Örömhír szava a gyermekeink számára
Feladatunk és lehetőségünk, hogy gyermekeinknek kitartóan tanítsuk Jézus Krisztus evangéliumának igaz voltát, és bizonyságot tegyünk nekik róla.
Szeretem a felkiáltójeleket! Gyakran használok felkiáltójelet, amikor emlékeztetőket írok. Lelkesedést és elkötelezettséget sugallnak. Az egyik kedvenc szentírásom is így van központozva:
„És íme, mit hallunk, mit hozott nekünk az evangélium? Örömhírt!” A vers hátralévő részében és az ezután következő négy versben még tizenhat felkiáltójel van. Ezekből idézek:
„Könyörületesség hangját halljuk az égből; igazság hangját a földről, örömhírt …, ujjongó örömhírt!
Mily dicső hangot hallunk a mennyből! Dicsőséget, üdvösséget … hirdet nekünk!”1 – mind felkiáltójellel!
Mi is hallhatjuk az örömhírt, ami a remény és öröm felkiáltásait hozza életünkbe. Az Üdvözítőről való bizonyságunk öröme meghatározza életünk minden részét, amikor arra törekszünk, hogy Krisztushoz jöjjünk.
És mi van a gyermekeinkkel? Ők is meghallják az evangélium örömhírét és reményét? Egy elemis óra után, amin a gyerekek Joseph Smith első látomásáról tanultak, megkérték őket, rajzoljanak egy képet, amit hazavisznek a családjuknak. A gyerekek tanultak a sötétségről is, ami körülvette Josephet, mielőtt az Atya és a Fiú megjelent neki. Egy hatéves kislány fogott egy fekete zsírkrétát, és rajzolni kezdett. Olyan feketére színezte a lap alját és a lap egyik felét, amilyenre csak tudta. Amikor a tanító a képről kérdezte, elmondta, hogy az Joseph Smith-t ábrázolja a sötét ködben.
A tanító azt kérdezte: „Tudod, hogy amikor Mennyei Atyánk és Jézus megjelent, a sötétségnek el kellett oszlania? Mennyei Atyánk és Jézus mindig erősebbek Sátánnál, és Ők mindig megvédnek téged.” A kislány ekkor ismét munkához látott. A felső sarokba két alakot rajzolt, majd fekete zsírkrétáját élénk sárgára váltva a lap maradékát fénnyel töltötte meg.
Ez az a fény, a visszaállított evangélium fénye, az „örömhír”, amit a szülők segíthetnek felismertetni a gyermekeikkel. Az ellenfél valós, de a gyermekek békességet és örömet érezhetnek, amikor hitet gyakorolnak Jézus Krisztusban. Ezt a világosságot azonban gyermekeink nem tapasztalják meg, ha nem tanítjuk meg nekik az evangéliumot.
Az Úr ezt az utasítást adta a szülőknek: „gyermekeiteket világosságban és igazságban neveljétek!”2 Azt is kérte, hogy „imádkozásra is taníts[uk] meg gyermekei[n]ket és arra, hogy igaz úton járjanak az Úr előtt”3, valamint „hogy megértsék a bűnbánat tanát, Jézus Krisztusba … vetett hitet, a keresztséget és a Szentlélek adományozását …”4. Amikor az evangélium igazságait tanítjuk nekik, segítünk fülüket, elméjüket és szívüket ráhangolni az „örömhír” felismerésére és arra, hogy vágyjanak az örökkévaló öröm elnyeréséhez szükséges érdemességre.
Áll egy jó példa erre a Mormon könyvében. Enosz édesapja „mindig az Úr tanításai és intelmei szerint nevelt[e őt]”. Emiatt a nagy áldás miatt Enosz így kiáltott fel: „legyen áldott érte Istenem neve.”5 Enosz azután kifejti: „atyám szavai pedig, amelyeket gyakran hallottam tőle az örök életről és a szentek boldogságáról, mélyen a szívembe vésődtek.”6
Egy barátnőm mesélt egy gyerekkori élményéről, ami akkor történt vele, amikor az egyház egy olyan gyülekezetében éltek, ahol ő volt az egyedüli elemis gyerek. Az édesanyja hétről hétre otthoni Elemit tartott, minden héten mindig ugyanazon a napon és ugyanabban az időpontban. Lelkesen várta, hogy édesanyjával leüljenek a kanapéra, és Jézus Krisztus evangéliumáról tanuljanak. Az édesanyja által egy füzetben vezetett jegyzőkönyv jól mutatja, hogy az otthoni elemis gyűléseknek mindig része volt az ima, az éneklés és egy lecke.
Az édesanya szíve vágya az volt, hogy kislánya bizonyságot szerezzen Jézus Krisztusról, és érezze az evangélium örömét. Megadta lányának mindazt, ami gyermekként neki is fontos volt. Ez a kislány, aki mára hithű és szövetségeket kötő felnőtt nővé vált, mély megbecsüléssel tekint vissza gyermekkorára amiatt, hogy az édesanyja lelkesen és elkötelezetten tanította őt az Üdvözítőről. Ennek az édesanyának a szorgalma lánya örömévé vált – méghozzá felkiáltójellel!
Az élő próféták világosak gyermekeink tanítása iránti felelősségünket illetően.7 Az Első Elnökség egyik levelében azt az utasítást adja nekünk, hogy „helyezz[ük] az életü[n]kben a legelső helyre a családi imát, a családi esteket, az evangélium tanulmányozását és tanítását, valamint a tartalmas családi tevékenységeket. Bármennyire fontos és helyénvaló is egy másik igény vagy tevékenység, nem engedhetjük meg, hogy az Istentől kapott feladataink helyére kerüljön, amelyeket csak szülők és családok láthatnak el megfelelően”8.
Igen, az élet gyors iramú lehet a szülőknek, és egyre inkább azzá válik a gyerekeknek is. Könnyű lenne azt mondani, hogy nincs elég idő mindenre. Ha visszatekintek a túlságosan gyorsan tovatűnt időkre, látom, hogy minden nap tele volt drága percekkel, amik bővelkedtek a lehetőségekben, hogy gyermekeinknek segítsünk meghallani az evangélium örömhírét. A gyerekek mindig tanulnak tőlünk. Azáltal tanulják meg, mi a fontos, amit mi választunk, illetve amit nem választunk. Az alkalmi, rendszertelen családi ima, szentírás tanulmányozás és családi est nem lesz elegendő gyermekeink megerősítéséhez. Hol tanulhatnák meg a gyerekek az evangéliumot és az olyan normákat, mint az erkölcsösség, tisztesség és becsületesség, ha nem otthon? Ezek az értékek elmélyíthetők az egyházban, de a szülők a legalkalmasabbak és leghatékonyabbak ezek megtanítására.
Ha megértjük, kik ezek a gyermekek és milyen lehetőségek állnak előttük Isten királyságában, akkor jobban vágyunk arra, hogy türelmesebben és nagyobb szeretettel nézzünk szembe kihívásainkkal. Az Úr segíteni fog nekünk gyermekeink tanításában, ha megteszünk minden tőlünk telhetőt. A családok örökkévalóak, és az Üdvözítő azt szeretné, ha sikerrel járnánk. Amikor törekszünk a Szentlélek társaságára, megkaphatjuk az ahhoz szükséges vigaszt, útmutatást és megerősítést, hogy eleget tegyünk szülői feladatainknak, és elnyerjük az azzal járó áldásokat.
Az egyház Istentől sugalmazott programjai, valamint mindazok, akik gyermekeink szolgálatára lettek elhívva, segíthetnek nekünk. Férjemmel hálásak vagyunk a püspökökért, papsági és segédszervezeti vezetőkért, házi- és látogató tanítókért, akik segítettek a mi családunk megerősítésében. Akár vannak otthon élő gyermekeink, akár nem, mindannyian fontos szerepet játszhatunk a szülők segítésében.
A gyermekek nagyon könnyen megtanulják a királyság lényeges dolgait. Amikor odafigyelünk rájuk, jobban áthatjuk, hogy miként alkalmazzák mindazt, amit az evangéliumról tanulnak. Egy apa arról beszélt négy éves kislányával, hogy családjuk a nap java részét a ház takarításával töltötte, és hogy minden szoba tiszta volt, egy kivételével.
„Tudod, melyik szoba nem tiszta?” – kérdezte a kislányt.
„Az enyém” – hangzott a gyors válasz.
„Tudsz valakit, aki segíthetne kitakarítani a szobádat?” – kérdezte az apa, azt remélve, hogy a kislány felajánlja a segítségét.
Ehelyett azonban így válaszolt: „Apa, tudom, hogy amikor félsz, aggódsz vagy segítségre van szükséged, letérdelhetsz, hogy megkérd Mennyei Atyánkat, hogy segítsen.”
Érdekes megfigyelni, hogy ha odafigyelünk gyermekeinkre, ők is taníthatnak minket. Egy édesapa elmesélte egy élményét, ami nyolcéves kislányával esett meg. Azt mondta: „Amikor azon tűnődtem, mit mondjak az ,Olyanná válni, mint a kisgyermekek’ címet viselő úrvacsorai beszédemben, megkérdeztem kislányomat, miért kell olyanná válnunk, mint a gyermekek. Ezt felelte: ,Azért, mert mindannyian kisgyermekek vagyunk Jézushoz képest, és azért is, mert a gyerekeknek jó a képzelőerejük.’”
Az apát meglepte a válasz vége, és megkérdezte, miért van szükségünk jó képzelőerőre. A válasz: „Azért, hogy elképzelhessük Jézust a Gecsemáné kertjében és a kereszten, és amikor veszünk az úrvacsorából, rá gondolhatunk.”
Mint mindenben, az Üdvözítő példát mutatott abban is, hogyan tanítsuk és szeressük gyermekeinket. Amikor megjelent a nefitáknak ezen a földrészen, a szentírások elmondják, hogy az emberekhez beszélt, „könnyezett, … azután pedig vette kisgyermekeiket és mindegyiket, egytől-egyig megáldotta, és imádkozott értük az Atyához”9.
Erre a tettre utalva Gordon B. Hinckley elnök azt mondta: „Nincs gyengédebb és gyönyörűbb kép az egész szentírásban ennél az egyszerű nyelvnél, ami az Üdvözítőnek a gyermekek iránti szeretetét írja le.”10
Az otthonban végzett evangéliumi tanítás sikerének kulcsa az, hogy magunk közé hívjuk az Úr Szellemét. Az egyik legjobb tanács, amit férjem és én kaptunk a gyermeknevelés néhány zűrzavaros pillanatában az volt, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy a Szentlélek otthonunkba térjen, és ott is maradjon. A gyerekek nem tanulhatnak lelki dolgokat és nem lehetnek lelki érzéseik a Szentlélek útmutatása nélkül.
Mi, szülők, gyakran megoszthatjuk gyermekeinkkel Jézus Krisztusról való bizonyságunkat. A bizonyságtétel – legyen az akár egy családi est vagy egy tanítási pillanat során – meghívja közénk a Szentlelket. Boyd K. Packer elnök szintén így int minket: „Tanítsuk meg fiataljainknak a bizonyságtételt – hogy bizonyságot tegyenek arról, hogy Jézus a Krisztus; hogy Joseph Smith Isten prófétája; hogy a Mormon könyve igaz!”11
Hinckley elnök erről biztosít minket: „Az élet minden örömében semmi nem ér fel a boldog szülői mivolttal. Az előttünk álló feladatok közül nincs még egy, ami ennyire fontos lenne. Minden kihívás közepette az a leggyümölcsözőbb, ha szeretetben, biztonságban és hitben neveljük a gyermekeinket.”12
Tudom – méghozzá felkiáltójellel! –, hogy a gyermekek bizonyságot kaphatnak a Szentlélek által, aki meggyőződést és elkötelezettséget ültet a szívükbe. Tanúságomat teszem, hogy feladatunk és lehetőségünk, hogy gyermekeinknek kitartóan tanítsuk Jézus Krisztus evangéliumának igaz voltát, és bizonyságot tegyünk nekik róla azért, hogy ők is meghallhassák az „örömhírt”! Jézus Krisztus nevében, ámen.