Három cél, mely vezet titeket
A hatásotok messze túlszárnyal rajtatok, az otthonotokon, és másokat is megérint a földön.
Ma este lelkünk megérintette a mennyet. Csodálatos zenét és sugalmazott üzeneteket hallottunk. Az Úr Lelke itt van.
Julie Beck, Silvia Allred, Barbara Thompson nőtestvérek – az égnek legyen hála az édesanyátokért és édesapátokért, a tanáraitokért, az ifjúsági vezetőitekért és mindazokért, akik felismerték a bennetek rejlő tehetségeket!
Hadd idézzek egy gondolatot:
Nem tudhatjuk, mennyit ér egy lány,
Várnunk kell, és meglátjuk;
Ám minden csodálatra méltó nő,
Egykor nem volt más, mint kislány.1
Nagyon nagy kiváltság, hogy veletek lehetek ma. Tudom, hogy a Konferencia-központban összegyűlteken kívül sok ezren vagytok, akik műholdas közvetítés útján láttok és hallotok minket.
Tisztában vagyok azzal, hogy férfiként kisebbségben vagyok köztetek, így ügyelnem kell arra, mit is mondok. Eszembe jut az az ember, aki egyszer betért egy könyvesboltba és segítséget kért az egyik eladótól, egy hölgytől: – Hol találom a Férfi, a Nők mestere című könyvet? Az eladó a szemébe nézett és gúnyosan ezt felelte: – Próbálja meg a mítoszok és mondák között!
Ma este szeretnélek biztosítani benneteket, hogy tisztellek titeket, az egyház nőit, asszonyait, és tudom, William R. Wallace-t idézve, hogy „a kéz, mely a bölcsőt ringatja, az a kéz, mely a világot kormányozza”2.
1901-ben Lorenzo Snow elnök ezt mondta: „A Segítőegylet tagjai… szolgálták azokat, akik bajban voltak, szeretetük karjával átölelték az árvákat és az özvegyeket, és nem engedték, hogy a világ beszennyezze őket. Bizonyságomat teszem, hogy a világon nincsenek tisztább és istenfélőbb nők a Segítőegylet sorain belül található nőknél.”3
Ahogy Snow elnök idejében, itt és most is szükség van a látogatásokra, egymás üdvözlésére és az éhező lelkek táplálására. Miközben napjaink Segítőegyletére gondolok – alázatra késztetve attól a kiváltságtól, hogy szólhatok hozzátok –, Mennyei Atyánkhoz fordulok az Ő isteni útmutatásáért.
Ilyen lelkületében úgy éreztem, hogy a Segítőegylet valamennyi tagjának világszerte adjak három elérendő célt:
-
1. Tanulj szorgalmasan!
-
2. Imádkozz őszintén!
-
3. Szolgálj készségesen!
Nézzük meg ezeket a célokat egyenként. Először: Tanulj szorgalmasan! A világ Szabadítója ezt az utasítást adta: „Keressétek ki a legjobb könyvekből a bölcsesség szavait; törekedjetek a tanulásra, méghozzá tanulmányozás és hit által is.”4 Így folytatta: „Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek; és ezek azok, a melyek bizonyságot tesznek rólam.”5
A szentírások tanulmányozása elősegíti a bizonyságunkat és családtagjaink bizonyságát. Manapság a gyermekeink olyan hangok gyűrűjében nőnek fel, amelyek arra buzdítják őket, hogy hagyják el mindazt, ami helyes, és inkább a világi élvezeteket hajszolják. Ha nem állnak szilárd alapokon Jézus Krisztus evangéliumában, ha nincs bizonyságuk az igazságról, és nem kötelezik el magukat az igazlelkű élet mellett, akkor fogékonyak lesznek ezekre a hatásokra. A mi felelősségünk, hogy megerősítsük és megvédjük őket.
Gyermekeink ma már riasztó mértékben a médián, többek között az interneten nevelkednek fel. Az Egyesült Államokban a tanulmányok szerint egy átlagos gyermek mintegy négy órát tévézik naponta, miközben a programok nagy része tele van erőszakkal, alkohollal, drogokkal és szexuális tartalommal. Ehhez a négy órához adódnak még hozzá a filmek és a videojátékok.6 A statisztika hasonló eredményeket mutat a többi fejlett országban is. A televízióban, a mozikban és a többi médiában sugárzott üzenet gyakran kifejezetten ellentétben áll mindazzal, amit szeretnénk, hogy a gyermekeink elsajátítsanak és becsüljenek. Nekünk nem csupán az a felelősségünk, hogy tanítsuk nekik, hogy egészségesnek kell lenni lélekben és tanban, hanem az is, hogy meg is tartsák azt, függetlenül attól, hogy milyen külső erőkkel találkoznak össze. Ehhez rengeteg időre és erőre lesz szükségünk, és ahhoz, hogy másoknak segíteni tudjunk, mi magunknak is szükségünk van lelki és erkölcsi bátorságra, hogy ellen tudjunk állni a körülöttünk ólálkodó gonosznak.
Abban az időben élünk, amiről 2 Nefi 9. fejezetében van szó:
„Ó, milyen hiúk, gyarlók és balgák az emberek! Mert amikor tanultak, azt gondolják, hogy bölcsek, és nem hallgatnak Isten tanácsára, mert elvetik azt, feltételezvén, hogy tudják ők maguk; bölcsességük tehát balgaság, és nem válik hasznukra. És el fognak veszni.
De jó tanultnak lenni, ha hallgatnak Isten tanácsaira.”7
Bátorságra van szükség, hogy erősen tudjunk ragaszkodni a normáinkhoz a világ gúnyolódásai ellenére. Ifj. J. Reuben Clark elnök, aki sok éven át az Első Elnökség tagja volt, azt mondta: „Nem ismeretlenek az olyan esetek, amikor [azok]…, akiknek feltehetőleg volt hitük, úgy érezték, hogy mivel hitük teljességének megvallása esetleg hitetlen kollégáik gúnyolódását vonná maguk után, ezért vagy meg kell változtatniuk, vagy ki kell magyarázniuk a hitüket, illetve romboló módon fel kell hígítaniuk, vagy akár úgy kell tenniük, mint aki elveti azt. Az ilyenek képmutatók.”8
Eszembe jut 2 Timótheus 1. fejezetének 7. és 8. erőteljes versei:
„Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.
Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét.”
A lelki dolgok tanulmányozásán túl a világi tárgyak tanulmányozása is létszükséges. Gyakran nem tudjuk, mit hoz a jövő, ezért fontos, hogy felkészüljünk a bizonytalanságokra. Statisztikai adatok az mutatják, hogy néha előfordul, hogy a férj betegsége vagy halála, vagy gazdasági kényszerűség miatt azon találjátok magatokat, hogy nektek kell megteremtenetek az anyagi javakat. Néhányan már ismeritek ezt a szerepet. Arra buzdítalak benneteket, hogy tanuljatok tovább – hacsak nem éppen ezt teszitek, vagy ha még nem tettétek meg –, hogy felkészültek legyetek arra, hogy ha a szükség úgy diktálja, gondoskodni tudjatok magatokról.
Tehetségeitek bővülnek majd a tanulás során. Képesek lesztek többet segíteni családotoknak a tanulásban, és békességgel tölti majd el elméteket az a tudat, hogy felkészültetek azokra az eshetőségekre, amikkel szembe kell néznetek az életetek során.
Újra elmondom: Tanulj szorgalmasan!
A második cél, melyet szeretnék megemlíteni: Imádkozz őszintén! Az Úr arra utasított: „Mindig imádkozz, és én kitöltöm rád Lelkemet, és nagy lesz a te áldásod.”9
Talán még soha nem volt ennyire szükség az imára, és arra, hogy megtanítsuk családtagjainkat imádkozni. Az ima védelmet nyújt a kísértés ellen. Az őszinte és szívből jövő imán keresztül kapjuk meg a szükséges áldásokat és támogatást, hogy tovább tudjunk haladni azon a néha nehéz és kihívásokkal teli utazásunkon, amit halandóságnak hívunk.
Az ima fontosságát szavakkal és példamutatással tudjuk megtanítani a gyermekeinknek és az unokáinknak. Szeretnék felolvasni nektek egy leckét, amit egy édesanya írt levelében a példamutatással való tanítással kapcsolatban: „Kedves Monson elnök! Időnként eltűnődöm, van-e bármilyen hatásom gyermekeim életére. Különösen azért, mert egyedülálló anyaként két munkahelyen dolgozom, hogy kijöjjünk a keresetemből, és néha nagy felfordulásra érek haza, de soha nem adom fel a reményt.”
A levelében aztán elmeséli, hogy egyszer a gyermekeivel az általános konferenciát nézték, amikor én beszéltem az imáról. A fia ezt mondta: – Anya, te ezt már megtanítottad nekünk. – Ezt hogy érted? – kérdezte az anya. A fia így válaszolt: – Hát, arra tanítottál minket, hogy imádkozzunk, és megmutattad, hogyan kell. Az egyik este azonban, amikor valamit kérdezni akartam tőled, és bementem a szobádba, láttam, hogy térdelsz, és Mennyei Atyánkhoz imádkozol. Ha Ő fontos neked, nekem is az lesz! A levél ezzel zárult: „Azt hiszem, az ember soha nem tudja, milyen hatással is van, míg egy gyermek meg nem figyeli olyasvalami megtétele közben, amire megpróbálta megtanítani.”
Néhány évvel ezelőtt – mielőtt elindultam volna Salt Lake-ből az Atlantában évenként megrendezésre kerülő cserkésztalálkozóra – elhatároztam, hogy viszek magammal annyit a New Era című magazinból, hogy szétoszthassam a cserkészvezetők között ezt a kitűnő kiadványt. Amikor megérkeztünk Atlantában a szállodánkba, kinyitottam a magazinokat tartalmazó csomagot. Észre vettem, hogy a titkárom, mindenféle különösebb ok nélkül, a júniusi kiadásból, amely a templomi házasságról szólt, kettővel többet csomagolt. Ezt a két példányt ott hagytam a szállodai szobámban, és az előzetes terveknek megfelelően a többit kiosztottam.
A gyűlések utolsó napján, nem akartam elmenni a betervezett ebédre, mert késztetést éreztem, hogy térjek vissza a szobámba. Ahogy beléptem, megszólalt a telefon. Az egyik egyháztag hívott, aki hallotta, hogy Atlantában vagyok. Bemutatkozott, és megkérdezte, hogy tudnék-e adni egy áldást a tízéves lányának. Azonnal beleegyeztem, majd jelezte, hogy a férjével együtt, valamint a lányuk és a fiuk rögtön oda is jönnének a szállodába. Miközben várakoztam, segítségért imádkoztam. A cserkészgyűlés tapsát most felváltotta az imával járó békesség érzése.
Aztán kopogtattak az ajtómon, és abban a kiváltságban volt részem, hogy találkozhattam egy kiváló családdal. A tízéves kislány mankóval járt. Egy rákos betegség miatt amputálták a bal lábát, de az arca ragyogott, Istenbe vetett hite rendíthetetlen volt. Adtam neki egy áldást. Az édesanya és a fia az ágy mellett térdeltek, miközben az édesapja és én kezünket az apró fejecskéjére tettük. Isten Lelke irányított bennünket. Hatalma alázatra késztető volt.
Éreztem, ahogy könnyeim legördültek az arcomon, és a kezeimre cseppentek, miközben azok Isten e csodálatos gyermekének fején nyugodtak. Örökkévaló szertartásokról beszéltem és a család felmagasztosulásáról. Az Úr késztetett, hogy arra buzdítsam ezt a családot, hogy menjenek el Isten szent templomába. Az áldás után tudtam meg, hogy már tervbe vették a templomi utat. Aztán kérdéseket tettek fel a templommal kapcsolatban. Nem hallottam mennyei hangot, és nem láttam látomást. Elmémben mégis tisztán hallottam ezeket a szavakat: „Adj nekik egy New Era magazint!” Az asztalra pillantottam, ahol ott feküdt a New Era templomokkal foglalkozó két plusz példánya. Az egyik példányt megkapta a kislány, a másikat pedig a szülők. Közösen végiglapoztuk azokat.
A család elbúcsúzott, és a szoba újra csendes lett. A hála imája könnyen jött, és vele együtt újra az az elhatározás, hogy mindig legyen időnk imádkozni.
Drága nőtestvéreim, ne olyan feladatokért imádkozzatok, amelyek megfelelnek a képességeiteknek, hanem olyan képességekért, amelyek megfelelnek a feladataitoknak! Ekkor nem a feladatotok teljesítése lesz a csoda, hanem ti magatok lesztek a csodák.
Imádkozz őszintén!
Végül: Szolgálj készségesen! Hatalmas képességetek van a jóra ösztönözni, az egyik legnagyobb az egész földkerekségen. A hatásotok messze túlszárnyal rajtatok, az otthonotokon, és másokat is megérint a földön. Kinyújtottátok karotokat a testvéreitek felé az utcákon, a városokon, az országokon, a földrészeken és az óceánokon keresztül. Megszemélyesítitek a Segítőegylet mottóját: „A jószívűség soha el nem múlik.”
Benneteket, természetesen, körülvesznek a szolgálati lehetőségek. Kétségtelen, hogy időnként annyi ilyen lehetőséget vesztek észre, hogy úgy érzitek, teljesen elborítanak titeket. Hol is kezdjétek? Hogyan lehet mind elvégezni? Hogyan lehet kiválasztani a látott szükségletek közül, hogy hol és miként szolgáljatok?
Gyakran csak apró szolgálatokra van szükség ahhoz, hogy felemeljetek és megáldjatok egy másik embert: érdeklődés a másik ember családja felől; néhány bátorító szó; egy őszinte dicséret; egy apró köszönet; egy rövid telefonhívás. Ha figyelmesek és körültekintőek vagyunk, és a bennünket érő sugalmazások szerint cselekszünk, akkor nagyon sok jó dolgot vihetünk véghez. Néha, természetesen, sokkal többre van szükség.
Nemrég hallottam, hogy milyen szeretetteljes szolgálattal segítettek egy édesanyának, akinek fiatal gyermekei voltak. Gyakran még késő éjszaka is fenn volt, hogy gondoskodjon a kisgyermekeiről, ahogy azt az anyák tenni szokták. Sokszor előfordult, hogy a szemben lakó szomszédja és barátja másnap ezt mondta neki: – Láttam a fényeket nálad az éjszaka közepén, és tudom, hogy fenn voltál a gyerekekkel. Átviszem őket hozzám néhány órára, te pedig addig tudsz egy kicsit aludni. Így felelt a hálás édesanya: „Annyira hálás voltam ezért az ajánlatért, és csak a sokadik ilyen ajánlat után jöttem rá, hogy csak azért láthatta a fényeket nálam az éjszaka közepén, mert ő maga is fenn volt az egyik gyermekével, és legalább annyira szüksége lett volna alvásra, mint nekem. Nagyszerű leckét tanított nekem, és azóta igyekszem olyan figyelmes lenni, mint ő, keresve az alkalmakat, hogy másokat szolgálhassak.”
Számtalan szolgálatból veszi ki részét a Segítőegylet látogató tanítóinak hatalmas serege. Néhány évvel ezelőtt hallottam két ilyen látogató tanítóról, akik egy gyászoló özvegynek, Angelának segítettek, aki az egyik unokatestvérem unokája volt. Angela férje és az ő egyik barátja motoros szánkóval kirándultak, de egy hócsuszamlás betemette őket és megfulladtak. Mindkét áldozat várandós feleséget hagyott maga után, Angela esetében az elsőszülött gyermeket várták, a másik férfi felesége pedig nemcsak várandós volt, hanem egy kisgyermek anyukája is. Angela férje temetésén a püspök elmesélte, hogy amikor értesült a tragikus balesetről, azonnal Angela otthonába sietett. Alig, hogy megérkezett, csengettek. Kinyitotta az ajtót, és ott állt Angela két látogató tanítója. A püspök elmesélte, hogy milyen őszintén fejezték ki Angelának szeretetüket és együttérzésüket. A három nő együtt sírt, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez a két gyengéd látogató tanító mélységesen törődött Angelával. Mindenféle külön kérés nélkül gyengéden jelezték – úgy, ahogy azt csak a nők tudják –, hogy pontosan milyen segítséget is fognak nyújtani. Az is teljesen nyilvánvaló volt, hogy kéznél lesznek mindaddig, amíg Angelának szüksége lesz rájuk. A püspök kifejezte háláját, mert tudta, hogy az elkövetkező időben is valódi vigasz forrásai lesznek Angela számára.
Eme egyház csodálatos látogató tanítói újra és újra ehhez hasonló szeretetet és együttérzést nyújtanak, nem mindig ilyen drámai helyzetben, de legalább ennyire őszintén.
Magasztallak titeket, akik szerető gondoskodással és könyörületes törődéssel tápláljátok az éhezőket, felruházzátok a mezítelent, és otthont adtok a hajléktalanoknak. Az, aki azt is észreveszi, amikor földre hullik egy veréb, nem hagyja figyelmen kívül az ilyen szolgálatot. A vágy mások felemelésére, a hajlandóság mások megsegítésére és a könyörületesség az adakozáshoz olyan szívből ered, amelyet megtölt a szeretet. Szolgálj készségesen!
Szeretett prófétánk, Gordon B. Hinckley elnök azt mondta nektek: „Isten ültetett valami felségeset a nőkbe, mely hivalkodás nélküli erőben, finomságban, békességben, jóságban, erényben, igazságban és szeretetben nyilvánul meg.”10
Drága nőtestvéreim, Mennyei Atyánk áldjon meg benneteket, a házasokat és az egyedülállókat egyaránt, az otthonotokban, a családotokban, az életetekben, hogy kiérdemeljétek a világ Szabadítójának dicsőséges üdvözlését: „Jól vagyon jó és hű szolgám”11, ezért imádkozom, és áldásomat adom rátok valamint James E. Faust elnök drága feleségére, a szeretett Ruth-ra, aki ma itt ül az első sorban a családjával. Jézus Krisztus nevében, ámen.