Isten segít a hithű papságviselőnek

Henry B. Eyring elnök

második tanácsos az Első Elnökségben

Az üzenetet kaphatjátok az elmétekben szavak által, vagy egy érzés formájában, vagy mindkét módon. De megerősítést és útmutatást ad abban, amit tennetek kell.

Gondolataim ma este egy fiúról szólnak, aki kinn van valahol a nagyvilágban. Azon tűnődik, hogy képes-e mindarra, ami papságviselőként megköveteltetik tőle. Amikor 13 vagy 14 éves voltam, én is aggódtam emiatt.

Egy olyan missziós területen nőttem fel, ahol csupán egy apró gyülekezet volt, mely a gyűléseit az otthonunkban tartotta. A családom ezután elköltözött egy helyre, ahol voltak cövekek, nagy egyházközségek és kápolnák, és kvórumok, melyek olyan fiúkból álltak, akik látszólag sokkal többet tudtak nálam arról, hogy mi a papságviselők dolga. Abban az egyházközségben bonyolult rendje volt az úrvacsora kiosztásának. Majdnem biztos voltam benne, hogy hibázni fogok, amikor rám kerül a sor, hogy kiosszam vagy előkészítsem az úrvacsorát.

Félelmemben és kétségbeesésemben, emlékszem, kimentem a kápolnából, hogy egyedül lehessek. Nagyon aggódtam. Segítségért és egy kis megerősítésért imádkoztam, hogy ne valljak kudarcot Isten szolgálatában, melyet az Ő papságával végzek.

Azóta sok év telt el. Több mint ötven éve viselem a melkisédeki papságot. Az elmúlt napokban azonban ugyanazzal a könyörgéssel imádkoztam segítségért és megerősítésért, hogy ne valljak kudarcot az Első Elnökségben kapott elhívásomban. Mások sokkal rátermettebbnek látszanak a szolgálatra, és sokkal felkészültebbnek tűnnek. De ezúttal, mikor imádkoztam, azt hiszem, éreztem a választ, amit oly sok évvel ezelőtt küldhettek nekem a Yalecrest Egyházközség kápolnáján kívül. Ez ugyanaz a válasz, amelyre ti is számíthattok, amikor egy elhívással kell szembenéznetek, hogy szolgáljatok a papságban, amely erőtök felettinek tűnik.

Az üzenetet kaphatjátok az elmétekben szavak által, vagy egy érzés formájában, vagy mindkét módon. De legalább három dolgot fog tartalmazni, hogy megerősítsen és útmutatást adjon abban, amit tennetek kell e látszólag nagyon erőt próbáló elhívásban.

Először is, a megerősítés egy olyan időszak emlékén keresztül érkezik majd, amikor Mennyei Atya átsegített valamilyen veszélyen vagy nehézségen. Ez történt velem az elmúlt néhány napban.

Fiatal koromban, amikor még New Jersey-ben éltem, egy seregnyi felbőszült ember gyűlt össze a házunk előtt. Édesanyám egyedül ment ki a számomra oly veszélyesnek tűnő tömegbe, hogy beszéljen velük. Nem hallottam, mit mondott, de néhány perc múlva békével távoztak. Emlékszem, hogy akkor egy csodát láttam.

Idősebb koromból egy sokkal frissebb emlékem van arról, amikor az Első Elnökség elhívására dühös emberek csoportjával kellett szembesülnöm, akiket hirtelen és megmagyarázhatatlanul megérintett a nyugalom és béke lelke. Engem küldtek, hogy beszéljek az egyházak közötti versengés problémájáról az Egyesült Államok különféle egyházi vezetőinek és lelkipásztorainak, akik Minneapolisban tartottak találkozót.

Amikor megérkeztem, kiderült, hogy beosztottak beszélőnek. A témám így szólt: Miért volt szükség az igaz egyház visszaállítására Joseph Smith által? Utolsó pillanatban kértek fel, hogy helyettesítsem Neal A. Maxwell eldert.

Amikor a városba értem a gyűlés előtti estén és megláttam a programot, felhívtam Hinckley elnököt. Elmondtam neki, hogy a gyűléseket három naposra tervezték, hogy egy időben több beszéd fog elhangozni, és a résztvevők választhatnak, hogy melyikre szeretnének bemenni. Mondtam neki, hogy ha elmondom az igazságot, akkor attól tartok, senki sem fog eljönni a második előadásomra, és elég hamar hazaérek majd. Megkérdeztem, hogy szerinte mit kellene tennem. Azt válaszolta: – Dönts a legjobb belátásod szerint!

Átimádkoztam az éjszakát. Valamikor hajnal tájékán már biztos voltam benne, hogy nem úgy kell beszélnem a visszaállításról, hogy „úgy hisszük, ez történt Joseph Smithszel, és ezért hisszük úgy,” hanem „ez történt Joseph Smithszel, és az Úr ezért tette ezt”. Az éjszaka folyamán semmilyen megerősítést nem kaptam arról, hogy mi fog történni, csak egy világos utasítást: rajta!

Csodálkozásomra a beszédem után a lelkészek sorokban álltak, hogy beszélhessenek velem. Egymás után mindegyikük odajött, és lényegében ugyanazt mesélte. Mindegyikük találkozott már olyan egyháztaggal, akit csodáltak. Sokan közülük elmondták, hogy éltek olyan közösségben, ahol a cövekelnök egy katasztrófa esetén nem csak a saját egyháztagjai, hanem az egész közösség segítségére sietett. Megkérdezték, hogy átadnám-e az üdvözletüket és köszönetüket olyanoknak, akiket nem csak hogy nem ismertem, de reményem sem volt arra, hogy valaha is találkozzak velük.

A háromnapos gyűlések végén egyre többen jöttek el, hogy meghallgassák az evangélium és Jézus Krisztus igaz egyházának visszaállításáról szóló üzenetet – nem azért, mert elhitték az üzenetet, hanem mert látták mindazt a jót, ami az emberek életében történik: a visszaállítás gyümölcsét.

Miközben imádkoztam az elmúlt éjszakák során, ezek és más emlékek árasztottak el valami ehhez hasonló megerősítéssel: „Nem viseltem-e mindig a gondodat? Emlékezz, hányszor terelgettelek csendes vizekhez. Emlékezz, hányszor terítettem asztalt neked ellenségeid előtt. Emlékezz rá, és ne félj a gonosztól!” (Lásd 23. zsoltár.)

Így hát ti, fiatal diakónusok: Emlékezzetek! Ő mindig gondot viselt rátok, egészen gyermekkorotok óta. Ti, új kvórumelnökök: Emlékezzetek! Ti, apák, akiknek kihívást jelentenek a gyermekeitek: Emlékezzetek, és ne féljetek! Ami számotokra lehetetlen, az Isten segítségével, az Ő szolgálatában lehetséges! Kiskorotokban és azóta is hatalmával és Lelkével az arcotok előtt járt, és ott volt a jobb és bal kezeteken, amikor az Ő szolgálatában voltatok (lásd T&Sz 84:88). Megerősítést kaphattok, hogy Isten gondot fog viselni rátok, ha hittel imádkoztok érte. Ezt tudom.

Az üzenet második részét akkor kapjátok meg, amikor segítségért imádkoztok egy nehéz elhívás kapcsán, mint amilyen az volt, amelyet péntek kora reggel én is kaptam. Úgy imádkoztam, ahogyan az ember akkor szokott, amikor az alkalmatlanság érzése erőt vesz rajta. Miközben imádkoztam, a válasz világos volt, nagyon konkrét, és valójában inkább egy dorgálás. „Feledkezz meg önmagadról, és kezdj el imádkozni azokért, akiket szolgálnod kell!” Tanúsítom, hogy ez képes csodákat művelni azért, hogy velünk legyen a Szentlélek.

De készüljetek fel, hogy meg fogtok feledkezni az időről, miközben imádkoztok! Szeretetet fogtok érezni azok iránt, akiket szolgáltok. Érezni fogjátok, hogy mire van szükségük, mit szeretnének, mi bántja őket és a családjukat. És miközben imádkoztok, ez a kör egyre csak szélesedik, jobban, mint azt el tudnátok képzelni, és nem csak a kvórumotokra és a családotokra, hanem az ő szeretteikre is kiterjed, egész világszerte. Amikor elfeledkeztek magatokról azért, hogy másokért imádkozzatok, a szolgálat kiterjed a szívetekre is. Nem csak a szolgálatotokat változtatja meg, hanem a szíveteket is. Ez azért van, mert az Atya és az Ő Szeretett Fia – akiknek szolgálatába elhívtak titeket – olyan sok embert szeretnek és ismernek, akiket megérinthet a szolgálatotok, bár számotokra csak kevésnek tűnik majd.

A harmadik és utolsó üzenet – amire figyelhettek –, amikor egy nehéz papsági feladat során segítségért imádkoztok az, hogy menjetek és dolgozzatok. Azért kaptátok a papsági hatalmat, hogy megáldjatok vele másokat. Ez pedig mindig megköveteli, hogy kimozduljunk és tegyünk valamit, általában valami nehezet. Így hát az Isten segítségéről való megerősítés és azon parancsolat mellett, hogy feledkezzetek meg önmagatokról, számíthattok a Szentlélek világos sugalmazására, hogy menjetek és tegyetek valamit, amivel megáldjátok valaki életét. Ez lehet valami olyan nyilvánvaló dolog, mint például imádságos lélekkel meglátogatni egy személyt, egy családtagot vagy egy kvórumtagot, akit rátok bíztak. Egy apa számára jelentheti azt, hogy megdorgálja az egyik gyermekét.

Bármit is kell tennetek – akár megdorgálni valakit, akár tanítani Jézus Krisztus evangéliumát –, jobban teszitek majd, ha emlékeztek, mi lesz az eredménye. Segítenetek kell Mennyei Atyánknak és Fiának, Jézus Krisztusnak, hogy lehetővé tegyétek az örök életet azoknak, akiket szolgáltok. Ehhez a Léleknek bizonyságot kell ültetnie mélyen a szívükbe. Ez a bizonyság pedig arra kell, hogy vezesse őket, hogy betartsák Isten parancsolatait, bármilyen viharok vagy kísértések érjék is őket.

Ezt szem előtt tartva a Lélek vezetni fog benneteket, amikor a papság hatalmával tanítotok vagy dorgáltok. Tisztán kell tartanotok magatokat, hogy a Lélek által taníthassatok. Imádkoznotok kell a Lélekért, hogy mondja meg, mikor és hogyan dorgáljatok, és miképpen mutassatok fokozott szeretetet (lásd T&Sz 121:43–44). Bármit is tesztek a papsági szolgálatotok során, az alapján lehet majd irányítani és lemérni azt, hogy mennyire tudna vagy tudott segíteni az adott személynek elültetni az igazságról való bizonyságot az életében vagy a szívében úgy, hogy az engesztelés megfelelően munkálkodhasson benne.

Kaphattok megerősítést a szolgálatotokban. Elfeledkezhettek önmagatokról, és elkezdhettek imádkozni azokért és szeretni azokat, akiket szolgálnotok kell. Eldönthetitek, hogy mit tesztek, és lemérhetitek a sikerességét az alapján, hogy mennyire változtatta meg az általatok szolgált emberek szívét.

De ez soha nem lesz könnyű sem nektek, sem azoknak, akiket szolgáltok. A szolgálat mindig rejt majd fájdalmakat, és a bűnbánat is, ami ahhoz szükséges, hogy az engesztelés hatalmával megváltoztassa a szíveket. Ez az elhívásotok természetéből adódik. Gondoljatok csak a Szabadítóra, akit szolgáltok. Halandó életéből milyen példát tudnátok felhozni, amikor könnyű volt a számára? Könnyű dolgokat kért az akkori tanítványaitól? Akkor hát miért lenne bármikor is könnyű a tanítványának lenni és Őt szolgálni?

„A megtört szív” kifejezés, amiről ma olyan jól tanítottak benneteket, jó indok erre. A szentírások időnként beszélnek olyasmiről, hogy az emberek szíve meglágyult, de a „megtört szív” szavak gyakran sokkal jobban kifejezik azt az állapotot, amit szeretnénk mi magunk, vagy az általunk szolgált emberek esetében elérni. Ez talán segít elfogadnunk, hogy a szolgálatra szólító elhívásunk, valamint a bűnbánat, amire szükségünk van, és amire törekszünk, nem lesz könnyű. És segít jobban megértenünk, hogy miért szükséges népünk számára, hogy szívükben bizonyságot szerezzenek. A Jézus Krisztusnak a bűnökért való engesztelésébe vetett hit a szívbe – a megtört szívbe – kell, hogy kerüljön.

Nos, ma este döntsük el együtt, mit fogunk tenni. Mindannyian, bármi legyen is az elhívásunk, olyan feladatok előtt állunk, melyek meghaladják a saját erőnket. Az enyémet és a tiéteket is. Ez azon egyszerű tényből adódóan van így, hogy a siker az, amikor bizonyságot juttatunk az emberek szívébe. Mi nem érhetjük ezt el. Még Isten sem kényszerítene rá senkit.

Így a siker érdekében azoknak, akiket szolgálunk, maguknak kell eldönteniük, hogy elfogadják-e a Lélekről való bizonyságot a szívükben. A Lélek készen áll. De sokan nem állnak készen arra, hogy meghívják a Lelket. A mi feladatunk az, és ez hatalmunkban áll, hogy meghívjuk a Lelket az életünkbe úgy, hogy azok, akiket szolgálunk, vágyjanak a Lélek gyümölcseire a saját életükben is – gyümölcsökre, melyeket a miénkben is látnak.

Ez eszembe juttat néhány javaslatot arra vonatkozóan, hogy mi az, amiről úgy dönthetünk, hogy megtesszük, vagy nem tesszük meg. Néhány dolog, amit megtehetünk, meghívja a Lelket. Néhány pedig arra kényszeríti a Lelket, hogy visszahúzódjon. Ezt saját tapasztalataitokból tudjátok.

Azok a papságviselők, akik sikeresek akarnak lenni, nem vehetik könnyedén, hogy hová téved a szemük. Ha olyan képeket nézegetnek, melyek nemi vágyakat ébresztenek bennük, az visszahúzódásra készteti a Lelket. Ahogy korábban mások, Clayton elder is figyelmeztetett benneteket az internet és a média veszélyeire, melyek pornográf képeket tárnak elénk. A szemérmetlenség azonban mostanra annyira általánossá vált, hogy a mindennapokban tudatos fegyelmezettséget követel, hogy ne időzzünk olyasmin, ami olyan érzéseket ébreszthet bennünk, ami elűzi a Lelket.

Ugyanerre az odafigyelésre van szükségünk abban is, hogy mit mondunk. Nem szólhatunk az Úr nevében, ha nem vigyázunk a beszédünkre. A közönségesség és trágárság sérti a Lelket. Úgy tűnik, a közönséges és trágár nyelvezet ugyanolyan általános, mint a szemérmetlenség. Régen csak bizonyos helyeken, és bizonyos társaságban hallhattunk valakit az Úr nevét hiába a szájára venni, valamint közönségesen beszélni és durva vicceket mondani. Most úgy tűnik, hogy mindenhol ez történik, és olyan helyeken is általánosan elfogadottá vált, ahol régen nem volt az.

Eldönthetitek – és meg kell választanotok –, hogy mit mondotok, még akkor is, ha mások beszédét nem tudjátok befolyásolni. De saját tapasztalatból tudom, hogy még ilyen szörnyű helyzetekben is számíthattok Isten segítségére. Évekkel ezelőtt tiszt voltam a légierőnél, és két évig egy irodában szolgáltam egy tengerészezredessel, egy gyalogsági ezredessel és egy ősz haditengerész parancsnokkal. A háborúban és a békében is úgy beszéltek, hogy az sértett engem, és tudom, hogy a Szentlelket is taszította. Akkoriban kerületi misszionáriusként szolgáltam, aki esténként próbált a Szentlélek hatása alatt embereket találni és tanítani. Nagyon nehéz volt. Én csak hadnagy voltam. Ők jóval magasabb rangúak voltak nálam. Esélyem sem volt rá, hogy megváltoztassam a beszédüket. Segítségért imádkoztam. Nem tudom, Isten hogyan csinálta, de idővel a beszédük megváltozott. Lassan eltűnt a trágárság, majd a közönségesség is. Csak akkor tért vissza, ha ittak, de erre esténként került sor, így ki tudtam menteni magam a misszionáriusi munka miatt.

Nektek is lehetnek ilyen emlékeitek, amelyek támogatják a hiteteket, amikor az élet nehéz körülmények közé sodor benneteket. Isten segít a hithű papságviselőnek, aki úgy dönt, hogy nem néz és nem mond semmi gonosz dolgot, még egy ilyen gonosz világban sem. Nem lesz könnyű. Soha nem az. Számotokra is beteljesülhet azonban az ígéret, mint ahogy tudom, számomra is: „Gondolataidat… díszítse szüntelenül az erény; akkor majd megerősödik önbizalmad Isten színe előtt; és a papság tana úgy csapódik majd le lelkeden, mint az égből érkező harmat” (T&Sz 121:45).

Bizonyságomat teszem, hogy tudom, hogy ti és én Isten papságát viseljük. Válaszolni fog az imáinkra, hogy megerősítsen minket és segítsen nekünk jobban szolgálnunk Őt. Ezt megígérem nektek, és erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.