2007
Az egyedül igaz Isten és a kit Ő elküldött, a Jézus Krisztus
2007. november


Az egyedül igaz Isten és a kit Ő elküldött, a Jézus Krisztus

Kijelentjük, hogy a szentírásokból magától értetődő, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek különálló személyek, három isteni lény.

Ahogy azt már Ballard elder ezen a gyűlésen korábban említette, korunk konfliktusai egyre inkább Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházára terelik a közvélemény figyelmét. Az Úr azt mondta a hajdanán élt embereknek, hogy ez az utolsó napi munka „bámulatos m[ű] és csod[a]”1 lesz, és valóban az. Amikor azonban kivétel nélkül mindenkit meghívunk, hogy vizsgálja meg tüzetesen, miért is bámulatos ez a munka, szeretnénk, ha egyvalamin senki sem csodálkozna el, mégpedig azon, hogy vajon mi „keresztények” vagyunk-e vagy sem.

Mindent összevetve az ügyet érintő összes vitát két tant érintő állítás okozza: az Istenségről alkotott nézeteink, valamint a folyamatos kinyilatkoztatás tantételével kapcsolatos hitelveink, melynek köszönhetően a szentírások tovább bővülhetnek. Amikor erről beszélünk, nem kell, hogy hitünk mentegetői legyünk, de nem szeretnénk azt sem, hogy rosszul ismerjenek bennünket. Ezért azzal a vággyal, hogy segítsem jobban megértetni és egyértelműen kijelenteni, hogy mi keresztények vagyunk, ma az említett két tant érintő téma közül szeretnék az elsőről beszélni.

Az első és legfontosabb hittételünk Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában: „Hiszünk Istenben, az Örökkévaló Atyában, és az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, valamint a Szentlélekben”2. Hisszük, hogy ez a három isteni személy az egyetlen Istenséget alkotva egy a céljában, módszereiben, bizonyságában és küldetésében. Hisszük, hogy ugyanaz az isteni irgalom és szeretet, kegyelem és megbocsátás, türelem, igazságszolgáltatás és megváltás tölti be őket. Szerintem bátran mondhatjuk, hogy hisszük, hogy Ők minden elképzelhető jelentős és örök érvényű dologban egyek, de mi nem hiszünk abban, hogy ez a három személy egy lényeggé egyesült, mert a Szentháromság tana soha nem szerepelt a szentírásokban, ugyanis nem igaz.

Nem kisebb forrás, mint a tekintélyes Harper’s Bible Dictionary [bibliaszótár] rögzíti a következőt: „A szentháromság hivatalos tana, ahogy azt a negyedik és ötödik században összehívott nagy egyháztanácsok értelmezték, nem található meg az [Újszövetségben].”3

Ezért minden kritika, ami azt állítja, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nem osztja a jelenkori keresztény felfogást Istenről, Jézusról és a Szentlélekről, olyan magyarázat, amely nem a mi Krisztus iránti elkötelezettségünkről szól, hanem arról a felismerésről (ami, hadd tegyem hozzá, hogy teljesen helytálló), hogy az Istenségről alkotott nézeteink szakítanak az Újszövetség utáni keresztény történelemmel, és visszatérnek ahhoz a tanhoz, melyet maga Jézus tanított. Nos, az Újszövetség utáni történelem talán egy kis magyarázatra szorul.

Kr. u. 325-ben Konstantin római császár összehívta a Niceai zsinatot, hogy sok egyéb dolog mellett megbeszéljék Isten, egyre több vitát kiváltó, állítólagos „három az egyben” természetét. A papok, a filozófusok és az egyházi méltóságok heves vitáinak (és még 125 évnek és három nagy zsinatnak)4 a Niceai hitvallás lett az eredménye, amit később átszövegeztek, így keletkezett többek között az Atanázi hitvallás. A zsinatok különféle átalakulásai és későbbi finomításai – majd ezt követően az évszázadok során a többi zsinat – kijelentette, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elvont, abszolút, érzékelésen felüli, időben és térben mindenütt jelenlévő, egylényegű, egyképpen örökkévaló, megismerhetetlen, továbbá nem rendelkezik testtel, testrészekkel és nincsenek érzései, és időn és téren kívül helyezkedik el. Ezekben a hitvallásokban a három tag különálló személy, de egy lényt alkotnak, amit gyakran a „szentháromság titkának” neveznek. Három különálló személy, mégsem három Isten, hanem csak egy. Mind a három személy felfoghatatlan, mégis egy Isten, aki felfoghatatlan.

Ebben legalább egyetértünk a bírálóinkkal, vagyis hogy az istenség ilyen formája valóban felfoghatatlan. Nem csoda hát, hogy amikor az egyházra Istenről ilyen zavarba ejtő meghatározást erőltettek, a negyedik századi szerzetes így kiáltott fel: „Jaj nekem! Elvették az Istenemet tőlem… és nem tudom, hogy kit imádjak vagy kihez imádkozzak.”5 Hogyan bízzunk, szeressünk és hódoljunk – nem is beszélve azon törekvésünkről, hogy hozzá hasonlóvá váljunk – egy olyan Valakinek, aki felfoghatatlan és megismerhetetlen? Mi a helyzet Jézus Mennyei Atyjához intézett imájával, amikor azt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit [te] elküldtél, a Jézus Krisztust.”6

Nem az a célunk, hogy megalázzuk más emberek hitét, vagy más vallás tanát. Legalább annyira tiszteletben tartjuk az ő tanukat, mint amennyire elvárjuk, hogy ők is tiszteljék a miénket. (Ez is az egyik hittételünk.) Amennyiben azonban valaki azt mondja, hogy nem vagyunk keresztények, mert nem valljuk magunkénak azt a nézetet, melyet a negyedik vagy ötödik században alkottak Istenről, akkor mit mondanak azokról az első keresztény szentekről – akik közül sokan szemtanúi voltak az élő Krisztusnak –, akik szintén nem vallották magukénak ezt a nézetet?7

Kijelentjük, hogy a szentírásokból magától értetődő, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek különálló személyek, három isteni lény, és felhívjuk a figyelmet eme igazság határozott és világos példáira: a Szabadító magasztos közbenjáró imájára, a János általi keresztelésére, a Színeváltozás hegyén történtekre, valamint István vértanúhalálára – hogy csak négy példát említsek.

Ezzel és az általunk ismert további8 újszövetségi forrásokkal talán szükségtelen megkérdezni, hogy mit is akart Jézus mondani, amikor kijelentette: „A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát.”9 Egy másik alkalommal ezt mondta: „Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.”10 Az ellenségeiről ezt mondta: „[L]áttak is, gyűlöltek is, mind engem, mind az én Atyámat.”11 Ne felejtsük el, hogy mekkora tisztelettel rendelte magát alá Jézus az Atyának: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten.”12 „Az én Atyám nagyobb nálamnál.”13

Azokban az időkben kihez imádkozott akkor Jézus oly buzgón, néha még fájdalmas hangon is: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár”14, valamint „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”15 Annak elismerése, hogy az Istenség egyébként tökéletesen egységes tagjai különálló lények, nem azt jelenti, hogy többistenhitet gyakorlunk; ez sokkal inkább része annak a nagyszerű kinyilatkozatásnak, amelyet Jézus adott az isteni lények természetével kapcsolatban. Talán Pál apostol fogalmazta meg ezt a legjobban: „Krisztus Jézus…, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő.”16

Ezzel kapcsolatos ok miatt zárják ki néhányan Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát a kereszténység kategóriájából, mert hiszünk, ahogy az ősi próféták és apostolok is hittek, egy testtel – bizonnyal megdicsőült testtel – rendelkező Istenben17. Azok, akik kritizálják ezt a szentírásokra alapozott hitelvet, azoknak feltenném a következő költői kérdést: Ha a testtel bíró Isten gondolata annyira ellenszenves, akkor az egész kereszténységnek miért az Úr Jézus Krisztus megtestesülése, engesztelése és testi feltámadása a központi tana és legmeghatározóbb jellege? Ha Isten szerint nem szükséges és nem is kívánatos testtel rendelkezni, akkor az emberiség Megváltója miért váltotta meg a saját testét a halál és a sír markából, kezeskedve arról, hogy az időben és az örökkévalóságban teste soha többé nem válik külön a Lelkétől?18 Az, aki elveti a testtel rendelkező Isten elvét, elveti a halandó és a feltámadt Krisztust is. Ezt senki nem akarhatja vagy teheti meg, aki igaz kereszténynek vallja magát.

Most pedig azoknak, akik hallják a hangomat, és szeretnék tudni, hogy vajon keresztények vagyunk-e, a következő tanúságot teszem. Tanúságomat teszem, hogy Jézus Krisztus szó szerint az élő Isten szó szerinti élő Fia. Az Atyja irányításával ez a Jézus, a mi Szabadítónk és Megváltónk volt a menny és a föld, és az azokon lévő valamennyi dolog Teremtője. Tanúságomat teszem, hogy szűz édesanyától született, és hogy az élete folyamán hatalmas csodákat tett, melyet rengeteg tanítványa és ellensége is látott. Tanúságomat teszem, hogy hatalma volt a halál felett, mert isteni eredetű volt, de értünk hajlandó volt meghalni, mert egy ideig Ő is halandó volt. Kijelentem, azzal, hogy hajlandó volt kitenni magát a halálnak, magára vette a világ bűneit, határtalanul nagy árat fizetve minden bánatért és betegségért, minden szívfájdalomért és boldogtalanságért Ádámtól kezdve egészen a világ végezetéig. Ezzel legyőzte a sírt fizikailag és a poklot lelkileg, és megszabadította az emberiséget. Bizonyságomat teszem, hogy Ő szó szerint feltámadt a sírból, és miután felment az Atyjához, hogy befejezze a feltámadás folyamatát, Jézus több ízben megjelent sok száz tanítványnak az Óvilágban és az Újban egyaránt. Tudom, hogy Ő Izráel Szentje, a Messiás, aki egy napon újra eljön végső dicsőségben, hogy mint az urak Ura és a királyok Királya uralkodjon a földön. Tudom, hogy nem adatott más név az ég alatt, amely által megszabadulhatna az ember, és kizárólag úgy nyerhetünk örök életet, ha teljes mértékben támaszkodunk az Ő érdemeire, irgalmára és örökkévaló kegyelmére19.

Bizonyságom van továbbá arról a dicsőséges tanról, hogy felkészülésként az Ő ezeréves utolsó napi uralkodására, Jézus már eljött, nem is egyszer, fenséges, dicsőséges testét felöltve. 1820 tavaszán egy 14 éves fiú, akit pont ezek a szóban forgó tanok zavartak össze, és amelyek még mindig összezavarják a kereszténység nagy részét, kiment egy ligetbe imádkozni. A fiatalon elmondott őszinte imájára válaszként az Atya és a Fiú megjelentek testet öltve, dicsőséges lényekként ennek a kisfiú prófétának, Joseph Smithnek. Az a nap jelezte az Úr Jézus Krisztus igaz, újszövetségi evangéliuma visszatértének kezdetét, valamint más prófétai igazságok visszaállítását Ádámtól kezdve egészen napjainkig.

Bizonyságomat teszem, hogy az e dolgokkal kapcsolatos tanúságom igaz, és hogy a mennyek nyitva állnak mindazok számára, akik ugyanilyen megerősítést keresnek. Az Igazság Szent Lelkén keresztül ismerjük meg mindannyian „az egyedül igaz Istent, és a kit [Ő elküldött] a Jézus Krisztust”20. Éljünk az Ő tanításaik szerint, és legyünk igaz keresztények tettekben és szavakban egyaránt. Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.

Jegyzetek

  1. Ésaiás 29:14

  2. Hittételek 1:1

  3. Paul F. Achtemeier, ed. (1985), 1099; kiemelés hozzáadva.

  4. Konstantinápoly, Kr. u. 381.; Efézus, Kr. u. 431.; Kalcedóni, Kr. u. 451.

  5. Owen Chadwick, Western Asceticism (1958), 235.

  6. János 17:3; kiemelés hozzáadva

  7. Stephen E. Robinson, Are Mormons Christian? 71–89; lásd még Robert Millet, Getting at the Truth (2004), 106–22.

  8. Lásd példákért János 12:27–30; János 14:26; Rómabeliek 8:34; Zsidók 1:1–3.

  9. János 5:19; lásd még János 14:10.

  10. János 6:38

  11. János 15:24

  12. Máté 19:17

  13. János 14:28

  14. Máté 26:39

  15. Máté 27:46

  16. Filippibeliek 2:5–6

  17. Lásd David L. Paulsen, „Early Christian Belief in a Corporeal Deity: Origen and Augustine as Reluctant Witnesses,” Harvard Theological Review, vol. 83, no. 2; David L. Paulsen, „The Doctrine of Divine Embodiment: Restoration, Judeo-Christian, and Philosophical Perspectives,” BYU Studies, vol. 35, no. 4 (1996):7–94; James L. Kugel, The God of Old: Inside the Lost World of the Bible (2003), xi–xii, 5–6, 104–6, 134–35; Clark Pinnock, Most Moved Mover: A Theology of God’s Openness (2001), 33–34.

  18. Lásd Rómabeliek 6:9; Alma 11:45.

  19. Lásd 1 Nefi 10:6; 2 Nefi 2:8; 31:19; Moróni 6:4; Joseph Smith fordítás, Rómabeliek 3:24.

  20. János 17:3