Rendelj oda, ahova akarod!
Az Isten fiaivá és lányaivá történő … megtérés[ünk] teljessége az Ő szőlőskertjében végzett munkánkon keresztül jön el.
A beszédem egy himnuszon alapszik, amely nemzedékeken keresztül inspirálta az Úr hithű szolgáit:
Talán nem a magas hegyekre,
vagy viharos tengerre,
talán nem hadba szólít engem
a Megváltó Úristen.
De bármikor hallom a hívását,
és bármilyen utakra szán,
a mennyei szózatnak engedek én,
és megyek, ahová Ő vár.
(„Talán nem a magas hegyekre”, Egyházi énekek, 80. o.)
Ezt a verset egy költőnő írta, aki nem volt utolsó napi szent, azonban ezek a szavak minden korban kifejezik Isten hithű gyermekeinek elkötelezettségét.
Ábrahám, aki elvitte Izsákot arra a szívfacsaró útra Mórijának hegyére, hithűen oda ment, ahová az Úr akarta (lásd 1 Mózes 22). Így tett Dávid is, amikor kilépett Izráel seregei elé, hogy válaszoljon az óriás Góliát kihívására (lásd 1 Sámuel 17). Eszter, akire népe megmentése volt bízva, életveszélyes ösvényen járt, amikor kihívta a királyt az ő belső udvarában (lásd Eszter 4–5). A „Rendelj oda, ahova akarod” magatartás motiválta Léhit, hogy hagyja el Jeruzsálemet (lásd 1 Nefi 2), és fiát, Nefit, hogy menjen vissza az értékes feljegyzésekért (lásd 1 Nefi 3). Sok száz másik példát tudnék még ide sorolni a szentírásokból.
Ezek a hithű lelkek kifejezték az Úr útmutatása iránti engedelmességüket, valamint az Ő erejébe és jóságába vetett hitüket. Ahogy Nefi mondta: „Megyek és megteszem, amit az Úr parancsolt, mert tudom, hogy az Úr nem ad olyan parancsot az emberek fiainak anélkül, hogy el ne készítené számukra az utat, amely által végrehajthatják azt, amit parancsolt nekik.” (1 Nefi 3:7)
Ami minket és a korábbi idők emlékeit illeti, rengeteg inspiráló példa van az utolsó napi szentek alázatos, hithű szolgálatára. Az egyik legismertebb J. Reuben Clark elnök példája volt. Több mint tizenhat, rendkívüli hatással bíró, első tanácsosként letöltött év után az Első Elnökséget újjászervezték, és elhívták második tanácsosnak. Az alázat és a szolgálatkészség jó példájaként, amely nagy hatással volt sok-sok nemzedékre, azt mondta az egyháznak: „Az Úr szolgálatában nem az a fontos, hol szolgálsz, hanem az, hogy hogyan. Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában az ember elfoglalja azt a helyét, ahova elhívták, mely helyet se nem keres, se el nem utasít.” (Conference Report, 1951. ápr., 154. o.)
Ugyanilyen fontosak, igaz kevésbé szembetűnők, azon egyháztagok milliói, akik most hasonló hittel és odaadással munkálkodnak az Úr szőlőskertjének távoli zugaiban. Az általam ismert legjobb példák erre a mi hithű, idős házaspár misszionáriusaink.
Nemrég több mint ötven idős házaspár misszionáriusi papírjait néztem át. Már mindegyikük legalább három missziót szolgált, amikor beadták a papírjaikat egy újabb elhívásra. Különféle helyekről származtak, Ausztráliától Arizonáig, Kaliforniától Missouriig. Az életkoruk a hatvan és a kora hetven évestől egészen a – nos, inkább meg sem mondom, meddig terjedt. Egy házaspár, aki a hetedig misszióra jelentkezett, már szolgált a Templom téren, Alaszkában, Új-Zélandon, Kenyában és Ghánában. A Fülöp-szigetekre küldték őket. Rengeteg hasonló példát lehetne még megemlíteni.
A papsági vezetők megjegyzései az idős házaspárok papírjain a szolgálat és az áldozathozatal bizonyságai. Idézek néhányat:
„Hajlandóak bárhová elmenni, bármit elvégezni, készek annyi ideig szolgálni, ameddig csak kell.”
„Ők nagyszerű példaképei az egyháztagoknak; életüket az Úrnak szentelik.”
„Oda megyünk, ahová az Úr akarja, hogy menjünk – mondta egy másik házaspár. – Imádkozunk, hogy olyan helyre küldjenek minket, ahol szükség van ránk.”
A házaspárok alkalmasságával kapcsolatos papsági vezetői megjegyzések jól összefoglalják azt a munkát, amit az időskorú misszionáriusok oly hatékonyan végeznek.
„Ez a testvér nagyszerű a programok szervezésében és jó vezető.”
„Akkor a legboldogabbak, amikor arra kérik őket, hogy ,építsenek’ és fejlesszenek, ezért helyénvaló lenne egy olyan megbízatás, ami az egyház fejlődő területére szól. Hajlandóak bármilyen mértékű szolgálatra.”
„Valószínűleg hasznosabb lenne, ha a [kevésbé tevékeny] egyháztagokkal vagy a megtértekkel dolgoznának, nem pedig irodában.”
„Szeretik a fiatalokat és értenek hozzájuk.”
„Érzésük szerint a leghatékonyabban és a legszívesebben a vezetők támogatásában és mások felkarolásában munkálkodnának.”
„Fizikailag már egy kicsit gyengébbek, de a lelki dolgokban és a misszionáriusi lelkesedésben nem.”
„Ez a testvér igaz misszionárius. A keresztneve Nefi, és a névrokona nyomdokaiban jár. Felesége csodálatos asszony, mindig nagyszerű példakép volt. Bárhová is hívják őket, nagyszerű munkát fognak végezni. Ez az ötödik missziójuk.” (Korábban már szolgáltak Guam szigetén, Nigériában, Vietnámban, Pakisztánban, Szingapúrban és Malajziában. Ezek után a fáradságos ösvények után pihenésképpen az Úr a Nauvoo Templomba hívta őket szolgálatra.)
Egy másik házaspár ezeknek a hősöknek a nevében szólt, amikor azt írta: „Bárhová elmegyünk, és megteszünk bármit, amit tőlünk kérnek. Ez nem áldozat, hanem kiváltság.”
Ezek az időskorú misszionáriusok különösen sok áldozatot és kötelezettséget ajánlanak fel. Így tesznek a misszióelnökeink, a templomelnökeink és az ő hű házastársaik is. Mindegyikük elhagyja az otthonát és a családját, hogy egy ideig teljes időben szolgáljanak. Ugyanez vonatkozik a fiatal misszionáriusok seregére is, akik félreteszik otthoni életüket, és elbúcsúznak a családjuktól és barátaiktól, majd útnak indulnak (általában a saját költségükön), hogy ott szolgáljanak, ahová az Úr a szolgáin keresztül kijelölte őket.
Rendelj oda, ahova akarod,
hegyen, völgyön és tengeren át,
buzgó örömmel hirdetem igédet,
és megteszem, amit kívánsz.
(Egyházi énekek, 80. o.)
További sok millió ember szolgál otthon, önkéntes egyházi szolgálat formájában. Így van ez a 26 000 püspökséggel és gyülekezeti elnökséggel, továbbá a kvórumok és a Segítőegylet, az Elemi, a Fiatal Nők hithű elnökségeivel is, akik az ő irányításuk alatt velük szolgálnak. De így van ez még sok millió más emberrel is – a hithű tanárokkal az egyházközségekben, cövekekben és kerületekben. Vagy gondoljatok arra a sok százezer házi- és látogató tanítóra, akik eleget tesznek az Úr parancsolatának, miszerint „állandóan őrköd[nek] a gyülekezet felett, hogy az egyháztagokkal legyen[ek] és erősíts[ék] őket” (T&Sz 20:53). Mindannyian együtt dalolhatják ezt a sugalmazott verset:
Talán akad itt a földön hely,
mely szerény, de rendelés,
hol rövid életem eltöltöm
munkálkodva Krisztusért.
Bizalommal eléje borulok
a végtelen szeretetért,
és szent akaratát híven követve
mindent megteszek Jézusért.
(Egyházi énekek, 80. o.)
Ahogy Benjámin, a próféta-király tanította: „Hogyha felebarát[unkat] szolgálj[uk], azzal Istent szolgálj[uk].” (Móziás 2:17) Arra is figyelmeztet minket: „Buzgólkodjatok, hogy mindezt okosan és helyesen tegyétek, mert senkitől sem lehet kívánni, hogy gyorsabban fusson, mint ahogy azt ereje engedi.” (Móziás 4:27)
Jézus Krisztus evangéliuma megtérésre szólít fel minket. Megtanítja nekünk, mit kell tennünk, és lehetőséget ad a számunkra, hogy olyanná válhassunk, mint amilyennek Mennyei Atyánk szeretne minket látni. Az Isten fiaivá és lányaivá történő e megtérés teljessége az Ő szőlőskertjében végzett munkánkon keresztül jön el.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában nagy hagyományai vannak az önzetlen szolgálatnak. Valóban, ennek az egyháznak az egyik jellegzetessége az a tény, hogy nincsen fizetett vagy hivatásos papságviselőnk abban a sok ezer helyi gyülekezetben, sem az azokat felügyelő regionális cövekekben, kerületekben és missziókban. Isten gyermekeinek készített tervének nélkülözhetetlen része az, hogy az irányítást és a munkát az Ő egyházában a gyermekei végzik, akik idejüket önként felajánlják Isten és a felebarátaik szolgálatára. Ők betartják az Úr parancsolatát, hogy szeressék és szolgálják Őt (lásd János 14:15; T&Sz 20:19, 42:29, 59:5). Ilyen módon készülnek fel a férfiak és a nők az örökkévaló életre, vagyis a végső áldásra.
De azért vannak még olyanok, akiknek fejlődniük kell az elkötelezettségüket illetően. Amikor javaslatokat kérek a cövekelnököktől, hogy miről beszéljek a cövekkonferenciákon, gyakran hallok olyan egyháztagokról, akik visszautasítanak egyházi elhívásokat, vagy elfogadják az elhívásokat, de nem teljesítik a felelősségeiket. Néhányan nem kötelezték el magukat és nem hithűek. Ez mindig is így volt. Ennek azonban vannak következményei.
Az Üdvözítő három nagyszerű példázatban – melyek Máté 25. fejezetében kerültek feljegyzésre – beszélt a hithű és a hithez hűtlen ember közötti különbségről. A meghívott vendégek felét kizárták a menyegzőről, mert felkészületlenek voltak, amikor jött a vőlegény (lásd Máté 25:1–13). A hasznot nem hozó szolgákat, akik nem használták ki tehetségeiket, amiket a Mester adott nekik, nem engedték be az Úr örömébe (lásd Máté 25:14–30). És amikor az Úr eljött dicsőségében, elválasztotta az Őt és felebarátaikat szolgáló juhokat azoktól a kecskéktől, akik nem így tettek. Csakis azok ülhettek a jobbjára, akik „megcselekedté[k] egygyel az én legkisebb atyámfiai közül” (Máté 25:40) azért, hogy megörököljék a királyságot, amely a világ teremtése idején elő lett készítve (lásd Máté 25:31–46).
Testvéreim, ha elmulasztjátok kötelességeiteket, kérlek, gondolkozzatok el azon, hogy kit utasítotok vissza, illetve kit hanyagoltok el szolgálni, amikor visszautasítotok egy elhívást, vagy bár elfogadjátok, ígéretet tesztek, és aztán nem teljesítitek azt! Azért imádkozom, hogy mindannyian kövessük ezt a sugalmazott kijelentést:
Talán vannak kedves szavak ma,
mit Ő akar, hogy mondjak;
talán a bűn ösvényein jár
egy tévelygő, ki rám vár.
(Hymns, 270. sz.)
Jézus megmutatta az utat. Jóllehet megrettent a keserű ösvénytől, amely a Gecsemánén és a Kálvárián vezetett keresztül (lásd T&Sz 19:18), mégis alázatosan azt mondta az Atyának: „Mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen!” (Lukács 22:42)
Korábban azt tanította:
„Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.
Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az életét én érettem, megtalálja azt.
Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Máté 16:24–26)
Emlékeznünk kell az egymásért végzett szolgálatunk céljára! Ha csak az lenne a cél, hogy munkája el legyen végezve, Isten angyalok seregeit tudná elküldeni, ahogy Jézus tanította egy másik alkalommal (lásd Máté 26:53). De az nem tenne eleget az általa meghatározott szolgálat céljának. Mi Istent és felebarátainkat szolgáljuk, hogy olyan gyermekekké váljunk, akik vissza tudnak térni, hogy együtt éljenek Mennyei Szüleinkkel.
Így mindenemet rád bízom én,
tudva azt, hogy szeretsz;
őszinte szívvel követlek én:
mit te kívánsz, én az leszek.
(Hymns, 270. sz.)
Majdnem tíz éve már, hogy elolvastam egy visszatért misszionárius levelét, aki leírta ezt a folyamatot a saját életében. Azért írt, hogy köszönetet mondjon azoknak, akik a misszionáriusi munkát irányítják, mert olyan helyre merték küldeni, ahová az Úr kívánta, nem pedig oda, ahová ő helyesnek tartotta. Azt mondta, hogy „büszke, versenyen alapuló intellektuális háttérrel érkezett”. A missziója előtt egy neves egyetem hallgatója volt az Egyesült Államok keleti részén. Idézem:
„Gyanítom, hogy kötelességtudatból és az elvárásoknak való megfelelni akarástól vezérelve töltöttem ki a [missziós] papírjaimat és küldtem be azokat, különös gondot fordítva arra, hogy bejelöljem azt az oszlopot, amellyel jelezni kívántam, hogy nagyon szeretnék külföldön szolgálni és idegen nyelven beszélni. Gondoskodtam arról, hogy nyilvánvalóvá tegyem, hogy kiválóan beszélek oroszul, így tehát mindenképp alkalmas vagyok arra, hogy két évet szolgáljak az orosz nép között. Teljesen biztos voltam abban, hogy nincs az a bizottság, amelyik ellen tudna állni ilyen képzettségnek, és nyugodt voltam afelől, hogy egy csodálatosan tudattágító kulturális kalandban lesz részem.”
Nagyon megdöbbent, amikor az Egyesült Államokba hívták szolgálatra. Semmit sem tudott arról az államról, ahol szolgálnia kellett, kivéve azt, hogy a saját országában volt, és angolul beszélnek, nem pedig külföldön, ahol azt az idegen nyelvet beszélték, amit tanult. Ahogy ő mondta „Azok az emberek, akikkel dolgozni fogok, valószínűleg nagyon műveletlenek.” Így folytatta: „Majdnem visszautasítottam az elhívást, mert úgy éreztem, sokkal hatékonyabb lenne, ha elmennék a Béke Hadtesthez vagy valami hasonló szervezethez.”
Szerencsére ez a büszke fiatal férfi összeszedte bátorságát és hitét, hogy elfogadja az elhívást, és hogy kövesse kiváló misszióelnöke irányítását és tanácsát. Ekkor megkezdődött a lelki fejlődés csodája. Ezt így írta le:
„Ahogy megkezdtem a szolgálatomat ebben az államban a műveletlen emberek között, néhány hónapig nagyon szenvedtem, de a Szellem édes munkája fokozatosan el kezdte ledönteni a gőg és hitetlenség falait, melyek oly szorosan körbefonták a lelkemet. Elkezdődött a Krisztushoz való megtérés csodája. Isten valósága és az emberek örökkévaló testvériségének érzése egyre erősebben élt a zavaros elmémben.”
Bevallotta, hogy nem volt könnyű, de nagyszerű misszióelnöke hatására és az általa szolgált emberek iránti szeretetének növekedésével mindez lehetségessé vált, és be is következett.
„Egyre erősödött bennem a vágy, hogy szeressem és szolgáljam ezeket az embereket, akik minimum velem egyenrangúak voltak, de inkább felettem álltak. Először az életemben megtanultam, mi az alázat; megtanultam, mit jelent úgy értékelni az embereket, hogy nem az élet lényegtelen részleteire támaszkodunk. Éreztem, hogy szívem eltelik szeretettel azon lelkek iránt, akik velem jöttek a földre.” (Levél az általános felhatalmazottakhoz, 1994. febr.)
Ilyen a szolgálat csodája. A költőnő ezt írta:
De bármikor hallom a hívását,
és bármilyen utakra szán,
a mennyei szózatnak engedek én,
és megyek, ahová Ő vár.
(Egyházi énekek, 80. o.)
Bizonyságomat teszem Jézus Krisztusról, aki hív minket az Ő ösvényére és szolgálatára, és imádkozom, hogy hittel és elkötelezve kövessük Őt, és legyen erőnk azzá lennünk, amivé Ő szeretné, hogy váljunk! Jézus Krisztus nevében, ámen.