Hogy ők is egyek legyenek mi bennünk
Addig nem leszünk egyek Istennel és Krisztussal, amíg nem az ő akaratuk lesz a mi leghőbb vágyunk.
Amikor Jézus halandó küldetése vége felé közeledett, tudván, hogy „eljött az ő órája” (János 13:1), összegyűjtötte apostolait Jeruzsálemben egy nagy „vacsoráló ház[ban]” (Márk 14:15). Vacsorájukat követően és azután, hogy Jézus megmosta lábukat, és tanította őket, egy magasztos, közbenjáró imát mondott el ezeknek az apostoloknak és mindazoknak a javára, akik hisznek Őbenne. Ezekkel a szavakkal imádkozott az Atyához:
„De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem;
Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem.
És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nekik adtam, hogy egyek legyenek, a miképen mi egy vagyunk:
Én ő bennök, és te én bennem: hogy tökéletesen egygyé legyenek.” (János 17:20–23)
Mily magasztos elgondolkodni azon, hogy abba a tökéletes egységbe tartozhatunk, ami az Atya és a Fiú mellett létezik! Hogyan lehetséges ez?
A kérdésen gondolkozva világossá válik, hogy először önmagunkon belül kell megteremteni az egységet. Testből és lélekből álló kettős lények vagyunk, és néha diszharmónia és ellentmondás van bennünk. Lelkünket megvilágosítja a lelkiismeret, Krisztus világossága (lásd Moróni 7:16; T&Sz 93:2), és természetes módon reagál a Szentlélek suttogásaira, és vágyik az igazság követésére. De a fizikai vágyak és kísértések, melyeknek a test ki van téve, elboríthatják és uralkodhatnak a lélek felett, ha megengedjük nekik. Pál azt mondta:
„Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.
Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint;
De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.” (Rómabeliek 7:21–23)
Nefinek is hasonló érzései voltak:
„És mégis, annak ellenére, hogy az Úr végtelen jóságában nagy és csodálatos dolgait megmutatta nekem, szívem így jajdult fel: Ó én nyomorult ember! Igen, szívem bánkódik testi gyarlóságom, lelkem pedig bűneim miatt.
Mert kísértések és bűnök vesznek körül, és könnyen erőt vesznek rajtam.” (2 Nefi 4:17–18)
De miután Nefi az Üdvözítőre gondolt, reményteljes befejező gondolatai így szóltak: „De tudom, hogy kiben bíztam!”(2 Nefi 4:19) Mit értett ez alatt?
Jézus is egy testből és lélekből álló lény volt, de Ő ellenállt a kísértésnek (lásd Móziás 15:5). Hozzá fordulhatunk, amikor egységet és békét keresünk magunkban, mert Ő megért minket. Ő megérti a küzdelmet, és azt is tudja, hogyan győzhetünk. Ahogy Pál mondta: „Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsidók 4:15)
Ami a legfontosabb, hogy Jézushoz fordulhatunk, aki segíteni fog helyreállítani lelkünk belső egységét, amikor engedtünk a bűnnek, és elpusztítottuk békességünket. Jézus, nem sokkal közbenjáró imája után, miszerint „tökéletesen egygyé” válhatunk, szenvedett és életét adta bűneink kiengeszteléséért. Engesztelő ereje eltörölheti a bűn hatásait. Amikor bűnbánatot tartunk, engesztelő kegyelme felment és megtisztít minket (lásd 3 Nefi 27:16–20). Olyan, mintha nem is botlottunk volna el, mintha nem is engedtünk volna a kísértésnek.
Amint napról napra és hétről hétre próbálunk Krisztus ösvényén maradni, lelkünk megerősíti a maga kiválóságát, a bennünk lévő harc lecsendesedik, és nem bántanak többé a kísértések. Egyre nagyobb harmónia lesz a lélek és a test között addig, amíg fizikai testünk át nem változik, Pál szavaival élve, a „hamisságnak fegyver[éből]” az „igazságnak fegyver[évé]” (Rómabeliek 6:13).
Ha egységet teremtünk önmagunkban, felkészülünk egy nagyobb áldásra, miszerint egyek lehetünk Istennel és Krisztussal.
Jézus tökéletes egységet valósított meg az Atyával azáltal, hogy alávetette önmagát, testileg és lelkileg is, az Atya akaratának. Szolgálata mindig tisztán céltudatos volt, mert semmilyen gyengítő és elterelő gondolatok és vágyak nem keringtek benne. Jézus ezt mondta Atyjára utalva: „Én mindenkor azokat cselekszem, a melyek néki kedvesek.” (János 8:29)
Mivel ez volt az Atya akarata, Jézus alávetette magát még a halálnak is: „És a fiú akarata eggyé lesz az Atya akaratával.” (Móziás 15:7)
Ez természetesen nem kis feladat volt. Jézus szavaival szólva: „Amely szenvedéstől én, Isten, mindenkinél nagyobb létemre reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusomból véreztem, és testileg és szellemileg szenvedtem olyannyira, hogy majdhogynem visszarettentem a keserű pohártól.
Mégis, dicsőség legyen az Atyának! Mert én részt vállaltam ebben és befejeztem előkészületeimet az emberek fiai számára.” (T&Sz 19:18–19)
E kijelentések tanúsítják, hogy az Üdvözítő leghőbb vágya az Atya dicsőítése volt. Az Atya olyan értelemben van a Fiúban, hogy a Fiú egyetlen, örök célja az Atya dicsőségének és az Atya akaratának a beteljesítése.
Az apostolokkal folytatott utolsó vacsora közben ezt mondta az Üdvözítő:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves.
Minden szőlővesszőt, a mely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, a mely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.” (János 15:1–2)
Valószínű nem tudhatjuk előre, hogy milyen formában történik meg a tisztítás, és milyen áldozatot kíván. De ha a gazdag ifjúval együtt mi is azt kérdeznénk: „Mi fogyatkozás van még bennem?” (Máté 19:20), az Üdvözítő válasza valószínű ugyanaz lenne: „Jer és kövess engem.” (Máté 19:21) [Légy az én tanítványom, mint ahogy én is az Atya tanítványa vagyok! Válj olyanná] „mint a gyermek, engedelmes, szelíd, alázatos és türelmes, aki telve van szeretettel, és hajlandó magát mindannak alávetni, amit az Úr számára jónak lát, mint egy gyermek Atyja akaratának.” (Móziás 3:19).
Brigham Young elnök megértően beszélt kihívásunkról, amikor azt mondta:
„Mindazok után, amit [Jézus] mondott és tett, miután oly sokáig vezette ezt a népet, nem érzitek, hogy elveszítettétek Istenben való bizalmatokat? Érzitek magatokban? Megkérdezhetitek: ,Brigham testvér! Érzed ezt magadban?’ Igen. Tudom, hogy valamilyen szinten elvesztettem bizalmamat Őbenne, akiben bízhatnék. Miért? Mert a bukás következményeképp nem rendelkezem a hatalommal. (…)
Néha valami feljön a bensőmben, ami … elválasztja akaratomat Mennyei Atyám akaratától – valami, ami miatt akaratom és Mennyei Atyám akarata nem teljesen egy. (…)
Amennyire lehetséges, amennyire bukott természetünkből telik, amennyiben hitet és tudást szerezhetünk önmagunk megismeréséhez, éreznünk és tudnunk kell, hogy annak az Istennek az akarata, akit szolgálunk, a mi akaratunk is, és semmi más akaratunk nincs, sem most, sem pedig az örökkévalóságban.” (Deseret News, 1856. szept., 10., 212. o.)
Természetesen addig nem leszünk egyek Istennel és Krisztussal, amíg nem az ő akaratuk lesz a mi leghőbb vágyunk. Ez a fajta alázatosság nem érhető el egy nap alatt, de a Szentlelken keresztül az Úr tanítani fog minket, ha mi is akarjuk, addig, amíg idővel valóban azt nem mondhatjuk, hogy Ő bennünk van, mint ahogy az Atya Őbenne. Néha beleremegek, amikor arra gondolok, mit kell tennem, de tudom, hogy csakis ebben a tökéletes egységben található meg az öröm teljessége. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok, hogy eggyé lehetek ezekkel a szent lényekkel, vagyis Mennyei Atyámmal és a Megváltóval, akiket tisztelek és imádok!
Imádkozom, hogy hallja meg Isten az Üdvözítő imáját, és vezessen minket afelé, hogy eggyé váljunk velük! Jézus Krisztus nevében, ámen.