Két alapelv bármely gazdaság számára
Gyakran a csapások okozta megpróbáltatások által tanuljuk meg azokat a legfontosabb leckéket, melyek jellemünket és sorsunkat alakítják.
Miközben világszerte utazunk, hogy meglátogassuk az egyháztagokat, valamint a bevett papsági csatornákon keresztül, első kézből kapunk visszajelzést egyháztagjaink helyzetéről és kihívásairól. Világszerte számos egyháztagot évek óta sújtanak már mindenféle csapások – természeti és ember okozta katasztrófák egyaránt. Azt is tudjuk, hogy számos családban szorosabbra kellett húzni a nadrágszíjat. Nagyon szeretnénk, ha kitartanátok e kihívásokkal teli időszakban.
Fivéreim, nagyon együtt érzünk veletek. Szeretünk benneteket, és mindig imádkozunk értetek. Elég borús és derűs időt láttam már ahhoz, hogy tudjam, a tél hamarosan visszavonulót fúj a felmelegedés és az új tavasz nyújtotta reménység közeledtével. Én optimistán látom a jövőt. Férfitestvérek, ami minket illet, kitartónak kell lennünk a reményben, töretlenül kell munkálkodnunk, és bíznunk kell Istenben.
Mostanában sokszor elgondolkodtam saját életem azon időszakain, amikor az aggodalom súlya és a bizonytalan jövő miatti nyugtalanság mindennaposnak tűnt. 11 éves koromban családommal egy Frankfurthoz közeli tanyaház padlásán laktunk. Ismét menekültek voltunk, néhány év alatt már másodszor, és előző otthonunktól nagyon távol, egy teljesen új helyen, hatalmas küzdelmek árán próbáltunk új életet kezdeni. Mondhatnám, hogy szegények voltunk, de talán még az is nagylelkű túlzás lenne. Mindannyian egy szobában aludtunk, mely olyan kicsi volt, hogy alig lehetett elférni az ágyaktól. A másik kisszobában csupán néhány szerény bútorunk és egy tűzhelyünk volt, amelyen édesanyánk főzött nekünk. Ha át akartunk jutni az egyik szobából a másikba, egy raktárhelyiségen kellett átmennünk, ahol a gazda a különféle felszerelések és szerszámok között a tetőgerendákra függesztve tartotta a finom húsokat és kolbászokat is. Az illatuktól mindig nagyon megéheztem. Nem volt fürdőszobánk, és a vécénk is kint volt – előbb le a lépcsőn a földszintre, majd még 20 méterre az udvaron. Ez a séta télvíz idején bizony sokkal hosszabbnak tűnt.
Mivel menekült voltam, és keletnémet tájszólással beszéltem, a többi gyerek gyakran ugratott és csúfolt, ami mélységesen bántott. Úgy hiszem, egész fiatalságom alatt talán ez csüggesztett el a legjobban.
Most, évtizedekkel később, a tapasztalat által szerzett tudásom fényében tudom szemlélni ezt az időszakot. Bár még mindig emlékszem a fájdalomra és bánatra, most már látom, amit akkor nem voltam képes meglátni: ez az időszak a személyes növekedésről szólt. Ebben az időszakban a családunk összeforrt. Figyeltem a szüleimet, és tanultam tőlük. Csodáltam elszántságukat és optimizmusukat. Tőlük tanultam meg, hogy a nehézségeket le lehet győzni, ha hittel, bátran és kitartóan nézünk szembe velük.
Tudva azt, hogy közületek sokan most élik át a kétségbeesés és nyugtalanság időszakát, ma két olyan alapelvről szeretnék beszélni, ami megtartott engem életem e jellemformáló időszakában.
Az első alapelv: a munka
A mai napig nagyon nagy hatással van rám, ahogy a családom dolgozott azok után, hogy a második világháborút követően mindent elveszítettünk. Emlékszem, hogy édesapám, aki tapasztalatát és végzettségét tekintve köztisztviselő volt, számos nehéz fizikai munkát is elvállalt. Volt szénbányász, uránbányász, autószerelő és teherautó-sofőr is. Kora reggel ment el, és gyakran csak késő éjjel ért haza, hogy eltarthassa a családunkat. Édesanyám egy mosodát nyitott, és megszámlálhatatlan órát dolgozott cselédmunkát végezve. Nővéremet és engem is bevont a munkába. A biciklimmel én láttam el a futári feladatokat. Jó érzés volt még egy ilyen kis dologban is segíteni a családomat, és bár akkor még nem tudtam, a fizikai munka áldásnak bizonyult az egészségi állapotom szempontjából is.
Nem volt könnyű, de a munka legalább megakadályozott minket abban, hogy túl sokat foglalkozzunk a körülményeinkből adódó problémákkal. A helyzetünk pedig, még ha nem is egyik napról a másikra, de lassacskán megváltozott. A munka már csak ilyen. Ha egyszerűen nekiállunk, és kitartóan végezzük, a dolgok biztosan javulni fognak.
Mennyire csodálom azokat a férfiakat, nőket és gyermekeket, akik tudják, hogyan kell dolgozni! Mennyire szereti az Úr a dolgos embereket! Ő azt mondta: „Orczád verítékével egyed a te kenyeredet”1, és „a munkás méltó az ő bérére”2. Egy ígéretet is adott: „Vágd hát bele a sarlódat, teljes lelkeddel, és bűneid megbocsáttatnak”3. Azok, akik nem félnek feltűrni az ingujjukat, és érdemes célokra törekedve munkálkodnak, áldást jelentenek családjuk, közösségeik, nemzetük és az egyház számára.
Az Úr nem várja el tőlünk, hogy keményebben dolgozzunk annál, mint amire képesek vagyunk. Erőfeszítéseinket nem hasonlítja (és mi se hasonlítsuk) máséhoz. Mennyei Atyánk csupán annyit kér, hogy tegyük meg a tőlünk telhető legtöbbet, hogy adjuk bele minden erőnket, legyen az több vagy kevesebb.
A munka az aggodalom nagyszerű ellenszere, gyógyír a bánatra és kapu az új lehetőségekhez. Drága fivéreim, életünk körülményeitől függetlenül tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, és minden, amit csak teszünk, a tökéletesség iránti vágyunkról tanúskodjon. Testünket és lelkünket hangoljuk rá a munka dicsőséges lehetőségére, melyet minden egyes nap elénk tár.
Amikor szekerünk elakad a sárban, Isten minden bizonnyal azt az embert fogja megsegíteni, aki kiszáll megtolni a szekeret, és nem azt, aki csak imában könyörög hozzá, legyen bármilyen ékesszóló is a fohásza. Thomas S. Monson elnök ezt így fogalmazta meg: „Nem elég csupán akarni a törekvést, és azt mondani, hogy törekedni fogunk! …Céljaink elérése a cselekvéstől függ, nem csupán a gondolkodástól. Ha folyamatosan halogatjuk a céljainkat, soha nem látjuk meg, hogy beteljesednek.”4
A munka nemesít és elégedetté tehet, azonban ne feledjük Jákób figyelmeztetését: „Ne költs[étek]… munkátokat arra, ami nem tud kielégíteni.”5 Ha családunk és saját lelki növekedésünk kárára a világi vagyon hajszolásának és a társadalmi elismerés csillogásának szenteljük magunkat, hamar rá fogunk jönni, hogy rossz üzletet kötöttünk. A legszentebb az az igazlelkű munka, melyet saját otthonunk falain belül végzünk, mivel örökkévaló javunkat szolgálja. Ezt nem lehet másra hagyni. Papságviselőkként ez a munkánk alapja.
Ne feledjük, hogy ebben a világban csupán átutazók vagyunk. Istenadta tehetségeinket és energiánkat ne csupán földi horgonyok kivetésének szenteljük, napjainkat fordítsuk inkább lelki szárnyaink megerősítésére. Mert a magasságos Isten fiaiként arra teremtettünk, hogy új horizontok fölött szárnyaljunk.
Most pedig hozzánk, a korosabb férfiakhoz szólva annyit mondanék: a nyugdíjba vonulás nem része az Úr boldogságtervének. A papsági felelősségekre vonatkozóan életkor és fizikai képességek tekintetében sincs nyug-díjprogram vagy szabadnap. Míg a „köszönöm, már próbáltam” kifejezés jó kifogás lehet arra, hogy ne kelljen gördeszkáznunk, vagy visszautasíthatunk vele egy motorozásra való invitálást, vagy egy étteremben továbbadhatjuk vele a felkínált csípős paprikát, de ez nem valami jó kifogás szövetséges felelősségeink elhanyagolására, vagyis hogy időnket, tehetségeinket, forrásainkat és homlokunk verejtékét elmulasszuk feláldozni Isten királyságának felépítésére.
Vannak olyanok, akik sokévnyi egyházi szolgálat után úgy hiszik, hogy végre megilleti őket egy kis pihenés, míg mások húzzák az igát. Férfitestvéreim, az ilyen gondolkodás őszintén szólva méltatlan Krisztus tanítványához. A földön elvégzendő munkánk hatalmas részét az életünk végéig tartó, mindennapos mindvégig kitartás jelenti.
Most pedig szólnék néhány szót a fiatalabb fivéreimhez is a melkisédeki papságban, akik olyan igazlelkű célokra törekednek, mint például hogy oktatásban részesüljenek, és megtalálják örökkévaló társukat. Fivéreim, ezek helyénvaló célok, azonban ne feledjük, hogy az Úr szőlőskertjében végzett szorgalmas munka szintén jól mutat az önéletrajzotokban, és növeli a sikerre való esélyeteket az imént említett mindkét érdemes törekvésben.
Akár a legfiatalabb diakónus, akár a legidősebb főpap vagy, mindig van mit tenni.
A második alapelv: a tanulás
A háború utáni Németország nehéz gazdasági körülményei között a műveltség megszerzésére való lehetőségek nem voltak olyan bőségesek, mint ma. Én azonban a korlátozott lehetőségek ellenére is mindig buzgón vágytam a tanulásra. Emlékszem, egy nap, amikor biciklimmel épp a mosott ruhákat szállítottam ki, betértem az egyik osztálytársamhoz. Az egyik szobában két kis iskolapad volt beállítva a falhoz. Milyen csodálatos látvány volt! Milyen szerencsések voltak azok a gyerekek, hogy saját íróasztaluk lehetett! Elképzeltem őket, amint ott ülnek a nyitott könyvek felett, tanulják a leckét, vagy a házi feladataikat készítik. Nekem úgy tűnt, hogy egy saját asztal a világon a legcsodálatosabb dolog lenne számomra.
Elég sokáig kellett várnom, hogy ez a kívánságom beteljesüljön. Évekkel később munkát kaptam egy kutatóintézetben, melynek volt egy nagy könyvtára is. A szabadidőm tetemes részét ott töltöttem. Ott végre egyedül ülhettem le egy asztalhoz. Szinte faltam a könyveket. Mennyire szerettem olvasni és tanulni! Akkoriban értettem meg első kézből egy régi mondás szavait, miszerint a tanulás nem igazán arról szól, hogyan töltsük meg a fásládát. Sokkal inkább arról, hogyan gyújtsunk tüzet.
A tanulás az egyház tagjai számára nem csupán egy jó ötlet, hanem parancsolat. Tanulnunk kell „az égben és a földön lévő, és a föld alatt lévő dolgokról is; azon dolgokról, amelyek voltak, azon dolgokról, amelyek vannak, azon dolgokról, amelyek rövidesen bekövetkeznek; otthon lévő dolgokról, külhonban lévő dolgokról”6.
Joseph Smith imádott tanulni, bár nem sok lehetősége volt iskolai oktatásban részesülni. Naplóiban boldogan szólt a tanulással eltöltött napjairól, és gyakran fejezte ki szeretetét a tanulás iránt.7
Joseph azt tanította a szenteknek, hogy a tudás szükséges részét képezi halandó utazásunknak, mivel „az ember addig nem szabadul meg, míg nem tett szert tudásra”8, és ha „az intelligenciának bármely tantételét magunkévá tesszük ebben az életben, velünk ébred az a feltámadáskor”9. A kihívásokkal teli időszakokban még fontosabb tanulni. Joseph Smith próféta ezt tanította: „A tudás megszabadít a sötétségtől, a bizonytalanságtól és a kételytől; mert ezek nem létezhetnek ott, ahol tudás van.”10
Fivéreim, kötelességetek annyit tanulni, amennyit csak tudtok. Kérlek, biztassátok családotokat, kvórumotok tagjait és mindenkit, hogy tanuljanak, és váljanak műveltebbekké. Ha nincs is lehetőség iskolai oktatásra, ez ne akadályozzon meg benneteket abban, hogy megszerezzetek minden lehetséges tudást. Ilyen körülmények között a legjobb könyvek bizonyos értelemben a saját „egyetemetekké” válhatnak majd. Egy olyan osztályteremmé, mely mindig nyitva áll, és minden jelentkezőt befogad. Törekedjetek arra, hogy tudásotok növekedjen mindabban, ami „erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó”11. Törekedjetek a tudásra „tanulmányozás és hit által is”12. Ezt pedig alázatos lélekkel és töredelmes szívvel tegyétek.13 Ha tanulmányaitokba a lelki tényezőt is bevonjátok – akár a földi dolgok tekintetében is –, bővíthetitek értelmi képességeteket, mert „ha szemetek egyedül [Isten]… dicsőség[ére] tekint, akkor egész testetek eltelik világossággal, és …minden dolgot felfog”14.
Tanulásunkban ne hagyjuk figyelmen kívül a kinyilatkoztatás forrását. A szentírások, valamint a mai apostolok és próféták a bölcsesség, az isteni tudás és személyes kinyilatkoztatás forrásai, hogy segítsenek választ kapnunk életünk minden kihívására. Tanuljunk Krisztusról! Találjunk rá arra a tudásra, mely elvezet minket a békéhez, az igazsághoz, valamint az örökkévalóság magasztos rejtelmeihez.15
Befejezés
Fivéreim, visszagondolva arra a 11 éves frankfurti kisfiúra, aki a jövője miatt aggódott, és a kegyetlen megjegyzések fullánkjai kínozták, valamelyest szomorú, mégis kedves emlékek ébrednek bennem. Bár nem lenne túl sok kedvem újra átélni azokat a megpróbáltatásokkal és gondokkal teli napokat, nincs sok kétségem afelől, hogy az akkor megtanult leckék nagyon is fontosak voltak a jövőbeni lehetőségeimre való felkészüléshez. Most, sok évvel később, egy dolgot biztosan tudok: gyakran a csapások okozta megpróbáltatások által tanuljuk meg azokat a legfontosabb leckéket, melyek jellemünket és sorsunkat alakítják.
Imádkozom azért, hogy az elkövetkezendő hónapokban és években minden percünket és napunkat igazlelkű munkával tölthessük. Imádkozom, hogy törekedjünk a tanulásra, és gazdagítsuk szívünket és elménket azáltal, hogy nagyot kortyolunk az igazság tiszta forrásából. Szeretetemet és áldásomat hagyom most veletek, Jézus Krisztus nevében, ámen.