Az isteniség hatalma a templomokban nyilvánul meg
Az isteniség hatalma minden olyan embernek megnyilvánul, aki szent szövetségeket köt Mennyei Atyánkkal.
Kedves testvérek, az egyik dolog, amiért a leginkább hálás vagyok Mennyei Atyámnak az, hogy 15 évig a mexikóvárosi Mexikó templom jegyzőjeként volt alkalmam szolgálni. Ezen a szent helyen, csakúgy, mint minden templomban, az élőkért és a halottakért végeznek szertartásokat a papság ereje által. 1832-ben Joseph Smith próféta a következő kinyilatkoztatást kapta a papságról:
„És ez a magasabb papság irányítja az evangélium dolgait, és rendelkezik a királyság rejtelmeinek kulcsával, méghozzá Isten ismeretének kulcsával.
Ezért annak szertartásaiban megnyilvánul az isteniség hatalma” (T&Sz 84:19–20).
A templom falain belül csodálatos élményekben volt részem, melyek ezt igazolják.
1993-ban, miután a México Tuxtla Gutiérrez Misszió elnökeként szolgáltam, a családommal elutaztunk meglátogatni a Mexikó északi részén élő szüleimet. Utazásunk során arról az örömről beszélgettünk, ami az Úr szolgálatából, valamint abból fakad, hogy látjuk a változást azoknak az embereknek az életében, akik elfogadták az evangéliumot a misszióban eltöltött három évünk alatt. Felemlegettük azokat, akiket megkereszteltek és konfirmáltak, akik elnyerték a papságot, és azokat, akikről tudtuk, hogy eljutottak a templomba és ott örökkévaló családdá pecsételték el őket.
Legkisebb fiam feltett nekem egy kérdést, ami emlékeket ébresztett bennem: –Apa, téged hozzápecsételtek a szüleidhez? Elmondtam neki, hogy mivel az édesapám több éven át kevésbé volt tevékeny az egyházban, édesanyám és ő nem kötöttek egymással templomi házasságot. Hogy segítsek neki újra aktívnak lenni, egy tervet eszeltem ki. A gyermekeim is részt vettek benne, és elmagyaráztam nekik, hogyan is fogjuk csinálni: Vasárnap reggelenként az édesapám korán felkelt, hogy édesanyámat és a nővéremet elvigye istentiszteletre, ezután hazament, megvárta a gyűlések végét, majd pár óra múlva visszament értük. Ezért megkértem a gyerekeimet, hogy menjenek vele, és a következőt mondják neki: „Nagypapa, megtennél nekünk egy szívességet?” Tudtam, azt fogja válaszolni, hogy „nektek bármit, gyermekeim”. Aztán megkérték, hogy menjen velük istentiszteletre és maradjon velük, hogy meghallgathassa a bizonyságaikat. A hónap első vasárnapja volt. Azt is tudtam, hogy az édesapám bármilyen kifogást kitalál majd, hogy ne kelljen elmennie, így azt terveztem, hogy bemegyek a szobába, hogy segítsek a gyerekeimnek meggyőzni őt.
Hamarosan elérkezett az idő a terv végrehajtására. Susana lányom odament az édesapámhoz és megkérdezte, hogy megtenne-e neki egy szívességet. Apám persze azt mondta neki, hogy bármit megtenne értük. Ezután jött a felkérés, hogy menjen el az istentiszteletre, majd ahogy megjósoltuk, a következő kifogással állt elő: – Nem tudok menni, mert még nem is zuhanyoztam. Ekkor történt az, hogy feleségemmel az ajtó mögött rejtőzködve így kiáltottunk: – Megvárunk!
Mikor rájöttünk, hogy nem fogja elhatározni magát, feleségemmel bementünk a szobába, és a gyermekeinkkel együtt sürgetni kezdtük: – Zuhanyozz! Zuhanyozz! Aztán az történt, amire számítottunk. Édesapám eljött velünk, és végig ott is maradt. Meghallgatta gyermekeim bizonyságtételét, szíve meglágyult, majd attól a vasárnaptól kezdve egyszer sem hiányzott az istentiszteletről. Hónapokkal később, 78 évesen, őt és édesanyámat egymáshoz pecsételték, majd minket gyermekeikként hozzájuk pecsételtek.
Tudom, hogy az isteniség hatalmának a templomi szertartásokban való megnyilvánulása által most már egyesítettek a szüleimmel az egész örökkévalóságra, igen, halálunk után is.
Sokszor nem vagyunk képesek megérteni a templomi szertartások jelentését azok teljességében addig, amíg nem tapasztaltunk meg olyan nehézségeket, melyek a szabadulás tervéről való tudás nélkül végtelenül szomorúak lettek volna.
Mikor feleségem és én már másfél éve házasok voltunk, ő éppen az első gyermekünknek készült életet adni. Úgy döntöttünk, hogy a gyermeket a Chihuahua Colonies nevű városban szülje meg, ahol ő is született. Akkoriban Mexikóvárosban dolgoztam, és elhatároztuk, hogy feleségem legyen ott egy hónappal a szülés előtt. Én úgy terveztem, hogy majd később csatlakozom hozzá.
Elérkezett a szülés ideje. Éppen a munkahelyemen voltam, amikor az apósom felhívott telefonon. Jó híreket kaptam: Octaviano, a feleséged megszült, és gyönyörű kislányotok van. Boldogságomban elkezdtem híresztelni a dolgot a barátaimnak és munkatársaimnak, akik cserébe csoki osztogatásra kértek, hogy ezzel ünnepeljük a kisbaba születését.
Másnap az egész irodaépület négy emeletén mindenütt osztogattam a csokoládét. Amikor a második emeletre értem, apósom újra felhívott. Ezúttal más híreket közölt: – Octaviano, a feleséged jól van, de a kislányod meghalt. A temetés ma lesz, úgyhogy nem fogsz ideérni. Mit fogsz tenni? Megkértem, hogy hadd beszéljek feleségemmel, Rosával, és megkérdeztem tőle, hogy ő jól van-e. Mondta, hogy ő jól van, annak függvényében, hogy én hogy vagyok. Majd a szabadulás tervéről beszélgettünk, felidézve ezt a szentírást:
„És azt is láttam, hogy minden olyan gyermek, aki a felelősségre vonhatóság éveinek elérése előtt hal meg, megszabadul a menny celesztiális királyságában” (T&Sz 137:10).
Megkérdeztem őt: – Hiszel ebben? – Igen, hiszek – válaszolta. Erre így feleltem: – Akkor boldogoknak kell lennünk. Szeretlek. És ha te is szeretnéd, akkor két hét múlva kiveszem a szabadságomat, együtt töltünk egy kis időt, és együtt visszajövünk Mexikóba.
Tudtuk, hogy egy nap majd újra találkozunk a lányunkkal, mivel a papság hatalma pecsételt minket egymáshoz a templomban. Letettük a telefont, én pedig tovább osztogattam a csokoládét az irodaépületben.
Ezt látva az egyik munkatársam meglepődve kérdezte tőlem, hogy vagyok képes erre ilyen szörnyű hírek után. Ezt válaszoltam: – Ha van három órád, akkor elmagyarázom neked, hogy miért nem vagyok annyira szomorú, és azt, amit arról tudok, hogy mi történik a halál után. Akkor nem volt három órája, de később igen. Végül négy órát beszélgettünk. Elfogadta az evangéliumot, majd édesanyjával és fivérével együtt a misszionáriusi beszélgetések után megkeresztelkedtek.
Az isteniség hatalmának a templom szertartásaiban való megnyilvánulása által tudom, hogy ismerhetem majd a lányomat. Átölelem majd, és az egész örökkévalóságra együtt leszünk, csakúgy, ahogy most a három élő gyermekünkkel is.
Örvendezem Malakiás szavaiban:
„Ímé, én elküldöm néktek Illyést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja.
És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal” (Malakiás 4:5–6).
Ez a papság teszi lehetővé az örökkévaló családokat. Lehetővé teszi nekem, egy fiúnak, hogy szívemet a tavaly elhunyt édesapám felé fordítsam, és hogy a Szabadító által nyugodtan reméljem azt, hogy majd újra látni fogom. Ez a papság lehetővé teszi számomra, egy apa számára, hogy szívemet a két, újszülöttként meghalt gyermekünk felé fordítsam, és a Szabadító által nyugodtan reméljem, hogy majd ismerni fogom őket, ők pedig tudni fogják azt, hogy én voltam a földi apjuk, amikor majd a szemükbe nézek és megmondom nekik, hogy szeretem őket. Ez az a papság, ami lehetővé tette számomra, hogy a templom szentségében lássam azt, hogy az isteniség hatalma miként nyilvánul meg minden olyan embernek, aki – miután hitet gyakorolt Krisztusban, megbánta bűneit és buzgón kutatta a boldogságot – eljön, hogy szent szövetségeket kössön mennyei atyánkkal, és részesüljön az Ő szent szertartásaiban, melyek mind a földön, mind pedig a mennyben megköttettek.
Szeretem a templomi munkát. Tudom, hogy Isten él, hogy Jézus Krisztus a Szabadítóm, és hogy Gordon B. Hinckley elnök igaz próféta. Jézus Krisztus nevében, ámen.