Tudni azt, hogy tudjuk
Mások bizonysága lehet, hogy elindítja és táplálja a hitre és bizonyságra való vágyat, de végül mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt.
Évekkel ezelőtt egy embert súlyos bűncselekménnyel vádoltak. A vád három tanúval állt elő. Mind a három látta, amikor a férfi elkövette a bűncselekményt. Aztán a védelem is beidézett három tanút, akik közül egyik sem látta az említett bűncselekményt. Az egyszerű esküdtszék összezavarodott. A tanúk számára alapozva a bizonyítékok egyenlőnek tűntek az esküdtek számára. A férfit felmentették. Az persze nem számított, hogy még sok millió másik ember sem látta a bűncselekményt. Szükség lett volna még egy tanúra.
Az evangéliumi tervnek az a zsenialitása, hogy a legvégén csak egyetlen tanúnak kell lennie, de ez te kell, hogy legyél. Mások bizonysága lehet, hogy elindítja és táplálja a hitre és bizonyságra való vágyat, de végül mindenkinek saját magának kell megtalálnia azt. Senki sem tarthat ki tartósan kölcsönvett világosság mellett.
A visszaállított evangélium nem igazabb ma, mint akkor, amikor egy magányos fiú 1820-ban kiment a szent ligetbe. Az igazság sosem függött az azt elfogadók számától. Amikor Joseph elhagyta a ligetet, akkor csak egyetlen egy ember volt a földön, aki ismerte az igazságot Istenről, az Atyáról, és Fiáról, Jézus Krisztusról. Fontos azonban, hogy mindenki saját maga találjon rá és vigye magával ezt az égető bizonyságot a következő életbe.
Amikor a 23 éves Heber J. Grantet kinevezték a Tooele Cövek elnökének, azt mondta a szenteknek, hiszi, hogy az evangélium igaz. Joseph F. Smith elnök, aki az Első Elnökség tanácsosa volt, kérdőre vonta: – Heber, azt mondtad, hogy teljes szíveddel hiszed az evangéliumot, de nem tetted bizonyságod arról, hogy tudod, hogy igaz. Nem tudod teljes egészében, hogy ez az evangélium igaz?
Heber így válaszolt: – Nem tudom. Ez követően Joseph F. Smith odafordult John Taylorhoz, az egyház elnökéhez, és ezt mondta: – Szeretném, ha ma délután megváltoztatnánk, amit ma reggel tettünk. Nem hinném, hogy bárki olyan elnökölhet egy cövek felett, akinek nincs tökéletes és szilárd tudása e munka isteni mivoltáról.
Taylor elnök így felelt: – Joseph, Joseph, Joseph, [Heber] legalább annyira tudja, mint te. Egyedül azt nem tudja, hogy tudja.
Pár héttel később ez a bizonyság valóra vált, és a fiatal Heber J. Grant hálakönnyeket hullatott a tökéletes, szilárd és maradandó bizonyságért, amit kapott1.
Nagyszerű dolog tudni. És nagyszerű dolog tudni, hogy tudjuk, és hogy a világosságot nem mástól vettük kölcsön.
Évekkel ezelőtt misszióelnök voltam az ország közép-nyugati részén. Egy nap egy csoport misszionáriussal együtt beszélgettünk egy másik keresztény hit nagyra becsült képviselőjével. Ez a gyengéd lélek az ő saját vallásának történetéről és tanáról beszélt, végül pedig a következő ismerős szavakat ismételgette: – Kegyelem által szabadíttattok meg. Minden férfinak és nőnek hitet kell gyakorolnia Krisztusban, hogy megszabadult lény legyen.
Közöttünk volt egy új misszionárius is. Egyáltalán nem ismerte a többi vallást. Fel kellett tennie a következő kérdést: – De uram, mi történik azzal a kisbabával, aki még azelőtt meghal, hogy elég idős lenne ahhoz, hogy megértse Krisztust és higgyen benne? Ez a nagy tudású ember lehajtotta fejét, és a földet nézve ezt mondta: – Kell lennie kivételnek. Kell, hogy legyen egy kiskapu. Kell, hogy legyen erre egy mód, de nincs.
A misszionárius könnyes szemmel rám nézett, és ezt mondta: – Te jó ég, elnök úr! Valóban nálunk van az igazság, nemde?
Az pillanat, amikor felismerjük a bizonyságot – amikor tudod, hogy tudod –, édes és magasztos. Ez a bizonyság, amennyiben táplálják, palástként fog betakarni benneteket. Amikor fényt látunk, az eláraszt minket. Kigyúlnak az értelem belső fényei.
Egyszer beszélgettem egy remek fiatalemberrel, aki bár nem a mi hitünket vallotta, több mint egy éven keresztül eljárt szinte minden istentiszteletünkre. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem csatlakozott az egyházhoz. Azt felelte: – Mert nem tudom, hogy igaz-e. Azt hiszem, hogy akár igaz is lehet, de nem tudok kiállni oda, és bizonyságot tenni, mint ti, hogy „tényleg tudom, hogy igaz”.
Megkérdeztem tőle: – Elolvastad a Mormon könyvét? Azt mondta, hogy beleolvasott a könyvbe.
Megkérdeztem, hogy imádkozott-e felőle. Azt válaszolta: – Megemlítettem az imáimban.
Elmondtam a barátomnak, hogy amíg csak néhanapján olvassa és imádkozik felőle, akkor a világ végezetéig sem fogja megtudni. Ha azonban időt szán a böjtre és fohászkodásra, az igazság beleég a szívébe, és tudni fogja, hogy tudja. Mást nem is mondott nekem, hanem másnap reggel megmondta a feleségének, hogy böjtölni fog. A következő vasárnap megkeresztelkedett.
Annak meg kell fizetni az árát, ha tudni akarod azt, hogy valóban tudod, hogy tudod. És ezt az árat egyedül kell megfizetned. Csak a szertartások elvégzéséhez vannak helyettesek, a bizonyság elnyeréséhez azonban nincsenek.
Alma a következő gyönyörű szavakkal beszélt saját megtéréséről: „Sok napot böjtöltem és imádkoztam, hogy magam tudhassam ezeket a dolgokat. És most én magam tudom, hogy ezek igazak; mert az Úristen nyilvánította ki őket nekem” (Alma 5:46).
Mikor egy bizonyságot felismernek, abban, aki azt birtokolja, égni kezd a vágy, hogy megossza ezt a bizonyságot másokkal is. Amikor Brigham Young kijött a keresztelővízből, ezt mondta: „Az Úr lelke volt rajtam, és úgy éreztem, hogy a csontjaim belülről felemésztődnek, ha nem beszélek az emberekkel […] Életem első előadása több mint egy órán át tartott. Kinyitottam a számat, az Úr pedig megtöltötte azt.”2 Ahogy a tűz sem éghet, ha a lángot elfedik, a bizonyság sem fog megmaradni, ha azt nem juttatják kifejezésre.
Brigham Young később ezt mondta Orson Prattről: „Ha Orson testvért ujjnyi darabokra vágnák is fel, minden egyes része azt kiáltaná: »A mormonizmus igaz«.”3 Lehi a következő szavakkal magasztalta nemes szívű fiát, Nefit: „De íme, ez nem ő volt, hanem az Úr lelke, mely benne volt, mely szólásra nyitotta száját, hogy nem csukhatta be azt” (2 Nefi 1:27).
A lehetőség és felelősség, hogy megosszuk bizonyságunkat, először a családi környezetben teremtődik meg. Gyermekeinknek emlékezniük kell a fényre a szemünkben, a fülükben csengő bizonyságainkra és azokra az érzésekre a szívükben, melyek akkor keletkeznek, amikor tanúságunkat tesszük a legbecsesebb hallgatóságunknak arról, hogy Jézus valóba Isten saját Fia, és hogy Joseph az Ő prófétája volt. Utódainknak tudniuk kell, hogy mi tudjuk, mert gyakran elmondjuk nekik.
A korai egyházi vezetők nagy árat fizettek ennek az adományozási korszaknak a megteremtéséért. Lehet, találkozunk velük a következő életben, és meghallgathatjuk a bizonyságukat. Amikor felkérnek bennünket, hogy tegyünk bizonyságot, mit fogunk mondani? Lesznek lelki csecsemők és lelki óriások a következő életben. Az örökkévalóság hosszú idő ahhoz, hogy fény nélkül éljük le, különösen akkor, ha a házastársunk és az utódaink is sötétségben élnek, mert nem volt bennünk és másokban fény, és ezért nem gyújthattuk meg a lámpásukat.
Minden reggel és este le kell térdelnünk és az Úrhoz kell fohászkodnunk, hogy soha ne veszítsük el a hitünket, a bizonyságunkat és az erényünket. Csak egyetlen tanúnak kell lennie, de az te kell, hogy legyél.
Nekem van bizonyságom. Arra ösztönöz, hogy megosszam. Bizonyságomat teszem arról, hogy az élő Isten hatalma itt van ebben az egyházban. Tudom, amit tudok, és a tanúbizonyságom igaz. Jézus Krisztus nevében, ámen.