Megszentelt szívvel
Minden alkalommal, amikor szeretettel, türelemmel, kedvességgel és nagylelkűséggel fordulunk valaki felé, akkor a szövetségeinket tisztelve így szólunk: „Itt vagyok, küldj engem!”
Bár mi sokkal többen vagyunk, mint hajdanán a Nauvoo-ban élő segítőegyleti nőtestvérek, egybegyűlésünk lelkülete mégis ugyanaz. Hozzánk hasonlóan ők is felemelték, nevelték és inspirálták egymást; imádkoztak egymásért; mindenüket feláldozták a királyságért. Hinckley elnök azt mondta rólunk, hogy mi „a hit és a jó munka nagy gyűjtőmedencéj[e] … az elkötelezettség, a hűség és a teljesítmény horgonyai”1 vagyunk. Mily rendkívüli, hogy legyünk bár a Konferenciaközpontban, egy mexikói kápolnában vagy egy litván gyülekezetben, Sion leányai vagyunk, akiknek nagyszerű munkát kell elvégezni. És együtt, Isten prófétájának a vezetésével el is fogjuk végezni! Remélem, érzitek irántatok táplált szeretetemet – amiben osztoznak tanácsosaim is, akik mérhetetlenül nagy áldást jelentenek a számomra.
Ha azt mondom, hogy nagyon meghatott, amikor Hinckley elnök elhívott a Segítőegylet általános elnökének, akkor még csak félig fejeztem ki érzéseimet. Átérzitek ezt? Remegő hangon így válaszoltam neki: „Itt vagyok, küldj engem!” Miután egyik zsidó barátom megtudta, mivel jár az elhívásom, úgy nézett rám, mint egy bolondra, és megkérdezte: „De Bonnie, miért vállalnád ezt magadra?” (Ilyen alkalmakkor én is sokszor felteszem magamnak ugyanezt a kérdést!) De csupán egy oka van annak, hogy miért vállaltam el: szövetséget kötöttem az Úrral, és tudom, hogy ez mivel jár. És azt is tudtam, hogy ti és én együtt szolgálunk majd, és hogy az én hajlandóságom mindannyiunk nevében történt.
Évszázadok óta vannak igazlelkű nők, akik előlépnek, hogy csatlakozzanak Krisztus ügyéhez. Sokan vannak közületek, akik még csak nemrég keresztelkedtek meg. A ti szövetségetek új a szívetekben, áldozathozatalaitok még nem teljesen kiforrott. Rátok gondolva eszembe jut az angliai Wiltshire-ból származó Priscilla Staines. A tizenkilenc éves Priscilla 1843-ban csatlakozott az egyházhoz. Egyedül. Éjjel meg kellett szöknie azért, hogy megkeresztelkedhessen, mert szomszédai üldözték, és a szüleinek sem tetszett az, amit tenni akart. Azt írta: „Éjfélig vártunk, … majd egy patakhoz mentünk, ami négy kilométerre volt tőlünk. Itt azt találtuk, hogy a víz … be volt fagyva, és az eldernek egy akkora léket kellett vágnia a jégen, hogy elvégezhessük a keresztelést. (…) Istenen, az Ő angyalain és a patakparton álló néhány tanún kívül senki nem hallotta szövetségemet, de annak az éjféli órának az ünnepélyes voltában úgy tűnt, mintha az egész természet oda figyelt volna, és a jegyző angyalok leírták volna szavainkat az Úr könyvébe.”2
E szavai: „Istenen, az Ő angyalain … kívül senki nem hallotta szövetségemet” megérintik a lelkemet, mert Priscillához hasonlóan – korunktól, evangéliumi tudásunktól vagy az egyházban eltöltött évektől függetlenül – mindannyian szövetséges nők vagyunk. Ez egy olyan kifejezés, amit gyakran hallunk az egyházban. De mit is jelent? A szövetségek miként fejezik ki, hogy kik vagyunk és hogyan élünk?
A szövetségek – vagyis a minket és Mennyei Atyánkat összekötő ígéretek – lényegesek örökkévaló fejlődésünkhöz. Ő lépésről lépésre arra tanít, hogy munkájában való részvételünkkel Hozzá hasonlóvá váljunk. A keresztelkedéskor megígérjük, hogy teljes szívünkkel szeretni fogjuk Őt, és úgy szeretjük testvéreinket, mint önmagunkat. A templomban azt is megígérjük, hogy engedelmesek, önzetlenek, hithűek, tiszteletreméltók és jószívűek leszünk. Megígérjük, hogy áldozatokat fogunk hozni, és mindenünket felajánljuk. A papsági felhatalmazással kötött szövetségeink betartása túlcsorduló áldásokat von maga után. Hányszor jut eszünkbe, hogy szövetségeink a halandóságon túlmutatnak, és a mennyekkel kapcsolnak minket össze? A szövetségkötés egy készséges szív kifejezése; a szövetségek megtartása egy hithű szív kifejezése.
Olyan egyszerűnek tűnik így papíron, ugye? Természetesen a cselekedeteink azok, amik bizonyítják, hogy kik is vagyunk valójában. Tehát minden alkalommal, amikor szeretettel, türelemmel, kedvességgel és nagylelkűséggel fordulunk valaki felé, akkor a szövetségeinket tisztelve így szólunk: „Itt vagyok, küldj engem!” Általában lágyan és halkan mondjuk ezeket a szavakat, rézfúvósok kísérete nélkül.
Mikor fordult veletek elő, hogy valaki más, Istennel kötött szövetségei áldást és békességet hoztak a ti életetekre, és táplálták a ti lelketeket? Amikor a férjemmel Angliában szolgáltunk, sok olyan misszionáriussal találkoztunk, akiknek az életét közvetlenül befolyásolták érdemes nők szövetségei. Olyan hálás voltam az édesanyákért, a lánytestvérekért, a nagynénikért és a tanítókért, akik – sokatokhoz hasonlóan – tiszteletben tartott szövetségeik által áldásokat hoztak másokra azáltal, ahogyan azokat a jövőbeni misszionáriusokat tanították.
A szövetségek nem csak kicsalogatnak minket komfortzónáinkból egy újfajta növekedés irányába, hanem másokat is ugyanennek a megtételére vezetnek el. Jézus ezt mondta: „Mert amit engem láttatok cselekedni, nektek is pontosan azt kell tenni.”3 Az, hogy Ő betartja a parancsolatokat, arra buzdít minket, hogy mi is ugyanezt tegyük.
A szövetségek megmentenek minket a felesleges szenvedésektől. Például amikor a próféta útmutatását követjük, akkor betartjuk a szövetségeket. Ő azt tanácsolta, hogy kerüljük az adósságot, raktározzunk el élelmiszert, és legyünk önellátók. Ha anyagi erőforrásainkon belül élünk, engedelmességen felüli áldásokban részesülünk. Hálára, mértékletességre és önzetlenségre tanít minket. Békességet nyújt az anyagi nyomás alól, és megvéd az anyagiassággal együtt járó mohóságtól. Lámpásainkat megtöltve tartani annyit jelent, hogy az előre nem látott körülmények nem gátolnak meg abban, hogy bátran kijelentsük: „Itt vagyok, küldj engem!”
A megújított szövetségek erősítik és felfrissítik az elfáradt lelket. Mi történik a szívünkben minden vasárnap, amikor veszünk az úrvacsorából, és ezeket a szavakat halljuk: „hogy mindig megemlékeznek róla”?4 Mutatunk valami fejlődést a következő héten azáltal, hogy újra arra figyelünk, ami a legfontosabb? Az igaz, hogy nehéz dolgokkal nézünk szembe, és az is igaz, hogy a változás fárasztó. De elgondolkoztatok valaha is azon, hogyan menekültek meg a Nauvoo-ból kiűzött nőtestvéreink, akik közül sokan végig gyalog tették meg ezt az utat? Amikor lábuk elfáradt, szövetségeik vitték őket előre! Mi más garantálhatna ekkora lelki és fizikai erőt?
A szövetségek megvédenek minket attól is, hogy „ide s tova hány[jon] a hab és hajt[son] a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága … [és] a csalárdság által”5. A szövetséges nők szilárdan állnak meg akkor is, ha a gonosz jónak, a jó pedig gonosznak van titulálva. Ha nem feledkezünk meg szövetségeinkről, akkor nem vezethetnek félre minket sem egy egyetemi órán, sem a munkahelyünkön, sem pedig a TV-ben a legújabb „szakvélemények” bemutatásával.
A szövetségek minket és szeretteinket egyaránt lelki biztonságban tarthatnak, és lelkileg felkészültek leszünk azáltal, hogy helyes fontossági sorrendet állítunk fel. Például ha a családról van szó, nem engedhetjük meg magunknak, hogy közömbösek és szórakozottak legyünk. A gyermekkor boldogsága eltűnő félben van, így kevés gyerek él át olyan boldog napokat, mint amilyeneket én éltem át a farmon, ahol felnőttem. Hinckley elnök ezt mondta: „Úgy hiszem, problémáink, csaknem mindenkinek a problémái, az emberek otthonaiból származnak. (…) Ha változtatásra van szükség, … akkor azt otthon kell kezdeni. Ez az a hely, ahol megismerik az igazságot, ahol kialakul a becsületesség, ahol beoltódik az önfegyelem, és ahol a szeretetet táplálják.”6
Nőtestvérek! A Úrnak olyan nőkre van szüksége, akik a munkára, a tanulásra, a szolgálatra és a hitre nevelik gyermekeiket. Legyen szó a saját gyermekeitekről vagy másokéról, fel kell állnunk és ki kell jelentenünk: „Itt vagyok, küldj engem, hogy vigyázzak kicsinyeidre, őket tegyem az első helyre, megvédjem és oltalmazzam őket a gonosz ellen, és szeressem őket!”
Néha olyankor kell megtartanunk szövetségeinket, amikor úgy tűnik, erre nincs semmilyen logikus érv. Az egyik egyedülálló nőtestvér arról az élményéről beszélt, amikor „teljes mértékben kezdett bízni az Úrban”. Az élete nem úgy alakult, ahogy elképzelte. Ismerős? A lélekvizsgálat ezen időszakát az jellemezte, hogy váltogatta a munkahelyeket, új pénzügyi nyomás nehezedett rá, és világi filozófiákkal csatározott. Most pedig hallgassátok meg, mit tett! Leült más, egyházközségében lévő nőtestvérekkel, és rádöbbent, hogy ők is azt a békességet keresik, amit az evangélium hoz el. Papsági áldást kért. Kitartóan végezte továbbra is elhívásával járó feladatait. Tanult, és megpróbálta még jobban kivetíteni Jézus felé a szeretetét, a nagyrabecsülését és a meggyőződését. Imádkozott. Azt mondta: „Az Úrhoz fohászkodtam, és elmondtam Neki, hogy bármit megteszek, amit csak kér.” Megtette mindezt annak ellenére, hogy nehézségei voltak. És tudjátok, mi történt? Nem, nem jelent meg a küszöbénél egy örökkévaló társ. De békesség költözött a szívébe, és az élet jobbá vált.
Nőtestvérek! Megtartjuk a szövetségeinket akkor, amikor azért osztjuk meg életünk bölcsességét, hogy bátorítsunk másokat, amikor szívből jövő szeretettel megyünk látogató tanítani, amikor segítünk egy fiatalabb nőtestvérnek megérteni, hogy az ő új meglátásai áldást fognak jelenteni számunkra a Segítőegyletben. Meg tudjuk tenni!
Amikor az ifjú Priscilla, a mi 1843-as brit megtértünk átkelt az Atlanti- óceánon, egy édesanyjával egykorú nő fogadta barátságába. Ez az idősebb nőtestvér is érezte az általa megkötött szövetség tüzét. Amikor kirakodtak a nauvoo-i dokknál, ott volt Priscilla mellett. Együtt, bátran és hittel csatlakoztak Isten szentjeihez.7
Az ahhoz szükséges lelki feddhetetlenség, hogy megtartsuk szövetségeinket, onnan származik, hogy folyamatosan tanulmányozzuk a szentírásokat, imádkozunk, szolgálunk és áldozatokat hozunk. Az ilyen egyszerű lépések táplálják a lelkünket, hogy így szólhassunk: „Küldj engem, hogy segíthessek egy nőtestvérnek és az ő újszülöttjének! Küldj engem, hogy korrepetálhassak egy tanulmányaival küszködő diákot! Küldj engem, hogy szeressek egy nem egyháztagot! Küldj oda, ahol szükséged van rám, és amikor szükséged van rám!”
Az Úr azt szeretné, ha mindent, amit teszünk „tiszta szívvel”8 tennénk. A tiszta szív a szövetséges élet terméke. Szeretem ennek a himnusznak a szövegét, és azt az érzést, amit táplál bennem:
Több szentséget adjál,
több elszántságot,
türelmet a bajban,
több bűnbánatot,
több hitet az Úrban,
több gondoskodást,
több jó szolgálatot,
több igaz imát!9
A szentség arra sarkall, hogy ezt mondjuk: „Itt vagyok, küldj engem!” Amikor Priscilla Staines megkötötte éjféli szövetségét abban a jeges patakban, egy új életbe lépett be. A ruhája szinte ráfagyott, de a szíve meleg volt az örömtől. Azt mondta, innen már nem lehetett visszafordulni. „Elindultam az örök élet jutalma felé, és bíztam Istenben.”10
Hinckley elnök! A világon élő segítőegyleti nőtestvérekkel együtt megígérem neked, hogy mint szövetséges nők, egységben állunk meg előtted, és odafigyelünk szavadra. Halld meg minden egyes segítőegyleti nőtestvér szavát a különböző nyelvek tengerében, amint azt mondjuk: „Itt vagyok, küldj engem!”
Imádkozom, hogy vezessen, védelmezzen, és szenteljen meg bennünket a szerető Mennyei Atyánkkal összekötő egyéni szövetségünk, és engedje meg Atyánk, hogy minden gyermekével ugyanezt mi is megtegyük! Jézus Krisztus nevében, ámen.