Királyi papság
Az idők és a körülmények változhatnak, de Isten papsága igaz viselőinek jellemzői állandóak.
Fivérek, amint végignézek rajtatok ebben a fenséges épületben, csak azt tudom mondani, hogy igazán inspiráló látvány vagytok! Elképzelni is bámulatos, hogy a hozzátok hasonló, Isten papságát viselő testvéreitek világszerte több ezer kápolnában látják ezt a műholdas közvetítést. A nemzetiségek különbözőek, sokféle nyelvet beszélünk, egy közös szál azonban összeköt bennünket. Megbíztak minket, hogy a papságot viseljük, és hogy Isten nevében cselekedjünk. Szent bizalom élvezői vagyunk. Sokat kívánnak tőlünk.
Mi, akik viseljük és tiszteletben tartjuk Isten papságát, azok közé tartozunk, akiket a történelem e különleges időszakára tartottak vissza. Péter apostol 1 Péter 2:9-ben így írt rólunk: „[V]álasztott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”
Hogyan érdemelhetjük ki ti és én a „királyi papság” elnevezést? Milyen tulajdonságok jellemzik az élő Isten egy igaz fiát? Ma este szeretném, ha átgondolnánk e bizonyos tulajdonságok némelyikét.
Az idők és a körülmények változhatnak, de Isten papsága igaz viselőinek jellemzői állandóak.
Hadd javasoljam, hogy mindenekelőtt, mindannyian fejlesszük ki a jövőkép-alkotás jellemzőjét. Egyszer egy író azt mondta, a történelem kapuja kis zsanérokon fordul, és így van ez az ember életével is. Ha ezt az elvet a saját életünkre kellene vonatkoztatni, mondhatnánk, hogy sok apró döntés eredménye vagyunk. Lényegében a döntéseink terméke vagyunk. Ahhoz, hogy elvégezzük mindazt, amit az Úr elvár tőlünk, ki kell fejlesztenünk a képességet, hogy felidézzük a múltat, kiértékeljük a jelent, és betekintsünk a jövőbe.
Ti, fiatal férfiak, akik viselitek az ároni papságot, rendelkeznetek kell a képességgel, hogy magatok elé képzeljétek a napot, amikor viselni fogjátok a melkisédeki papságot, majd pedig diakónusokként, tanítókként és papokként fel kell készülnötök rá, hogy elnyerjétek Isten papságát. Felelősek vagytok azért, hogy amikor elnyeritek a melkisédeki papságot, készen álljatok arra, hogy elfogadjátok a misszióra való elhívást, és eleget tegyetek annak. Ó, mennyit imádkozom azért, hogy minden fiú és férfi rendelkezzen a jövőkép-alkotás jellemzőjével!
A második tantétel, melyet hangsúlyozni szeretnék Isten igaz papságviselőjének tulajdonságaként, a törekvés jellemzője. Nem elég csupán akarni a törekvést, és azt mondani, hogy törekedni fogunk! Tényleg meg kell tennünk az erőfeszítést. Céljaink elérése a cselekvéstől függ, nem csupán a gondolkodástól. Ha folyamatosan halogatjuk a céljainkat, soha nem látjuk azokat beteljesedni. Valaki ekképpen fogalmazott: Éljetek csak a holnapnak, és nagyon sok üres tegnapotok lesz ma.1
1976 júliusában Garry Bjorklund futó elszánta magát, hogy felkészül az Egyesült Államok olimpiai csapatának tízezer méteres versenyére, melyet a Montreáli Olimpia keretein belül tartottak. Az erőt próbáló verseny felénél azonban a bal lábáról elhagyta a cipőjét. Mi vajon mit tennénk, ha ez történne velünk? Gondolom, feladhatta volna és megállhatott volna. Hibáztathatta volna a szerencsétlenségét, és elveszíthette volna a lehetőséget, hogy részt vegyen élete legnagyobb versenyében, ez a sportoló azonban nem ezt tette! A cipője nélkül futott tovább. Tudta, hogy gyorsabban kell majd futnia, mint életében bármikor. Tudta, hogy a versenytársainak most már megvan az az előnyük, ami a verseny kezdetén nem volt meg nekik. Végigfutott a salakpályán félig mezítláb. Harmadikként végzett, és lehetőséget kapott arra, hogy részt vegyen az aranyéremért folyó versenyben. Saját magához képest a legjobb időt futotta, amit valaha is mért. Beleadott minden szükséges erőfeszítést, hogy elérje a célját.
Papságviselőkként talán néha úgy érezzük, hogy vannak időszakok, amikor meginogunk, amikor elfáradunk vagy kimerülünk, vagy csalódunk és bánkódunk. Amikor ez történik, remélem, még nagyobb erőfeszítéssel törekszünk a célunk felé.
Egyszer-másszor mindannyian kapunk elhívást egyházi hivatalok betöltésére, akár diakónusok kvóruma elnökként, akár tanítók kvóruma titkárként, papsági tanácsadóként, órai tanítóként vagy püspökként. Többet is megnevezhetnék, de így is képben vagytok. Csupán 22 éves voltam, amikor elhívtak Salt Lake Cityben a 6–7. Egyházközség püspökévé. Az egyházközségbe ezernyolcvan egyháztag tartozott, ezért hatalmas erőfeszítést kívánt, hogy biztosak legyünk benne: minden ügyet megoldanak, amit kell, mindenki az egyházközség részének érzi magát, és érzi, hogy figyelnek rá. Bár a feladat hatalmasnak látszott, nem hagytam, hogy maga alá temessen engem. Belevetettem magam a munkába, ahogyan azt mások tették, és mindent megtettem, amit tudtam, hogy szolgálhassak. Elhívásunktól vagy feladatunktól függetlenül mindannyian megtehetjük ezt.
Tavaly úgy döntöttem, megnézem, hány épület áll még abból az időszakból, amikor püspökként szolgáltam 1950 és 1955 között ugyanazon a területen. Lassan körbeautóztam minden épületet, amely az egyházközséghez tartozott. Keresésem közben meglepődtem, mert azokból a kertes- és társasházakból, melyekben az az ezernyolcvan egyháztag élt, csupán három épület állt. Az egyikben a fű hatalmasra nőtt, a fák elhanyagoltak voltak, és láttam, hogy senki nem lakik benne. A másik két házból az egyik be volt deszkázva és lakatlan volt, a másik pedig egy új típusú irodaként üzemelt.
Leparkoltam az autóval, leállítottam a motort, és csak ücsörögtem ott egy darabig. Gondolatban vissza tudtam idézni minden egyes házat, minden egyes lakóépületet és minden egyháztagot, aki ott lakott. Bár az otthonok és az épületek eltűntek, az épületekben lakó családok emléke még mindig elevenen él bennem. Eszembe jutottak a szerző, James Barrie szavai, aki azt írta, hogy Isten azért adott nekünk emlékeket, hogy életünk decemberében is nyíljanak júniusi rózsák2. Milyen hálás voltam a lehetőségért, hogy ebben az elhívásban szolgálhattam! Ilyen áldásokban részesülhetünk mindannyian, ha a legnagyobb erőfeszítéssel vetjük bele magunkat a megbízásainkba.
A törekvés jellemzője minden papságviselőtől megkívántatik.
A harmadik tantétel, amit ki szeretnék hangsúlyozni, a hit jellemzője. Hinnünk kell önmagunkban és Mennyei Atyánk azon képességében, hogy megáld és vezet bennünket az igyekezetünk közepette. Sok évvel ezelőtt a zsoltáríró egy csodálatos igazságot fogalmazott meg: „Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni. Jobb az Úrban bízni, mint főemberekben reménykedni.”3 Más szavakkal: vessük bizalmunkat az Úr azon képességébe, hogy vezessen bennünket. A barátságok, mint tudjuk, átalakulhatnak és változhatnak, de az Úr mindig ugyanaz.
Shakespeare VIII. Henrik című színjátékában Wolsey bíboroson keresztül tanította meg ezt az igazságot, azon a férfin keresztül, aki nagy tekintélynek örvendett és büszke volt a királlyal való barátságára. Amikor a barátságnak vége lett, Wolsey bíborost megfosztották hatalmától, és ennek következtében elveszítette befolyását és tekintélyét. Egyike volt azoknak, aki mindent megkapott, majd mindent elveszített. Szíve bánatában egy valódi igazságot mondott szolgájának, Cromwellnek. Ezt mondta:
Ó, Cromwell, Cromwell!
Ha csak fele ilyen buzgón szolgáltam volna Istenemet,
Ahogyan királyomat, akkor vénségemre
Nem hagyott volna mezítelen, ellenségeim előtt.4
Bízom benne, hogy az itt megjelentek közül mindenki szívében ott van a hit jellemzője.
Felírtam a listámra az erényesség jellemzőjét is. Az Úr arra intett bennünket, hogy gondolatainkat szüntelenül díszítse az erény.5
Emlékszem egy papsági gyűlésre, melyet Salt Lake Cityben a Tabernákulumban tartottak, amikor ároni papságviselő voltam. Az egyház elnöke szólt a papságviselőkhöz, és mondott valamit, amit soha nem felejtek el. Röviden azt mondta, hogy a férfiak, akik szexuális vagy más bűnöket követnek el, mindezt nem egy szempillantás alatt teszik. Kihangsúlyozta, hogy tetteinket megelőzik a gondolataink, és amikor bűnt követünk el, az azért van, mert először gondolatban elkövetjük azt a bizonyos bűnt. Az elnök azután kijelentette, hogy a bűn elkerülésének módja az, ha tisztán tartjuk a gondolatainkat. A szentírás azt mondja, hogy amit a szívünkben gondolunk, olyanok vagyunk mi magunk.6 Rendelkeznünk kell az erényesség jellemzőjével!
Ha misszionáriusok szeretnénk lenni Mennyei Atyánk királyságában, akkor jogosultaknak kell lennünk az Ő Szent Lelkére, és világosan megmondták nekünk, hogy az Ő Lelke nem lakozik tisztátalan vagy szentségtelen templomokban.
Végül pedig hadd adjam hozzá az ima jellemzőjét. Isten igaz papságviselőinek egyik jellemzője, hogy vágynak arra, hogy beszélgessenek Mennyei Atyjukkal.
Amikor családunkkal együtt és egyénileg Istenhez imádkozunk, tegyük azt hittel és Belé vetett bizalommal! Emlékezzünk Pál apostolnak a zsidókhoz intézett parancsára: „Mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.”7 Ha bármelyikünk késlekedett hallgatni a tanácsra, mely szerint mindig imádkoznunk kell, ennél az óránál nincs alkalmasabb, hogy ezt elkezdjük. William Cowper kijelentette: „A sátán reszket, amikor látja, hogy a leggyengébb szent térdepel.”8 Azoknak, akik úgy érzik, hogy az ima esetleg fizikai gyengeséget jelez, el kellene gondolkodniuk azon, hogy egy ember akkor a legmagasabb, amikor térdre ereszkedik.
Soha ne feledjük:
Az ima lelkünk hő vágya,
Ki mondott vagy rejtett,
Egy belső tűz titkos lángja,
Melytől a szív repes.
Ha ápoljuk az ima jellemzőjét, részesülünk Mennyei Atyánk számunkra tartogatott áldásaiban.
Végezetül pedig, legyen jövőképünk! Legyünk törekvőek! Tanúsítsunk hitet és erényt, és tegyük az imát örökre életünk részévé! Akkor valóban királyi papság leszünk. Ez az én személyes imám ma este, és szívből imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.