Szolgálat
Keressünk lehetőségeket arra, hogy egyszerűnek látszó cselekedetekkel szolgálva megáldjuk mások életét.
Édesanyjáról szólva David O. McKay elnök Abraham Lincoln következő szavait idézte: „Mindent, ami vagyok, vagy ami remélem, hogy leszek, angyali édesanyámnak köszönhetek”1. Ezek a szavak jól tükrözik az én édesanyám iránti érzéseimet is. Viola Jean Goates Snow, akit barátai csak Jeanie-nek hívtak, 1929-ben született, és nem sokkal hatvanadik születésnapja után halt meg 1989-ben. Ő tanított és bátorított engem. Igazán meg tudott győzni arról, hogy képes vagyok elérni bármit, amit csak akarok. Fegyelmezett is engem. Ahogy az én fiaim mondják az ő édesanyjukról: „A lelkiismeret-furdalás tornyában ő volt a fúróparancsok.” Édesanyám nagyszerű anya és nagyszerű példakép volt, és alig múlik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá, és ne hiányozna.
Néhány évvel halála előtt rákot állapítottak meg nála, ami ellen bátran vette fel a harcot. Bár furcsán hangzik, de családként megtanultuk, hogy a rák a szeretet betegsége. Lehetőséget ad arra, hogy kapcsolatokat hozzunk helyre, elbúcsúzzunk, és kifejezzük a szeretetünket. Pár héttel édesanyám halála előtt gyermekkorom otthonának nappalijában voltunk. Édesanyámnak kifinomult ízlése volt és szerette a szép dolgokat. Nagyon szeretett volna utazni is, családunk azonban szerény költségvetésből gazdálkodott, így ez az álma nem vált valóra. Ennek tudatában megkérdeztem édesanyámat, hogy van-e olyan dolog, amit sajnál, hogy nem történt meg. Azt hittem, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy mindig egy nagyobb, szebb otthont akart, vagy elmondja, mennyire elszomorítja, hogy soha nem tudott utazni. Pár pillanatig elgondolkozott kérdésemen, majd egyszerűen ennyit válaszolt: – Bárcsak többet szolgálhattam volna!
Nagyon megrázott a válasza. Édesanyám mindig elfogadta az egyházi elhívásokat. Szolgált egyházközségi segítőegyleti elnökként, vasárnapi iskolai tanítóként, látogató tanítóként és az Elemiben is. Gyerekekként mindig egytálételeket, lekvárt és befőtteket vittünk a szomszédoknak és az egyházközség tagjainak. Mikor mindezt felidéztem neki, ő továbbra rendíthetetlen maradt. Csak annyit mondott: – Többet is tehettem volna. Édesanyám teljes és példás életet élt. A család és a barátok szerették őt. Sokat elért egy olyan életben, amely gyakran nehéz volt, és amelyet egy betegség félbeszakított. Mindezek ellenére az ő legnagyobb bánata az volt, hogy nem szolgált eleget. Most már nincs kétségem, hogy édesanyám földi szolgálatát elfogadta az Úr, és Ő szívesen fogadta őt. De miért a szolgálatot tartotta a legfontosabbnak csupán néhány nappal azelőtt, hogy elhunyt? Mi a szolgálat, és miért olyan fontos Jézus Krisztus evangéliumában?
Először is, megparancsolták nekünk, hogy szolgáljuk egymást. Az első parancsolat az, hogy szeressük Istent. „A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”2
Szeretetünket juttatjuk kifejezésre, amikor segítjük és szolgáljuk egymást.
Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta: „Nem lehet igaz utolsó napi szent az, aki nem viselkedik felebaráti módon, és nem nyújt segítséget másoknak. Az evangélium szerves részét képezi, hogy ezt megtegyük. Testvérek, nem élhetünk magunknak.”3
A Szabadító a tanítványainak tanított erről a fontos tantételről Máté könyvében:
„Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? Vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?
És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna?
Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?
És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”4
Az ilyen szolgálatot önzetlenül kell végeznünk, anélkül, hogy személyes gyarapodásra vagy jutalomra gondolnánk. Szükség szerint kell adnunk, és nem amikor kényelmes nekünk. A szolgálati lehetőségek nem tűnnek mindig nyilvánvalónak, mert az emberi természetből adódóan saját szükségleteink és vágyaink miatt aggódunk. Ellen kell állnunk az ilyen késztetéseknek, és lehetőségeket kell keresnünk a szolgálatra. Amikor meglátogatjuk azokat, akik betegségben szenvednek, szeretteiket elvesztették, vagy más szívfájdalom ért, nem elég csupán annyit mondanunk, hogy „hívj, ha bármit tehetek érted!”. Inkább keressünk lehetőségeket arra, hogy egyszerűnek látszó cselekedetekkel szolgálva megáldjuk mások életét. Jobb kisebb eredménnyel járó dolgokat megtenni, mint egyáltalán semmit sem tenni.
Másodszor pedig, egyháztagokként kötelességünk, hogy elfogadjuk az elhívásokat, hogy Isten királyságának építésében szolgálhassunk. Miközben különböző elhívásokban szolgálunk, megáldjuk mások életét. A misszionáriusi munkában életek változnak meg, miközben az emberek Jézus Krisztus evangéliumáról tanulnak, és bizonyságot nyernek az igazságról. A templomokban végzett szent munka által megáldjuk azoknak az életét, akik már eltávoztak tőlünk. Az evangéliumi szolgálatban abban a kiváltságban van részünk, hogy másokat tanítunk, erősítjük a fiatalságot, és megáldjuk a kisgyermekek életét, miközben az evangélium egyszerű igazságait tanulják. Az egyházi szolgálatban megtanulunk magunkból adni és másoknak segíteni.
A szolgálat nagyszerű példaképe, Spencer W. Kimball elnök ezt mondta: „Isten valóban figyel minket, és vigyáz ránk. Általában azonban másik halandó által elégíti ki a szükségleteinket. Ezért elengedhetetlenül fontos az, hogy szolgáljuk egymást a királyságban.”5 Az a felelősség azonban, hogy az egyházban szolgálunk, nem mentesít minket attól a felelősségtől, hogy családunkat és szomszédainkat is szolgáljuk. Kimball elnök így folytatta figyelmeztetését: „Egyikünknek sem szabad annyira elfoglaltnak lennie a hivatalos egyházi feladataiban, hogy ne lenne ideje egyszerű keresztény szolgálatot nyújtani a szomszédainak.”6
Végül pedig, felelősségünk a közösségeinkben is szolgálni. Munkálkodnunk kell azon, hogy jobbá tegyük a lakókörnyezetünket, az iskoláinkat és a városunkat. Méltányolom azokat közöttünk, akik politikai nézeteiktől függetlenül helyi és állami szintű kormányhivatalokban dolgoznak, hogy életünket jobbá tegyék. Hasonlóképpen méltányolom azokat, akik idejükből és javaikból önkéntesen adva segítenek érdemes közösségi célokat, melyek mások életét áldják meg, és a világot egy jobb hellyé teszik. Nagyapám még fiatal koromban azt tanította nekem: „Az általunk nyújtott közösségi szolgálattal fizetjük meg földi helyünk lakbérét.”
A szolgálathoz önzetlenségre, osztozásra és adakozásra van szükség. Feleségemmel együtt értékes leckét tanultunk az Afrikában eltöltött időnk alatt. Egy kerületi konferenciára küldtek minket az ugandai Jinjába. Szombat kora reggel, még a gyűlések előtt, éltünk a lehetőséggel, hogy körbenézzünk az új kápolnában. Amikor megérkeztünk az épülethez, egy három-négy éves kisfiú üdvözölt minket. Azért jött a gyülekezeti házba, hogy megnézze mi is történik ott. A fiú széles mosolyától elragadtatva Snow nőtestvér benyúlt a táskájába és egy karamellás cukorkát adott neki. Nagyon örült neki.
Pár percig körbenéztünk a kápolnában, majd kijöttünk. Több mint egy tucat gyerek várt odakint, akik találkozni akartak a szomszédság új cukrosnénijével.
Phyllis szíve összeszorult, mert az utolsó szem cukorkáját adta oda a kisfiúnak. Csalódottan mutatta a gyerekeknek, hogy nem volt több nála. A kisfiú, aki előzőleg üdvözölt minket, azután visszaadta a cukrot Snow nőtestvérnek, és mutatta neki, hogy csomagolja ki. Phyllis nehéz szívvel megtette, és azt várta, hogy a fiú majd az irigykedő barátai előtt fogja elfogyasztani a cukorkát.
Ehelyett a legnagyobb meglepetésünkre az történt, hogy odament minden barátjához, akik kinyújtott nyelvvel mind egy ízletes nyalást kaptak a cukorkából. A kisfiú körbe-körbe járt, időnként saját maga is megnyalva a cukrot, amíg az teljesen el nem fogyott.
Bár biztosan vitatni lehet, hogy mennyire higiénikus az osztozás ilyen formája, a kisfiú által mutatott példát azonban senki nem vitathatja. Az önzetlenség, az osztozás és az adakozás elengedhetetlenek a szolgálat során. Ez a gyermek jól megtanulta ezt a leckét.
Abban reménykedem, és azért imádkozom, hogy mindannyian többet tudjunk szolgálni. Ha nem szolgálunk, akkor nem fogjuk elnyerni a visszaállított evangélium kiváltságainak és áldásainak teljességét. Jézus Krisztus nevében, ámen.