időre van szükség. Hogy segítsen nekünk, az Úr olykor megengedi, hogy hibáink maradványai ott nyugodjanak az emlékeinkben.27 Ez elengedhetetlen részét képezi halandó tanulásunknak.
Amikor őszintén megbánjuk a bűneinket, helyrehozunk, amit csak lehet, és a parancsolatok betartása által elhagyjuk azokat, akkor a bűnbocsánat elnyerésének folyamatában vagyunk. Idővel érezni fogjuk, hogy a bánatunk okozta fájdalom lecsillapodik, szívünkből elvétetik a bűn”28, és béke honol a lelkiismeretünkben.29
Azok számára, akik igazán megbánták bűneiket, de képtelenek megnyugvást találni, annyit mondok: továbbra is tartsátok be a parancsolatokat! Megígérem nektek, hogy a megnyugvás az Úr ideje szerint el fog jönni. A gyógyuláshoz időre is szükség van.
Ha aggódtok emiatt, tanácskozzatok a püspökötökkel. A püspök rendelkezik a felismerés hatalmával.30 Ő majd segíteni fog nektek.
A szentírások így figyelmeztetnek: „…ne halogassátok… bűnbánatotok napját”.31 Ebben az életben azonban soha sincs túl késő bűnbánatot tartani.
Egyszer megkértek, hogy találkozzak egy idősebb házaspárral, akik akkor tértek vissza az egyházba. Az evangéliumot még a szüleik tanították nekik. Házasságkötésük után elfordultak az egyháztól. Most pedig, 50 évvel később, visszatértek. Emlékszem, a férj egy oxigéntartályt maga után húzva jött be az irodámba. Sajnálatukat fejezték ki, hogy nem maradtak hithűek. Elmondtam nekik, hogy mennyire boldogok vagyunk a visszatérésük miatt, és biztosítottam őket arról, hogy az Úr is karjába zárva üdvözli azokat, akik bűnbánatot tartanak. Az idős férfi így válaszolt: „Mi ezt tudjuk, Andersen testvér. Az viszont szomorúsággal tölt el bennünket, hogy gyermekeink és unokáink nem rendelkeznek az evangélium áldásaival. Mi ugyan visszatértünk, de egyedül tettük ezt.”
Nem egyedül tették. A bűnbánat nemcsak bennünket változtat meg, hanem megáldja a családjainkat és szeretteinket is. Igazlelkű bűnbánatunk által, az Úr által rendelt időben, a Szabadító kitárt karja nemcsak minket ölel majd át. Óvó karjának melegségéből jut majd bőven gyermekeink és utódaink életébe is. A bűnbánat mindig azt jelenti, hogy nagyobb boldogság vár ránk.
Tanúságomat teszem arról, hogy a Szabadító képes megszabadítani bennünket a bűneinktől. Személyesen éreztem az Ő megváltó erejét. A világ nemzetei között ezrek életében láttam félreérthetetlenül az Ő gyógyító kezét. Bizonyságomat teszem, hogy az Ő mennyei ajándéka elveszi szívünkből a bűntudatot, és békét hoz a lelkiismeretünkbe.
Ő szeret minket. Az Ő egyházának tagjai vagyunk. Arra szólít bennünket, hogy bánjuk meg a bűneinket, forduljuk el tőlük, és jöjjünk Őhozzá. Tanúsítom, hogy Ő valóban ott van. Jézus Krisztus nevében, ámen.