Mrs. Patton – A történet folytatódik
Biztos vagyok benne, hogy Mennyei Atyánk ismerte a szükségleteit, és szerette volna, hogy hallja az evangélium vigasztaló igazságait.
Nagyon hiányzik ma James E. Faust kollégám, és szeretném, ha drága felesége és családja tudná, hogy szeretem öket. Abban pedig biztos vagyok, hogy ő most valahol másutt szolgálja az Urat. Üdvözlöm az újonnan támogatott általános felhatalmazottakat, Eyring elnököt, Cook eldert és González eldert, és teljes támogatásomról biztosítom őket.
Harmincnyolc évvel ezelőtt, a templom téri Tabernákulumban tartott általános konferencián az egyik gyermekkori barátomról, Arthur Pattonról beszéltem, aki fiatalon vesztette el az életét. A beszéd címe ez volt: „Mrs. Patton, Arthur él!”1 Az üzenetemet Arthur édesanyjához, Mrs. Pattonhoz intéztem, aki nem volt az egyház tagja. Bár nem sok esélyt láttam arra, hogy Mrs. Patton ténylegesen hallani fogja a beszédemet, meg szerettem volna osztani mindenkivel, aki hall engem, a remény és szeretet dicsőséges evangéliumi üzenetét. Nemrégiben sugalmazást éreztem arra, hogy ismét utaljak Arthurra, és felidézzem nektek, milyen következménye lett az eredeti üzenetemnek.
Először hadd meséljek nektek Arthurról. Szőke göndör haja, és fülig érő mosolya volt. Minden fiúnál magasabb volt az osztályban. Azt hiszem, ezért történhetett meg az, hogy 1940-ben, amikor a második világháború előszele óriási konfliktust okozott Európában, Arthur bolonddá tudta tenni a toborzó tiszteket, és már tizenöt évesen belépett a haditengerészethez. Arthur és a többi fiú számára a háború hatalmas kalandnak tűnt. Emlékszem, milyen elegáns volt a tengerészeti egyenruhájában. Hogy kívántuk, bárcsak mi is idősebbek, vagy legalább magasabb lennénk, hogy mi is beléphessünk a hadseregbe.
Az ifjúkor az élet nagyon különleges időszaka. Ahogyan Longfellow írta:
Mily csodás az ifjúság! mily ragyogók fényei:
Ábrándjai, álmai, törekvései!
A Kezdetek Könyve, a vég nélküli történet,
Hol minden szűz hősnő, s minden férfi hős lehet!2
Arthur édesanyja nagyon büszke volt a nappalija ablakát díszítő kék csillagra. Az minden arra járónak jelezte, hogy a fia a hazája egyenruháját viseli, és tevékeny szolgálatot teljesít. Gyakran behívott magához, amikor elmentem a házuk előtt, hogy olvassam el Arthur legutóbbi levelét. Mindig könnyek szöktek a szemébe, s akkor megkért, hogy olvassam fel hangosan. Arthur jelentett mindent az ő özvegy édesanyjának.
Még mindig magam előtt látom Mrs. Patton érdes kezeit, amint gondosan visszahelyezték a levelet a borítékba. Keményen dolgozó kezek voltak azok; Mrs. Patton a belvárosi irodaépület takarítónője volt. Vasárnap kivételével a hét minden napján láttuk, amint vödörrel és seprűvel végigment az utcán, szürke haját kontyba hátratűzve, a munkától kimerült és a kortól meghajlott vállakkal.
1944 márciusában, amikor már dúlt a háború, Arthurt áthelyezték a U.S.S. Dorsey torpedórombolóról a U.S.S. White Plains repülőgép-anyahajóra. A hajót azonban megtámadták a dél-csendes-óceáni Saipannál. Arthur egyike volt azoknak a fedélzeten, akik a tengerbe vesztek.
A kék csillagot levették annak szent helyéről, a Patton otthon utcára néző ablakából. Feltettek helyette egy arany csillagot jelezve, hogy akit a kék csillag képviselt, életét vesztette egy ütközetben. Kihunyt a fény Mrs. Patton életében. Vak sötétségben és mély kétségbeesésben tapogatózott.
Imával a szívemben közeledtem a Patton ház ismerős bejáratához, azon gondolkodva, vajon milyen vigasztaló szavak hagyhatják el egy egyszerű fiú ajkait.
Az ajtó kitárult, és Mrs. Patton úgy ölelt át engem, ahogyan a saját fiával tenné. Az otthon kápolnává változott, amint egy fájdalomtól sújtott édesanya és egy erre teljesen alkalmatlan fiú letérdelt imádkozni.
Amikor felálltunk, Mrs. Patton mélyen a szemembe nézett, és ezt mondta: – Tommy, én nem tartozom egyik egyházhoz sem, de te igen. Mondd meg nekem: Újra élni fog Arthur? A képességeimhez mérten legjobban bizonyságomat tettem neki arról, hogy igen, Arthur újra élni fog.
Azon a sok évvel ezelőtti általános konferencián, amikor felidéztem e történetet, megemlítettem, hogy azóta szem elől vesztettem Mrs. Pattont, de szeretnék ismét válaszolni a kérdésére: „Újra élni fog Arthur?”
Utaltam a világ Szabadítójára, aki az általunk ma szent földnek nevezett táj faluinak poros útjait járta; aki visszaadta a vak látását, a süket hallását, aki meggyógyította a bénát, és feltámasztotta a halottat; aki gyengéden és szeretettel erről biztosított minket: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”3.
Elmagyaráztam, hogy az élet terve, valamint az élet örök folyásának magyarázata a menny és a föld Mesterétől, az Úr Jézus Krisztustól érkezik. Értékelnünk kell az élet célját ahhoz, hogy megértsük a halál jelentését.
Rámutattam, hogy az Úr eme adományozási korszakban kijelentette: „És most, bizony mondom nektek, kezdetben az Atyával voltam, és én vagyok az Elsőszülött”4. „Kezdetben az ember is Istennel volt”5.
Jeremiás próféta ezt írta:
„Szóla pedig az Úr nékem, mondván:
Mielőtt… megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt… [megszülettél], megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé.”6
A lelkek fenséges világából belépünk az élet nagy színpadára, hogy engedelmesnek bizonyuljunk minden dologban, amit Isten parancsol nekünk. A halandóság során tehetetlen csecsemőkorból kíváncsi gyermekkorba, majd megfontolt érett korba lépünk. Megtapasztaljuk az örömet és a bánatot, a beteljesülést és a csalódottságot, a sikert és a kudarcot. Megízleljük az édeset, de belekóstolunk a keserűbe is. Ez a halandóság.
Majd mindenki életében elérkezik a halállal való találkozás is. Ez alól senki sem kivétel. Mindenkinek át kell haladnia a kapuin.
A legtöbb ember számára van valami vészjósló és titokzatos e nem szívesen látott vendégben: a halálban. Talán az ismeretlentől való félelem az, amiért sokan rettegnek az érkezésétől.
Arthur Pattonnak gyors halála volt. Mások sokáig szenvednek. Isten kinyilatkoztatott szaván keresztül tudjuk, hogy „az emberek lelke, amint elhagyja ezt a halandó testet…, hazavitetik ahhoz az Istenhez, aki életet adott neki”7.
Biztosítottam Mrs. Pattont és mindazokat, akik hallottak engem arról, hogy Isten soha nem fogja elhagyni őket, hogy Ő elküldte az Ő Egyszülött Fiát a világra, hogy példa által tanítsa meg nekünk, hogy milyen életet kell élnünk. A Fia azért halt meg a kereszten, hogy az egész emberiséget megváltsa. A gyászoló Márthához és az apostolaihoz intézett szavai nekünk is vigaszt nyújtanak:
„Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;
És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal”8.
„Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek.
…ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.”9
Elismételtem János, a kinyilatkoztató, és Pál apostol bizonyságát. János így jegyezte fel:
„Látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt…
És a tenger kiadá a halottakat, a kik ő benne voltak.”10
Pál kijelentette: „Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.”11
Elmagyaráztam, hogy a feltámadás ama dicsőséges reggeléig hittel megyünk előre. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre”12.
Megnyugtattam Mrs. Pattont, hogy Jézus őt is és mindenkit így hívott:
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek”13.
Üzenetem egy részként elmagyaráztam Mrs. Pattonnak, hogy ennek ismerete segíteni fogja őt a szívfájdalmában: hogy soha nem fog abba a tragikus helyzetbe kerülni, mint az a hitetlen, aki a fiát elvesztve e szavakat mondta az anyaföldbe ereszkedő koporsót figyelve: „Isten veled, fiam! Isten veled örökre!” Ehelyett fejét felemelve, rendíthetetlen bátorsággal és megingathatatlan hittel emelheti fel tekintetét a kék Csendes-óceán gyengéden fodrozódó hullámai felé, és suttoghatja: „Isten veled, Arthur, drága fiam! Isten veled – míg újra látjuk egymást!”
Tennyson szavait idéztem, mintha Arthur mondta volna neki:
Alkony és esthajnalcsillag,
És egy engem hívó tiszta hang;
Add, hogy ne keseregjen a gát,
Mikor elhajózom a habokon át. […]
Alkony és esti harangszó,
Majd azt követve sötétség!
Add, hogy ne kísérjen szomorú búcsúszó,
Mikor innen eltávozék.
Mert bár az Idő és Hely birodalmából
Messze sodor az áradat,
Remélem, megláthatom Kapitányom,
Miután átléptem a gátat.14
Ama hosszú évekkel ezelőtti üzenetem befejezéseként kifejeztem Mrs. Pattonnak az én személyes bizonyságomat az Úr különleges tanújaként, és elmondtam neki, hogy Isten, az Atyánk törődik vele, és hogy őszinte imán keresztül ő is kommunikálhat vele; hogy neki is volt egy Fia, aki meghalt, maga az Úr Jézus Krisztus; hogy Ő a mi szószólónk az Atyánál, a Békesség Fejedelme, a Szabadítónk és isteni Megváltónk, és egy nap szemtől szembe látjuk majd Őt.
Reméltem, hogy a Mrs. Pattonnak szóló üzenetem elér majd másokhoz, akik elvesztették egy szerettüket, és megérinti őket.
Most pedig, fivéreim és nőtestvéreim, megosztom veletek a történet hátralevő részét. 1969. április 6-án mondtam el ezt az üzenetet. Ismétlem, nem sok esélye volt annak, hogy Mrs. Patton hallani fogja a beszédet. Semmi okom nem volt rá, hogy azt gondoljam, meg fogja hallgatni az általános konferenciát. Amint azt már említettem, nem volt az egyház tagja. Később megtudtam, hogy csodával határos dolog történt. Annak ellenére, hogy fogalmuk sem volt róla, ki fog a konferencián beszélni, vagy milyen témáról lesz szó, Mrs. Terese Patton utolsó napi szent szomszédai Kaliforniában, ahová költözött, meghívták őt az otthonukba, hogy nézze meg velük a konferencia egyik ülését. Elfogadta a meghívást, s így pont azt az ülést hallgatta végig, amelyen hozzá intéztem a beszédemet.
1969 májusának első hetében meglepetésemre és nagy örömömre levelet kaptam a kaliforniai Pomonából, melyet 1969. április 29-ével kelteztek. A levél Mrs. Terese Pattontól érkezett. Megosztok veletek néhány sort a levélből:
„Kedves Tommy!
Remélem, nem bánod, hogy Tommynak hívlak, hiszen én mindig így gondolok rád. Nem tudom, hogyan köszönjem meg a vigasztaló beszédedet.
Arthur 15 éves volt, amikor belépett a haditengerészethez. 1944. július 5-én, egy hónappal a 19. születésnapja előtt ölték meg.
Nagyon kedves volt tőled, hogy gondoltál ránk. Nem tudom, hogyan köszönjem meg a vigasztaló szavaidat, melyeket Arthur halálakor, majd pedig a beszédedben mondtál. Számos kérdés merült fel bennem az évek során, és te megválaszoltad őket. Most már nyugodt vagyok Arthur felől… Isten áldjon és őrizzen meg téged!
Szeretettel:
Terese Patton”15
Fivéreim és nőtestvéreim, nem hiszem, hogy véletlenül éreztem sugalmazást arra, hogy azt az adott üzenetet mondjam el az 1969. áprilisi általános konferencián. Nem hiszem, hogy Mrs. Terese Pattont véletlenül hívták át a szomszédai az otthonukba arra az adott konferenciai ülésre. Biztos vagyok benne, hogy Mennyei Atyánk ismerte a szükségleteit, és szerette volna, hogy hallja az evangélium vigasztaló igazságait.
Habár Mrs. Patton már rég eltávozott a halandóságból, erős sugalmazást éreztem arra, hogy megosszam veletek, Mennyei Atyánk hogyan áldotta meg őt, az özvegyet, és gondoskodott róla a szükségleteiben. Lelkem minden erejével tanúságomat teszem, hogy Mennyei Atyánk mindannyiunkat szeret. Ő meghallja az alázatos szívek imáját; meghallja, ha segítségért kiáltunk, ahogyan Mrs. Pattont is meghallotta. A Fia, a mi Szabadítónk és Megváltónk így szól hozzánk ma: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.”16
Meg fogjuk hallani a zörgetését? Meg fogjuk hallani a szavát? Megnyitjuk az ajtót az Úr előtt, hogy segítséget kaphassunk tőle, melyet Ő oly készséggel adna? Azért imádkozom, hogy megtegyük, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.