„Ha felkészültök, akkor nem fogtok félni”
Igazán viharos időszakban élünk. Gyakran nem tudjuk, mit hoz a jövő, ezért fontos, hogy felkészüljünk a bizonytalanságokra.
Nagy kiváltság itt állni előttetek ezen az általános segítőegyleti konferencián! Tudom, hogy a konferenciaközpontban összegyűlteken kívül sok ezren vagytok, akik műholdas közvetítés útján láttok és hallotok minket.
Felismerem, hogy férfiként kisebbségben vagyok köztetek, így ügyelnem kell arra, mit is mondok. Úgy érzem magam, mint az egyszeri vidéki unokatestvér, aki látogatóba érkezett nagyvárosi rokonához. Már jó pár éve nem látták egymást, így nagyon meglepődött, amikor egy fiatal fiú jött az ajtóhoz a csengetés után. A fiú beinvitálta, és miután kényelmesen leültek, ezt kérdezte: „Mit mondott, ki is Ön?”
A látogató így felelt: „Egy unokatestvér vagyok édesapád ágán”, mire a fiú ezt mondta: „Uram, ebben a házban az nem a legjobb ág!”
Bízom abban, hogy itt, ebben a házban a legjobb ágról, vagyis az Úr ágáról valónak tartanak.
Évekkel ezelőtt láttam egy fényképet a Salt Lake Cityben lévő Pioneer Cövek Hatodik Egyházközségének vasárnapi iskolájáról. A kép 1905-ben készült. Egy aranyos, copfos kislány állt az első sorban. Belle Smith-nek hívták. Később Belle Smith Spaffordként, a Segítőegylet általános elnökeként, ezt írta: „Soha nem rendelkeztek a nők olyan nagy befolyással, mint a mai világban. A lehetőségek ajtaja soha nem volt nagyobbra tárva előttük. Ez egy csábító, izgalmas, kihívásokkal és elvárásokkal teli időszak a nők számára. Ha egyensúlyban tartjuk dolgainkat, megtanuljuk, mi az élet igazi értéke és bölcsen döntünk afelől, hogy mi az, ami valóban fontos, akkor ez egy jutalmakban gazdag időszak.”1
A Segítőegylet szervezetének egyik állandó célkitűzése az írástudatlanság visszaszorítása. Mi, akik tudunk írni és olvasni, fel sem foghatjuk, mitől vannak megfosztva azok, akik nem tudnak sem írni, sem olvasni! Sötét köd veszi őket körül, mely elfojtja fejlődésüket, eltompítja értelmüket és elhomályosítja reményeiket. Nőtestvérek a Segítőegyletben, ti eloszlathatjátok a kétségbeesés e ködét, és üdvözölhetitek a mennyek isteni fényét, amint testvéreitekre ragyog!
Néhány éve a Louisiana állambeli Monroe-ban jártam, egy regionális konferencián. Csodálatos alkalom volt! Hazafelé, a reptéren, odajött hozzám egy bájos fekete asszony – az egyház tagja –, aki széles mosollyal így szólt hozzám: „Monson elnök, mielőtt csatlakoztam az egyházhoz és a Segítőegylet tagja lettem, nem tudtam írni és olvasni. Ahogy a családom egyik tagja sem. Tudja, mindannyian szegény aratómunkások voltunk. Elnök úr, az én segítőegyleti fehér nőtestvéreim megtanítottak olvasni. Megtanítottak írni. Most én segítek a fehér nőtestvéreknek olvasni és írni tanulni.” Felötlött bennem, milyen mindent felülmúló örömet érezhetett, amikor első alkalommal nyitotta ki Bibliáját, hogy elolvashassa az Úr e szavait:
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”2
Aznap Monroe-ban megerősítést kaptam a Szentlélek által, mily magasztos küldetése a Segítőegyletnek az analfabétizmus elleni küzdelem!
Egy költő így írt:
Ragyogó kincsed lehet számtalan –
ládányi ékszered, bőröndnyi aranyad –,
de gazdagabb nálam soha nem lehetsz:
nekem olyan anyám volt, aki olvasott nekem.3
Egy másik költő ezt a szívbe markoló versszakot tette hozzá:
De gondolj egy másik gyermekre,
egy szelíd, jóságos kisdedre,
kiben ugyanúgy él e szükség,
de anyja a betűhöz nem ért.4
Minden szülő aggódik gyermekéért és gyermeke örök boldogságáért. Ezt jól megjeleníti a Hegedűs a háztetőn című musical, mely a színpad történelmében az egyik legrégebb óta játszott musical.
Az ember kacag az Oroszországban élő régimódi zsidó apán, aki megpróbál lépést tartani a változó időkkel, ami szép tizenéves lányai révén menthetetlenül egyre valósabbá válik számára.
A tánc vidámsága, a zene üteme, a színészek kiválósága mind elhomályosul jelentőségében, amikor az idősödő Tevje elmondja azt, ami számomra a musical üzenete. Maga köré gyűjti drága lányait, és paraszti környezetének egyszerűségében tanácsot ad nekik, amint jövőjük terveit szövögetik. „Ne feledjétek – inti őket Tevje –: Anatyevkában mindenki tudja, ki is ő, és Isten mit vár tőle, mit tegyen!”5
Ti, szeretett nőtestvéreim, tudjátok, kik vagytok, és hogy Isten mit vár tőletek, mivé váljatok! Az a feladatotok, hogy mindenkivel, akiért felelősséggel tartoztok, megismertessétek ezt az igazságot. Az Úr egyházának Segítőegylete kiváló eszközt jelenthet e cél elérésére.
„Az első és legfontosabb lehetőség otthon adódik az egyházban való tanításra”, jelentette ki David O. McKay elnök.6 „Az igazi mormon otthon olyan, melybe ha Krisztus véletlenül betoppanna, akkor örömmel maradna és pihenne meg.”7
Mit teszünk annak biztosításáért, hogy otthonunk megfeleljen ennek a leírásnak? Nem elég az, ha csak a szülőknek van erős bizonyságuk. A gyermekek csak korlátozott ideig támaszkodhatnak szüleik meggyőződésére.
Heber J. Grant elnök kijelentette: „Kötelességünk gyermekeinket fiatalságukban tanítani. (…) Én tudhatom, hogy az evangélium igaz, és feleségem is tudhatja; de szeretném elmondani nektek, hogy gyermekeink nem fogják tudni, hogy az evangélium igaz, ha ők maguk nem tanulmányozzák és nem szereznek róla bizonyságot.”8
Az Üdvözítő iránti szeretet, az Ő neve iránti áhítat és az egymás iránti őszinte tisztelet nyújt majd termékeny melegágyat a bizonyság növekedéséhez.
Az evangéliumot tanulni, bizonyságot tenni, egy családot vezetni ritkán egyszerű folyamat – ha egyáltalán bármikor is az. Az élet utazását az úton göröngyök, a tengeren hullámok jellemzik – méghozzá korunk háborgása.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Ausztráliában meglátogattam az egyháztagokat és a misszionáriusokat, tanúja voltam egy magasztos példának, amely azt mutatta, hogy a bizonyság kincsestára miképpen áldhat és szentelhet meg egy otthont. A misszióelnök, Horace D. Ensign és én nagy távolságot tettünk meg Sydneytől Darwinig, ahol annak a városnak az első kápolnájához a talajfeltörést kellett elvégeznem. Elterveztük, hogy az út során megállunk egy Mount Isa nevű elszigetelt bányászközösségnél. Amikor megérkeztünk a kis repülőtérre, egy asszony és két gyermeke jött oda hozzánk. A nő így szólt: „Judith Louden vagyok, az egyház tagja, ők pedig a gyermekeim. Azt gondoltuk, esetleg ezen a járaton utaznak, így aztán eljöttünk, hogy találkozzunk önökkel, amikor egy rövid időre megszakítják az útjukat.” Az asszony elmondta, hogy férje nem egyháztag, sőt valójában ő és a gyerekek az egyedüli egyháztagok az egész környéken. Élményeket osztottunk meg és bizonyságot tettünk.
Telt-múlt az idő. Miközben készülődtünk, hogy újra felszálljunk a repülőre, Louden nővér olyan reménytelennek, olyan magányosnak tűnt! Így esedezett: „Ó, még nem mehetnek! Annyira hiányzik az egyház!” Egyszerre csak a hangosbemondó bejelentette, hogy járatunk egy technikai hiba miatt 30 percet késik. Louden nőtestvér ezt suttogta: „Választ kaptam az imámra!” Aztán megkérdezte, hogyan lehetne hatással a férjére, hogy az érdeklődést mutasson az evangélium iránt. Azt tanácsoltuk neki, hogy minden héten vonja be őt az otthoni elemis tanításba, és szolgáljon számára élő evangéliumi bizonyságként. Megemlítettük, hogy küldünk neki egy előfizetést a Children’s Friend című folyóiratra, és további anyagokat is, melyek segítségére lesznek családja tanításában. Arra biztattuk, hogy soha ne adja fel a reményt férjét illetően.
Aztán eljöttünk Mount Isából, ahova azóta sem tértem vissza. Azonban mindig megőrzöm emlékezetemben azt a kedves édesanyát és drága gyermekeit, amint könnyes szemmel, hálával teli szeretettel intettek nekünk búcsút.
Néhány évvel később, amikor egy papsági vezetőségi gyűlésen beszéltem az ausztráliai Brisbane-ben, azt hangsúlyoztam, milyen fontos az evangéliumi tanulás otthon, valamint mennyire fontos az evangélium szerint élni, és az igazság példáinak lenni. Az összegyűlt férfiaknak elmeséltem Louden nővér történetét, és azt, hogy hite és elszántsága milyen hatással volt rám. Így fejeztem be: „Talán sosem fogom megtudni, hogy Louden nőtestvér férje csatlakozott-e az egyházhoz, de az a férfi nem találhatott volna feleségénél jobb példaképet.”
Az egyik vezető felemelte a kezét, aztán felállt és ezt mondta: „Monson testvér, én Richard Louden vagyok. Az asszony, akiről beszél, az én feleségem. A gyerekek [hangja megremegett] a mi gyermekeink. Örökkévaló család vagyunk most, részben drága feleségem állhatatosságának és türelmének köszönhetően. Ő mindent megtett.” Egy szót sem szóltunk. A csendet csak szipogások törték meg, sok könny kíséretében.
Igazán viharos időszakban élünk. Gyakran nem tudjuk, mit hoz a jövő, ezért fontos, hogy felkészüljünk a bizonytalanságokra. Statisztikai adatok szerint olykor előfordul, hogy nektek kell megteremtenetek az anyagi javakat. Arra biztatlak benneteket, hogy képezzétek magatokat, és sajátítsatok el piacképes képességeket, hogy ha ilyen helyzet adódna, készek legyetek ellátni családotokat.
A nők szerepe egyedülálló. Az ismert amerikai esszéista, regényíró és történész, Washington Irving, kijelentette: „Van valaki a világon, aki a szomorkodó bánatánál sokkal mélyebb fájdalmat érez; van valaki, akinek mások öröme szebb, mint az őt érő boldogság; van valaki, aki jobban örvend mások dicsőségének, mint a sajátjának; van valaki, aki számára mások tündöklő kiválósága nem árnyékot vet, hanem örömet ad; van valaki, aki szorgosabban fedezi el mások gyengeségeit, mint a sajátjait; van valaki, aki önmagát elveszti a mások iránti kedvességben, gyengédségben és odaadásban. Ez a valaki a nő.”
Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta: „Isten valami felségeset ültetett a nőkbe, mely hivalkodás nélküli erőben, finomságban, békességben, jóságban, erényben, igazságban és szeretetben nyilvánul meg. És mindezen figyelemre méltó tulajdonságok legigazabb és legkielégítőbb kifejeződése az anyaságban van.”9
Anyának lenni soha nem volt könnyű szerep. A világ egyik legősibb írása arra int minket, hogy ne térjünk el édesanyánk törvényétől, azt mondja, hogy a bolond fiú szomorúsága az ő anyjának, és arra figyelmeztet, hogy ne hagyjuk magára édesanyánkat az öregségében.10
A szentírások arra is emlékeztetnek minket, hogy édesanyánktól tanuljuk legfőbb értékeinket, ahogy az Hélamán 2000 ifjú harcosával is történt, akiket anyáik arra tanítottak, hogy „Isten megsegíti őket, ha nem kételkednek”11. És Ő meg is tette!
A Segítőegylet sok tagjának nincsen férje. A halál, a válás vagy a házasságkötés lehetőségének hiánya sok esetben idézi elő, hogy a nők egyedül állnak. Rajtuk kívül ott vannak azok is, akik épp most léptek át a Fiatal Nők programjából. Valójában azonban nem kell egyedül állni, hiszen szerető Mennyei Atyánk ott áll mindannyiuk mellett, útmutatást nyújtva az élethez, valamint békességet és bizonyosságot adva azokban a csendes pillanatokban, amikor erőt vesz rajtuk a magány, és amikor együttérzésre van szükségük. Az is igen jelentős dolog, hogy a Segítőegylet asszonyai egymás mellett állnak testvérekként. Legyetek mindig ott egymásnak, hogy meglássátok egymás szükségleteit! Legyetek érzékenyek mindenki körülményeire, és vegyétek észre, hogy vannak, akiknek nehéz kihívásaik vannak, mégis minden nő Mennyei Atyánk értékes lánya!
Beszédem befejezéseként hadd osszak meg veletek egy sok évvel ezelőtti élményt, ami jól példázza az erőtöket, drága segítőegyleti nőtestvéreim!
1980-ban, az egyház megalakulásának 150. évfordulója évében, a Segítőegylet Általános Testületének minden tagját megkérték, írjon egy személyes hangvételű levelet a 2030-ban, vagyis 50 évvel később élő nőtestvéreknek. Itt következik egy részlet Helen Lee Goates nőtestvér leveléből:
„1980-ban világunk bizonytalansággal teli, de eltökéltem, hogy mindennap hittel és félelem nélkül fogok élni, bízni fogok az Úrban, és követni fogom mai prófétánk tanácsait. Tudom, hogy Isten él, és teljes lelkemmel szeretem Őt. Nagyon hálás vagyok azért, hogy az evangélium visszaállíttatott a földre 150 évvel ezelőtt, és részem lehet az e nagyszerű egyházban való tagság áldásaiban. Hálás vagyok Isten papságáért, aminek erejét egész életemen át éreztem.
Nyugalomra leltem a világomban, és azért imádkozom, hogy ti is támaszt találjatok a ti világotokban szilárd bizonyságotok és a Jézus Krisztus evangéliumáról való megingathatatlan meggyőződésetek révén.”12
Helen Lee Goates 2000 áprilisában hunyt el. Ráknak köszönhető, küszöbön álló halála előtt nem sokkal Monson nőtestvér és én ellátogattunk hozzá és családjához. Nyugodtnak és békésnek látszott. Elmondta, hogy felkészült a távozásra, és várakozással tekint az elé, hogy újra láthassa szüleit és más szeretteit, akik már elmentek. Goates nőtestvér életében példázta az utolsó napi szent nők nemes vonásait. Halálában életre keltette mottótokat: „Ha felkészültök, akkor nem fogtok félni.”13
Szeretett nőtestvéreim, tanúságomat teszem nektek arról, hogy Mennyei Atyánk él, hogy Jézus a Krisztus, és hogy ma a mi korunkra elhívott próféta vezet minket, Gordon B. Hinckley elnök. Mindannyiótoknak biztonságos utazást kívánok az élet ösvényén, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.