Együtt kitartani

Richard C. Edgley püspök

első tanácsos az Elnöklő Püspökségben

Az egyházközség azért szerveződött, hogy olyanok szükségleteiben is szolgáljon, akik a legnehezebb és legszívszaggatóbb megpróbáltatásokon mennek keresztül.

Néhány évvel ezelőtt egy helyi újság viccrovatának felelőse egy komoly és gondolatébresztő témáról írt. Az ő cikkéből idézek: „Utah államban egyházba járó mormonnak lenni azt jelenti, hogy olyan közel élünk az egyházközség többi tagjához, hogy nem sok olyan dolog történik, amiről az egész gyülekezet ne szerezne tudomást maximum öt perc alatt.”

Így folytatja: „Az ennyire szorosan egymás mellett élés tolakodó lehet. De ez az egyik legnagyobb erősségünk is.”

Majd a szerző így folytatja: „Egy keddi napon a munkahelyemen éppen elcsíptem a déli tévéhíradót. Egy furgon teljesen összetört egy közlekedési balesetben. Egy fiatal ésesanyát és két kicsi gyermekét mentővel és helikopterrel szállították a kórház baleseti osztályára (…) Órákkal később szereztem tudomást arról, hogy a furgon egy fiatal házaspáré, Eric és Jeana Quigley-é volt, akik a herrimani otthonommal szemben lévő házban laktak.

Nemcsak hogy találkozom velük az egyházban, de még előző este egy lakónegyedi összejövetelen is együtt vacsoráztunk. Unokáink együtt játszottak a kislányaikkal, Biancával és Mirandával.

A tizennégy hónapos Miranda súlyos fejsérülést szenvedett, és három nappal később meghalt a gyermekkórházban.

Az pedig, hogy mindenki mindenről tud, igenis kifizetődő. Bár a baleset több mérföldre történt az otthonuktól, alig pár pillanattal a baleset után valaki az egyházközségből már meg is állt, és megpróbált a roncsok közé férkőzni. Az egyházközség többi tagja már a rendőrség és a mentők kiérkezése előtt tudott a dologról.

Az egyházközség tagjai mindhárom kórházba elmentek, értesítették Ericet a munkahelyén, és munkacsoportokba rendeződtek. Azok, akik már nem tudtak az azonnali szükségletekben segíteni, alig várták, hogy valamilyen más módon segíthessenek.

48 órán belül Quigley-ék kertjét rendbe tették, otthonukat kitakarították, a szennyesüket kimosták, a hűtőszekrényt feltöltötték, a hozzátartozókról gondoskodtak, és egy helyi bankban segélyszámlát nyitottak a család számára. Ha lett volna kutyájuk, még azt is megfürdettük volna.”

A szerző ezután a következő éleslátó gondolattal zárta sorait: „Van egy pozitív oldala is annak a gyülekezeti mikroszkópnak, ami alatt az egyházközségem él: Ami eggyel történik, mindenkivel történik” („Well-Being of Others Is Our Business”, Salt Lake Tribune, July 30, 2005, p. C1).

A gondoskodó egyháztagok e tragikus balesetet követő együttérzése és szolgálata nem egyedül erre a bizonyos esetre jellemző. A Mormon könyvében Alma próféta a következőket magyarázta Krisztus leendő követőinek: „[M]ivel szeretnétek Isten nyájába jönni és az ő népének neveztetni, és hajlandóak vagytok egymás terheit viselni, hogy azok könnyűek lehessenek; Igen, és hajlandóak vagytok gyászolni azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztalni azokat, akik vigasztalásra szorulnak”, majd ahogyan Alma elmondta, készek voltak rá, hogy megkeresztelkedjenek (lásd Móziás 18:8–9). Ez a szentírás lefekteti a leggyengédebb szolgálat és gondoskodás módjának alapjait.

Az egyházközség azért szerveződött, hogy olyanok szükségleteiben is szolgáljon, akik a legnehezebb és legszívszaggatóbb megpróbáltatásokon mennek keresztül. A püspök, akit gyakran az egyházközség „atyjának” is tekintenek, azért van ott, hogy tanácsot adjon és biztosítsa a forrásokat. Közelében azonban ott vannak a melkisédeki és ároni papsági vezetők, a Segítőegylet elnöksége, a házitanítók, a látogató tanítók, valamint az egyházközség tagjai is – igen, ők mindig ott vannak. Mindenki azért van ott, hogy vigaszt és együttérzést nyújtson a szükség idején.

Az én közvetlen szomszédságomban is kijutott nekünk a szívszorító tragédiákból. 1998 októberében a 19 éves Zak Newton, aki csak három háznyira lakott tőlünk, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette.

Alig két év múlva, 2000 júliusában, a 19 éves Andrea Richards, aki közvetlenül a Newton családdal szemben lakott, szintén autóbalesetben halt meg.

2006 júliusában egy szombat délután a 28 éves visszatért misszionárius, Travis Bastian, és 15 éves húga, Desiree, akik két háznyira laktak tőlünk, egy borzalmas autóbalesetben vesztették életüket.

Alig egy hónappal később, 2006 augusztusában, a 32 éves Eric Gold halt meg idő előtt, aki a mellettünk lévő házban nőtt fel. A szomszédok közül pedig másoknak is volt részük olyan szívszorító élményekben, melyeket egyedül vészeltek át, és melyekről csak ők és Isten tudtak.

Öt fiatal elvesztése kapcsán azt gondolhatnánk, hogy ez szokatlanul sok megpróbáltatás egy ilyen kis lakóközösség számára. Én úgy gondolom, hogy ez a szám egy olyan összetartó, gondoskodó egyházközség miatt tűnik ilyen magasnak, ahol tudják, mikor van szükség azonnali segítségre. Olyan egyházközség ez, melynek tagjai megfogadják Alma és a Szabadító szavait. Olyan egyháztagok ők, akik gondoskodnak egymásról, szeretik egymást, és egymás terheit viselik. Akik gyászolnak a gyászolókkal, hajlandóak vigaszt nyújtani a vigasztalásra szorulóknak. Olyan egyháztagok ők, akik együtt tartanak ki.

Minden egyes esetben felemelő volt látni a szeretet, a szolgálat és a könyörület kiáradását. A püspökök jöttek, a házi- és látogató tanítók akcióba lendültek, a melkisédeki és ároni papsági kvórumok, valamint a Segítőegylet úgy szerveződtek, hogy mind a lelki, mind pedig a testi szükségleteket ki tudják elégíteni. A hűtőszekrényeket feltöltötték, a házakat kitakarították, a füvet lenyírták, a bokrokat megmetszették, a kerítéseket lefestették, áldásokat adtak, és engedték, hogy a vállukon sírjanak. Az egyháztagok mindenhol ott voltak.

Mindegyik esetben azok a családok, akik elvesztették egy szerettüket, nagyobb hitet, a Szabadító iránt nagyobb szeretetet, az engesztelés felé nagyobb hálát tanúsítottak. A szervezet felé, amely a tagjai legmélyebb érzelmi és lelki szükségleteire is reagál, szívből jövő köszönetet nyilvánítottak. Ezek a családok most arról számolnak be, hogy miként ismerték meg az Urat az őket ért csapások során. Sok olyan édes emléket idéznek fel, melyek fájdalmaikból születtek. Tanúsíthatják, hogy szomorúságból is származhatnak áldások. Dicsőítik az Urat, és Jób szavait visszhangozzák: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1:21).

Számos leckét tanultunk abból, hogy az egyházközség tagjaiként viseltük egymás terheit:

1. Az Úr [egyházi] szervezete teljesen mértékben alkalmas arra, hogy tudjon és gondoskodjon azokról is, akiknek a legnagyobb lelki és érzelmi szükségletei vannak.

2. A megpróbáltatás képes közelebb vinni minket Istenhez, mely által megújult és világosabb módon adhatunk hálát az imáért és az engesztelésért, ami elfedi a fájdalmat és a szenvedés minden formáját.

3. Azok az egyháztagok, akiket valamilyen tragédia ér, gyakran megnövekedett szeretetet, könyörületet és megértést tapasztalnak. Belőlük lesznek az első, az utolsó és gyakran a leghatékonyabb segítők, mikor vigaszt és könyörületet kell másoknak nyújtani.

4. Egy egyházközség, de egy család is közelebb kerül egymáshoz, mikor együtt tartanak ki – mert ami eggyel történik, az minddel történik.

5. De a legfontosabb talán az, hogy azért lehetünk mindannyian könyörületesebbek és gondoskodóbbak, mert mindannyiunknak volt része olyan személyes megpróbáltatásokban és élményekben, amelyekre támaszkodhatunk. Együtt tudunk kitartani.

Boldog vagyok, hogy egy ilyen szerető és gondoskodó közösséghez tartozhatok. Senki sem tudja jobban, hogyan kell egymás terheit viselni, a gyászolókkal gyászolni és a vigasztalásra szorulóknak vigaszt nyújtani. Én ezt úgy hívom, hogy „együtt kitartani”. Ami eggyel történik, mindenkivel történik. Együtt kitartunk.

Azért imádkozom, hogy eszközök lehessünk mások terheinek megkönnyítésében. Jézus Krisztus nevében, ámen.