Hiszem, hogy menni fog; tudtam, hogy menni fog
Nem Nem vagyunk egyformák tapasztalataink, rátermettségünk és erőnk tekintetében … mindannyiunktól számon lesz kérve, hogy hogyan éltünk a számunkra adott ajándékokkal és lehetőségekkel.
Szeretett testvéreim a szent papságban! Imádkozom, hogy megértsetek, ahogy e hatalmas hallgatósághoz szólok ma este. Gordon B. Hinckley, szinte áthidalhatatlan feladatoknak tett eleget az egyház elnökeként. Ám egykor ő is egy fiatal ároni papságviselő volt, mint sokatok. Ti, ároni papságbeli fiatal férfiak lesztek az egyház eljövendő vezetői. Ma este észrevételeimet egy különleges csoporthoz szeretném intézni. Meg kell értenetek, hogy a siker – mind egyéni sikeretek, mind az egyház sikere – azon fog múlni, hogy vajon eltökéltétek-e magatokat az Úr munkájának elvégzésére. Mindegyikőtöknek hitre és magabiztosságra lesz szüksége az előre haladáshoz.
Minden férfinak és fiúnak, aki ma este hallgat engem, megadatott a föld legnagyobb hatalma – Isten szent papsága. Ez az arra való hatalom, hogy igazlelkűen az Úr nevében cselekedjünk, Isten földi királysága felépítésére. Emlékeztetlek benneteket, „hogy a papság jogai elválaszthatatlanul a mennyei hatalmakhoz vannak kapcsolva, és hogy az égi erőket csak az igazság és a becsület alapelvei szerint lehet gyakorolni.” A papság isteni felhatalmazás, és az Úr felelősségre fog minket vonni azért, hogy miként használtuk ezt a nagyszerű hatalmat.
Körülbelül 10 éves koromban hallottam először A kismozdony, akinek sikerült című történetet. Gyerekkoromban azért érdekelt a történet, mert a vagonok tele voltak játékállatokkal, bohócokkal, zsebkésekkel, kirakókkal és könyvekkel, valamint mindenféle finomságokkal. Azonban a mozdony, ami a vonatot áthúzta volna a hegygerincen, elromlott. Akkor jött egy nagy személyszállító mozdony, amit megkértek, hogy húzza át a vagonokat a hegyen, oda azonban nem alacsonyodott le, hogy a kismozdonyt is áthúzza. Arra jött egy másik mozdony is, de ő sem volt hajlandó átsegíteni a kismozdonyt a hegygerincen, mert ő bizony tehervonat volt. Jött egy öreg mozdony is, de ő sem akart segíteni, mert – ahogy mondta –: „Fáradt vagyok. (…) Nem bírom.”
Végül egy kis kék mozdony haladt arra a síneken. Őt is megkérték, hogy húzza át a vagonokat a hegyen az ott várakozó gyerekekhez. A kismozdony így felelt: „Nem vagyok túl nagy, és eddig mindig csak arra használtak, hogy a pályaudvaron a helyükre vontassam a vagonokat. Még soha nem másztam hegyre.” De aggódott amiatt, hogy csalódást okozhat a hegy túloldalán várakozó gyerekeknek, ha nem kapják meg a vagonokban szállított játékokat és finomságokat. Így hát így szólt: „Hiszem, hogy menni fog. Menni fog. Menni fog.” Így hát rákapcsolta magát a kis- vonatra. „Sihu-huhu – indult el a kis- kék mozdony. ,Hiszem, hogy menni fog. Menni fog. Menni fog. Menni fog. Menni fog. Menni fog. Menni fog.’ És ezzel a hozzáállással a kismozdony elérte a hegy tetejét, majd legurult a túloldalon, ezt mondva: „Tudtam, hogy menni fog. Tudtam, hogy menni fog. Tudtam, hogy menni fog. Tudtam, hogy menni fog. Tudtam, hogy menni fog. Tudtam, hogy menni fog.”2
Időnként mindnyájunknak erőnk megfeszítésével kell dolgoznunk, és többet kell tennünk, mint amire képesnek tartanánk magunkat. Eszembe jut Theodore Roosevelt elnök szellemes megjegyzése: „Átlagos ember vagyok csupán, de keményebben munkálkodom ezen, mint az átlag!”3 Úgy fejlesztjük ki a tehetségeinket, ha először elgondolkodunk azon, mire vagyunk képesek. Mindannyian ismerjük a tálentumok példázatát. A Mester „ada az egyiknek öt tálentomot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek az ő erejéhez képest. (…)
Elmenvén pedig a ki az öt tálentomot kapta vala, és kereskedék azokkal, és szerze más öt tálentomot.
Azonképen a kié a kettő vala, az is más kettőt nyere.
A ki pedig az egyet kapta vala, elmenvén, elásá azt a földbe, és elrejté az ő urának pénzét.”
Sok idő múlva a Mester el akart számolni. Az, aki öt tálemtumot kapott, azt jelentette, hogy további ötöt szerzett mellé, amire ezt a dicséretet kapta: „Kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután.” Aki két tálentumot kapott, további kettőt nyert mellé, és szintén még nagyobb uralom ígéretét kapta. Az azonban, aki egy tálentumot kapott, azt az egyet adta vissza, e szavak kíséretében: „Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél;
Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan, a mi a tied.”4
Sáfárkodásának jelentése során ez a lusta szolga gazdájának tulajdonította saját jellemhibáját.5 Legalább forgalomba hozhatta volna a pénzt, és kamatot kaphatott volna rá ahelyett, hogy eltemette a földbe. Tálentomát elvették tőle, és annak a férfinak adatott, akinek tíz tálentoma volt. Akkor az Úr azt mondja nekünk: „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvetetik, a mije van.”6
Eltűnődhetünk, vajon igazságos volt-e elvenni a pénzt attól, akinek a legkevesebbje volt, és annak adni, akinek a legtöbbje volt. Az Úr azonban kezdettől fogva világossá tette, hogy mindegyikükben benne volt a képesség.7
Néhányunk talán túl elégedett azzal, amit már tesz. Az „egyél, igyál, szórakozzál” üzemmódban funkcionálunk, amikor bővelkedhetnénk a növekedés és fejlődés lehetőségeiben. Kihagyjuk a lehetőségeket Isten királyságának felépítésére, mert passzívan úgy gondoljuk, hogy majd valaki más megteszi helyettünk. Az Úr azt mondja, hogy még többet ad majd azoknak, akik készségesek. Felmagasztaltatnak erőfeszítéseikben, mint a kis kék mozdony, miközben felfelé húzta a szerelvényt. „De azoktól, akik azt mondják, hogy már eleget kaptak, azoktól azt is elveszem, amit már adtam.”8
Az Úr minden szolgájára – ideértve minden papságviselőt is – lelki ajándékokat bíz. Az Úr, aki ezeket a tehetségeket adja, így szól hozzánk: „Hiszem, hogy képes vagy rá. Hiszem, hogy menni fog.” Nem vagyunk egyformák tapasztalataink, rátermettségünk és erőnk tekintetében; különféle lehetőségeink adódnak e lelki ajándékok használatára, és mindannyiunktól számon lesz kérve, hogy hogyan éltünk a kapott ajándékokkal és lehetőségekkel.
Az egyház történelmében sok szó esik nagy képességű papságviselőkről. Néhányan ragyogóak, ám következetlenek és megbízhatatlanok voltak, így elveszítették lelki ajándékaikat, amikkel az Úr oly gazdagon megáldotta őket. Szeretnék egy ilyen férfiról mesélni.
Samuel Brannan vezetett néhány szentet a Brooklyn nevű hajón a Horn-fokot megkerülve. Kis időre megálltak Hawaii szigetén, mielőtt kikötöttek volna a San Franciscói öbölben. Meggyőződésévé vált, hogy a szentek túlnyomó részének nem kellene a Sziklás-hegységben letelepednie, hanem tovább kellene mennie Kaliforniába. Így hát keletre utazott, és a Wyoming állambeli Green Riverben találkozott a Brigham Young vezetése alatti első bevándorlók csoportjával. Minden meggyőző erejét latba vetve próbálta meggyőzni Brigham Youngot, hogy használja ki a lehetőségeket, amiket érzése szerint Kalifornia tartogatott a számunkra. Brigham Young így felelt: „Ha Kaliforniába megyünk, még öt évig sem maradhatunk ott; ám ha a hegyekben maradunk, meg tudjuk termelni a saját burgonyánkat és meg is tudjuk azt enni; így hát én úgy számolok, hogy itt maradunk.”9 Brannan néhány napig a szentek fő csoportjával maradt, de aztán makacssága és önteltsége miatt 1847 augusztusában visszaindult Kaliforniába.
A nagy mozdonyhoz hasonlóan, amelyik nem alacsonyodott le odáig, hogy áthúzza a hegyen a vagonokat, Sam Brannan sem Isten királyságának felépítésére összpontosított. Inkább az üzletelés és a meggazdagodás lebegett a szeme előtt. Ő lett Kalifornia első milliomosa. Több üzleti vállalkozás és hatalmas földbirtokok voltak a tulajdonában. Mivel ő volt a szentek e csoportjának a vezetője, Young elnök megkérte, számoljon el a kaliforniai egyháztagoktól begyűjtött tizeddel – az aranyláz miatt odaseregletteket is ideértve –, ám ő nem tette meg. Továbbá nem használta azt a tizedalapot az egyház megalapozására, vagy az ottani tagok segítésére sem.
Brannan egy ideig meglehetősen sikeres volt az üzlet bővítésében és a saját hasznára való telekvásárlásban, ám végül nehéz időszak köszöntött rá. Családja széthullott. Testileg-lelkileg megtörten, csődbe menve, magányosan halt meg. Tizenhat hónapig senki nem jelentkezett a holttestéért. Végül a San Diegói Remény Hegye Temetőben temették el. Sam Brannan sok mindent elért az életében, de végül szörnyű árat fizetett azért, hogy nem tisztelte papsági sáfárságát, és nem követte Isten prófétáját.10
Nekünk, akik ezen egyház papsági felelősségét viseljük, kötelességünk követni és támogatni prófétánkat, Gordon B. Hinckley elnököt.
Úgy, mint A kismozdony, akinek seikerült, nekünk is a helyes úton kell járnunk, és ki kell fejlesztenünk tehetségeinket. Emlékeznünk kell arra, hogy a papságot csak igazlelkű célra szabad használni. Ha „akár a legcsekélyebb igazságtalan befolyást [gyakoroljuk], íme, akkor visszahúzódik az ég, elszomorodik az Úr Szelleme, és ha visszahúzódott, akkor ámen az ilyen ember papságának vagy felhatalmazásának”.11
Tisztelnünk és támogatnunk kell a papság elnöklő kulcsait ahhoz, hogy a helyes ösvényen maradhassunk. Emlékezzünk, hogy „sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak”12. Mikor vagyunk kiválasztva? Csak akkor választ ki minket az Úr, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk szent munkájának előre vitelére odaadó erőfeszítéseink, valamint tehetségeink által. Erőfeszítéseinket mindig azoknak az igazlelkű alapelveknek kell vezérelnie, amiket az Úr lefektetett a Tanok és szövetségek 121. részében.
„Nem lehet és nem szabad másként papsági hatalmat vagy befolyást gyakorolni, csak meggyőzéssel, türelemmel, gyengédséggel, alázattal és őszinte szeretettel;
Képmutatás és álnokság nélküli jósággal és tiszta megértéssel, mely nagyon felemelő a léleknek.”13
A papság mások életének megáldására adatott. David O. McKay elnök azt mondta: „A papság lényege örökkévaló. Ha kifejezésre jut egy életben, erőről tesz tanúságot. A papság potenciálisan létező hatalmát úgy is megfoghatjuk, mint egy gátak közé szorított víztározót. Ereje akkor válik lendületessé és gyümölcsözővé, amikor felszabadítják, és életre kelti a völgyeket, mezőket, kerteket és a boldog otthonokat; így a hatalom alapelve is csak úgy kerül megnyilvánulásra, ha életre kelti az embereket, szívüket és vágyaikat Isten felé fordítva, őket pedig embertársaik szolgálatára indítva.”14 Ha nem szolgálunk másokat, akkor a papság valóban nem válik a javunkra, mert a papság nem passzív hatalom. Férfitestvérek, legyetek nagylelkűek a papság által adott áldások hatalmával, különösen saját családotok tagjaival szemben! Ne feledjétek, hogy az Úr ezt mondta: „Akit megáldasz, azt megáldom én is.”15
Hol állunk majd, amikor az Úrnak el kell számolnunk azzal, hogy miként sáfárkodtunk a ránk bízott papsággal? Ne feledjétek, hogy „a kapu őrzője maga Izráel Szentje; és ő nem tart ott szolgát”16!
Remélem, hogy mi nem leszünk olyanok, mint a nagy személyszállító mozdony, túl büszkén állva a nekünk adott feladatok elfogadásához. Imádkozom azért, hogy ne legyünk olyanok, mint az ismert vers szereplője, aki azt mondta:
„Hol dolgozzak ma, Atyám?”
S szeretete kiáradt rám.
Egy kis helyre mutatott,
s ezt mondta: „Itt végezd szolgálatod!”
Hamar így szóltam: „Ó, ne, kérlek, ne itt!
Munkámra itt ki tekint?
Nem látják, ha azt jól végzem.
Ne ily kis helyet adj nékem!”
Válasza lágy volt, meg nem feddett,
gyengéden csak ennyit felelt:
„Nézz szívedbe, ó, gyermekem –
értük szolgálsz vagy érettem?
Hisz Názáret is kicsiny hely volt,
s Galilea sem sokkal nagyobb.”17
Azt is remélem, hogy nem leszünk hasonlatosak a teherszállító mozdonyhoz, aki nem volt hajlandó elmenni a második mérföldre, hogy szolgáljon. A Mester így tanított: „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.”18 Életünk néhány leggyümölcsözőbb pillanata a második mérföld megtételéhez kapcsolódik, amikor testünk már megpihenne, de akkor felszínre tör a jobbik énünk, és így szól: „Itt vagyok, küldj engem!”19
Vagy az öreg mozdonnyal együtt azt mondjuk, hogy túl fáradtak, túl öregek vagyunk? Emlékeztetnélek benneteket, hogy Hinckley elnök 92 éves, és még mindig milyen tevékeny!
Remélem, mindannyian olyanok leszünk, mint A kismozdony, akinek sikerült! Nem volt túlságosan nagy, addig csak a pályaudvaron használták és soha nem mászott hegyre, de készséges volt. Az a kismozdony magára kapcsolta az elakadt vonatot, felpöfögött a hegytetőre majd le, ezt mondván: „Tudtam, hogy menni fog.” Mindannyiunknak meg kell másznunk olyan hegyeket, amiket még soha nem másztunk meg.
Testvérek, nagyszerű a munkánk, és nehéz papsági felelősségek nehezednek ránk. Remélem és imádkozom azért, hogy alázatosan, imádságos lélekkel és egyesülve haladjunk előre az Úr vezető Szelleme és Gordon B. Hinckley elnök irányítása alatt, Jézus Krisztus nevében, ámen.