Szeretem a lármás fiúkat
Szeressük a fiainkat akkor is, ha vannak köztük lármásak is. Tanítsuk meg nekik, hogyan változtassák meg az életüket.
Szeretnék mesélni nektek egy csapatnyi lármás fiatal férfiról, akik akkor léptek be az életembe, amikor új püspökként szolgáltam a dél-koreai Szöulban, még sok évvel ezelőtt. Ezek a fiúk a szomszédságunkban laktak. Közülük csupán egy-kettő volt egyháztag akkoriban, és a családjukból senki más nem tartozott az egyházhoz. Mindannyian barátok voltak, és mindig eljöttek az egyházba, hogy játsszanak, és együtt legyenek. Hétköznap szerettek pingpongozni, szombatonként pedig szívesen vettek részt a szórakoztató programokon. A legtöbben közülük nem voltak jó tanulók az iskolában, és sokan bajkeverőknek tartották őket.
Én fiatal édesapa voltam még, a nagyobbik fiam kilenc, a kisebbik pedig hét éves volt akkoriban. Nem tudtam, mit tehetnék ezekért a fiatal férfiakért. Olyan neveletlenek voltak, hogy a feleségem, Bon-Kyoung egyszer megkérdezte, nem költözhetnénk-e át egy másik egyházközségbe, hogy a fiaink más fiatal férfiaktól esetleg jó példát is lássanak. Sokat gondolkodtam, és imádkoztam Mennyei Atyánkhoz, hogy segítsen rájönnöm, hogyan segíthetnék ezeknek a fiatal férfiaknak. Végül úgy döntöttem, megpróbálom megtanítani nekik, hogyan változtathatnák meg az életüket.
Nemsokára látomásszerű ötletem támadt, mely teljesen világos volt. Úgy éreztem, ha felkészülnének arra, hogy misszionáriusok legyenek, megváltozna az életük. Attól a pillanattól fogva nagyon izgatott lettem, és megpróbáltam annyi időt tölteni velük, amennyit csak lehetett. Tanítottam nekik a misszionáriusi szolgálat fontosságáról, és arról, hogyan készülhetnek fel a misszióra.
Akkoriban küldték az egyházközségünkbe Seo eldert, egy teljes idejű misszionáriust. Ő is egyike volt azoknak, akik az egyházban nőttek fel, és ároni papságviselő fiatalként annak idején a barátaival tagja volt egy fiatal férfiakból álló kórusnak. Az egyházközségünkben összeismerkedett ezzel a csapatnyi lármás fiúval. Seo elder tanította a misszionáriusi beszélgetéseket azoknak a fiúknak, akik még nem voltak közülük egyháztagok, és megtanította őket azokra az énekekre is, amelyeket régen ő énekelt. A hangoskodó fiúkból egy három szólamban éneklő kórust szervezett. A Hanaro Kvartett nevet adta nekik, ami annyit tesz, hogy „eggyé válni”. Boldogok voltak, hogy együtt énekelhetnek, nekünk azonban jókora türelemre volt szükségünk, amikor megpróbáltuk élvezni a hangjukat.
Otthonunk ajtaja mindig nyitva állt az egyháztagok előtt, ha meg akartak látogatni bennünket. A fiúk majdnem minden hétvégén eljöttek hozzánk, néha még hétköznap is. Mi pedig étellel és lelki táplálékkal kínáltuk őket. Megtanítottuk nekik az evangélium tantételeit, valamint azt, hogy miképpen alkalmazhatják azokat az életükben. Próbáltunk segíteni nekik abban is, hogy legyen elképzelésük a jövendő életükről.
Mindig, mikor meglátogattak bennünket, elénekeltek valamit közösen. Olyan hangosak voltak, hogy az szinte sértette a fülünket. De mindig megdicsértük őket, mert még mindig jobban élveztük az éneküket, mint hogy látnunk kelljen, amint bajba keverednek.
És ez így ment éveken át. E fiatal férfiak legtöbbjében megérett az evangélium, és csoda történt. Idővel kilencen közülük, akik nem voltak egyháztagok, meg is keresztelkedtek. Hangos vadócokból hősies ifjú harcosok1 lettek.
Missziót szolgáltak, majd miután hazajöttek, gyönyörű fiatal nőtestvérekkel házasodtak össze a templomban. Természetesen mindannyiuknak voltak kihívásaik amikor misszióban szolgáltak, iskolába jártak, vagy amikor házasságot kötöttek, de mindannyian hithűek maradtak, mert engedelmeskedni akartak a vezetőiknek, és az Úr kedvében akartak járni. Most már családjuk van, és szövetségben született gyermekeik.
Mára a kilenc lármás fiúból a feleségeikkel és gyermekeikkel együtt 45 tevékeny egyháztag lett az Úr királyságában. Most már vezetők a saját egyházközségeikben és cövekjeikben. Van közöttük püspök, ketten püspökségben szolgálnak, van egy főtanácstag, ketten pedig a fiatal férfiak elnökei. Van még közöttük egyházközségi misszióvezető, egy végrehajtó titkár és egy ifjúsági hitoktató. A csapat még mindig együtt énekel, és a másik csoda az, hogy tulajdonképpen egész jól hangzik az énekük!
Két alapvető tantétel van, amely segített ezeknek a fiatal férfiaknak olyanná válni, mint Hélamán fiai.2 Bár a fiúk édesanyjai nem voltak az egyház tagjai, és nem értették az Úr szavait, a papsági vezetők olyanná váltak, mintha az apáik lettek volna, és e vezetők feleségei pedig szinte az édesanyáik lettek.
Ez a kilenc fiú – akiket én csak az „Úr fiainak hívok” – megtanulta, hogy áldottak lesznek, amennyiben hallgatnak az egyházi vezetőkre, még akkor is, ha nem mindig értik, miért olyan fontos ez. Olyanná váltak, mint Ádám ősatyánk, akitől egy angyal azt kérdezte, amikor épp áldozatot ajánlott fel az Úrnak: „Miért ajánlasz fel áldozatokat az Úrnak? És Ádám azt mondta neki: Nem tudom, csak azt, hogy az Úr parancsolta nekem.”3 Igyekeztek engedelmesnek lenni, és teljes szívből szolgálni az Urat.
Azt is megtanulták, hogy nagyon fontos az egyházi gyűléseikre járni. Ezra Taft Benson elnök azt mondta a „Nemes származású ifjúsághoz” című beszédében: „Hadd irányítsam figyelmeteket most annak fontosságára, hogy részt vegyetek minden egyházi gyűléseteken! Az istentiszteleten való hithű részvétel olyan áldásokkal jár, amelyeket semmilyen más módon nem kaphattok meg.”4 Amint elkezdtek rendszeresen járni a gyűlésekre, a fiúk megérezték az Úr hatalmas szeretetét, és megtanulták, hogyan vonatkoztathatják a mindennapi életükre az egyház tanait és tantételeit. Azt is megtanulták, miként kell nagy örömmel és boldogan részt venni a gyűléseken.
Most már három saját fiunk is van, akik közül a legkisebb akkoriban született, amikor püspökként szolgáltam. Miközben a saját fiaink növekedtek, ez a kilenc fiú vezető lett az egyházközségben és a cövekben, és ők lettek a mi fiaink tanítói és vezetői. Ugyanúgy tanították a mi fiainkat és más fiúkat is, ahogy én őket, amikor még bajkeverők voltak. Úgy szerették a mi kisfiainkat, ahogyan én szerettem őket. Ezek az egykor vadóc, lármás fiúk gyermekeink hőseivé váltak. A fiaink követni akarták nagyszerű példájukat, hogy ők is olyan csodás misszionáriusok lehessenek, és hogy megházasodhassanak a templomban egy igazlelkű társsal.
Ezek a fiatal férfiak továbbra is hatással vannak a családunkra. Két hónappal ezelőtt az egyházközségünkben szerveztünk egy szombat esti misszionáriusi tevékenységet. Elsősorban azokat a családokat hívtuk meg, melyek tagjai közt voltak nem egyháztagok is. A legkisebbik fiunk, Sun-Yoon aznap délután érkezett vissza egy ifjúsági konferenciáról. Azt mondta, nem jön a misszionáriusi programra, mert nálunk mindenki egyháztag, és különben is nagyon fáradt. Otthon is maradt. A feleségem még telefonált neki, hogy elmagyarázza, mindenkinek szól a meghívás. Azt felelte: „Tudom, de én ma nem megyek.” Ezzel letette.
Aztán pár perccel azután, hogy elkezdődött az esti program, Sun-Yoon belépett a terembe, és szép csöndben helyet foglalt az édesanyja mellett. Halkan odasúgta neki: „Rögtön azután, hogy letettem a telefont, eszembe jutott, hogy egyszer megkérdeztem apát, mi tette a Hanaro Kvartett tagjait olyan sikeressé az életükben. Azt válaszolta, hogy megfogadták az egyházi vezetők szavait, és hogy mindig részt vettek az egyházi gyűléseken. Ez volt a kulcs ahhoz, hogy megváltozzon az életük, és ez tette őket olyan sikeressé.” A fiam így folytatta: „Hirtelen eszembe jutottak apa szavai, és úgy döntöttem, követem őket, mert olyan boldog családot szeretnék, mint az övék, és én is sikeres akarok lenni az életemben.”
Drága testvéreim, szeressük a fiainkat akkor is, ha vannak köztük lármásak is. Tanítsuk meg nekik, hogyan változtassák meg az életüket. Napjainkban „Hélamán fiai” nem csupán becses egyháztag-családjainkból kerülnek ki, hanem olyan új és fiatal megtértek közül is, akiknek a szülei nem egyháztagok. Nektek és a feleségeiteknek kell jó szüleikké5 válnotok, míg olyanokká nem lesznek, mint Hélamán fiai.
Nagyon örülök, és boldog vagyok, hogy látom, amint kitartó szeretettel vezetitek fiataljainkat. Ezek a fiatal férfiak mindannyiunk fiai. Miközben kinyújtjuk feléjük a kezünket, hogy felemeljük őket és segítsünk nekik, azt érezzük, amit János, aki ezt mondta: „Nincs annál nagyobb örömem, mintha hallom, hogy az én gyermekeim az igazságban járnak.”6
Kedves fiatal férfiak, engedelmeskedjünk az egyház vezetőinek, és legyünk olyanok, mint Ádám, aki nem mindig tudta a miértet, de mégis örömmel engedelmeskedett. És kérlek, látogassátok hithűen az egyházi gyűléseiteket. Ha ezt megteszitek, megtanulhatjátok, hogyan készüljetek fel a jövőtökre, és akkor sikeresek lesztek. Most pedig ti, fiatal férfiak, akik az egyházban születtetek, és ti is, akik magatoktól csatlakoztatok az egyházhoz, azt mondom nektek: ti vagytok az Úr hadserege! Csodálatos misszionáriussá váltok majd és igazlelkű édesapákká a saját családotokban. Mennyei Atyánk meg fog áldani benneteket egy boldog családdal. Fényes jövő áll előttetek az evangéliumban, és Hélamán fiaihoz hasonlóan örökkévaló boldogságot hoztok majd mindannyiunk számára.
Szeretlek benneteket, és tudom, hogy Mennyei Atyánk mindnyájunkat szeret, ezért elküldte hozzánk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, hogy a Megváltónk legyen. Thomas S. Monson elnök a mi élő prófétánk, aki a helyes úton vezet bennünket. Jézus Krisztus nevében, ámen.