„Kicsikből lesznek a nagy dolgok”
Nem szabad belefáradnunk a jócselekedetekbe, és nem szabad türelmetlenné válnunk. A változások, amikre vágyunk, a maguk idejében be fognak következni.
A visszaállítás nagyszabású himnusza, mely gyűlésünk elején felhangzott, azóta a fejemben jár, mióta kiválasztottuk a mottónkat. „Emelkedjen fel szépségében Sion! Fénye felragyogjon! (…) Mindenki készüljön, hogy az Úrral találkozzon!” („Let Zion in Her Beauty Rise”, Hymns, 41. sz.) Csodás arra az ígért időre gondolni, amikor az Úr vissza fog térni, de kijózanító is elgondolkodni azon, hogy milyen változtatásokat kell talán eszközölnünk, hogy felkészültek legyünk. De kedves nőtestvéreim, mivel láttam elkötelezettségeteket, úgy hiszem, összességében nem állunk olyan rosszul, mint ahogy sokszor érezzük. Van okunk a magabiztosságra és reményre, miközben felkészülünk.
1832 szeptembere a felkészülés teendőkkel teli időszaka volt a korai szentek számára. A próféta arra készült, hogy John Johnson otthonába költözzön Kirtlandtől délkeletre, más testvérek Missouriba készültek indulni. E készülődések közepette kapta Joseph Smith próféta a Tanok és szövetségek 64. részében feljegyzett kinyilatkoztatást. Miután az Úr utasításokat adott a Missouriba indulóknak, erre emlékeztette őket: „De mindennek a maga idejében kell történnie. Ezért ne fáradjatok tehát bele a jó cselekedetekbe, mert ti egy nagy művet alapoztok meg, és kicsikből lesznek a nagy dolgok.” (T&Sz 64:32–33; kiemelés hozzáadva.)
Ezek a versek útmutatóul szolgálnak, miközben felkészítjük önmagunkat és családunkat a „háborgó időkre” (lásd 2 Timótheus 3:1). Nem szabad belefáradnunk a jócselekedetekbe, és nem szabad türelmetlenné válnunk. A változások, amikre vágyunk, a maguk idejében be fognak következni. Legfőképp emlékezzünk, hogy az áhított nagy dolgok a kicsinyekből fognak megszületni!
Megtanultam, hogy az egyik ilyen kis dolog az, hogy időt kell találnom és szakítanom arra, hogy mindennap feltöltsem lelki víztározómat. Kísértést jelenthet hosszasan felsorolni gyengeségeimet és munkálkodni rajtuk, ahogy egy barátom mondja, mintha kígyókat ölnénk. Önmagunk jobbá tétele egyfajta projektnek tűnhet, de valójában nem jelent mást szívbéli változásnál. Amikor mi, nők, próbálunk lépést tartani az élettel – gyerekeket nevelni, előteremteni a szükséges dolgokat, iskolába járni, öregséggel vagy betegséggel küszködni –, saját lelkiségünk gyakran a teendők listájának legaljára kerül.
A szentírások tanulmányozása és az ima változást fog előidézni, de nem automatikusan. Ha csak fél szemmel olvasunk és fél szívvel imádkozunk, az így töltött idő bár nem teljességgel értéktelen, de nem is teljességgel produktív. A családunk támogatásával elég időt kell elkülönítenünk a tanulásra – nem puszta olvasásra –, az elmélkedésre, az érzésre és a válaszok megvárására. Az Úr azt ígérte, hogy megerősít és felfrissít minket, ha időt szakítunk őrá mindennap (lásd T&Sz 88:63).
Nőtestvérek, fel kell készülnünk, ha szolgálni szeretnénk, és szolgálnunk kell, ha fel szeretnénk készülni! Tizenhat éves koromban elhívtak, hogy a hároméveseket tanítsam az akkor fiatalok vasárnapi iskolájának nevezett csoportban. (Tudjátok, a rég letűnt korokban még volt ilyesmi.) Meglehetősen izgága gyerekeket tanítottam. Felmásztak a székekre és bemásztak az asztal alá – állandóan mozogtak! Rettentően tapasztalatlan voltam, és az első pár hét után elgondolkodtam, jól tettem-e, hogy elfogadtam az elhívást.
De kitartottam, és hamar megtanultam, hogy nem lehet egyszerűen csak segítségért imádkozni. Felkészültnek kellett lennem. Ide tartozott a játékok, történetek és leckék megtervezésére, méghozzá egy B tervvel, ha kell, sőt, a C-től egészen a Z tervig. Sok évvel később, amikor a fiatalok vasárnapi iskolájának vezetésére hívtak el, tudtam, mivel tudok segíteni az új tanítóknak. Megtanultam, hogyan lehet jól érezni magunkat a gyerekekkel, és megtanultam, milyen fontos hithűnek lennünk az elhívásunkban.
Sokatokhoz hasonlóan nekem is számos elhívásom volt az egyházban. Voltak köztük könnyebbek, voltak nehezebbek, de megpróbáltam mindegyiket felmagasztalni. Titeket nem aggaszt néha az „elhívásunk felmagasztalása” kifejezés? Engem nagyon is aggasztott! Nemrégiben olvastam egy beszédet, melyben Thomas S. Monson a következőket mondta ezzel kapcsolatban: „És hogy miként magasztal fel valaki egy elhívást? Egyszerűen úgy, hogy elvégzi az azzal járó szolgálatot.” („Papsági erő”, Liahóna, 2000. jan., 60. o.) Testvérek, ezt meg tudjuk tenni! Néha azt hallom a nőktől, hogy elhívásuk kifárasztja őket, vagy nincs idejük szolgálni. Elhívásunk felmagasztalása azonban nem azt jelenti, hogy egész éjjel könyvjelzőket vagy aprólékos asztali dekorációkat kell gyártanunk! Nem jelenti azt, hogy minden egyes látogató tanítás alkalmával sütni kell valamilyen süteményt. Néha mi vagyunk önmagunk legádázabb ellenségei. Egyszerűsítsünk! A jó lecke üzenete a lelki felkészülés által jut el másokhoz. Összpontosítsunk az evangélium alapelveire és a kézikönyvekben lévő anyagokra! Készüljünk érdekes eszmecserére beszélgetés által, ne olyan pluszmunkával, ami annyira kifáraszt, hogy a lecke idejére már teljességgel elegünk lesz az elhívásunkból!
Amikor elhívnak a szolgálatra, nem ajánlanak egyből felmentési dátumot. Életünk jelenti a szolgálat idejét. Lois Banner, egy 92 éves nő a cövekemből, akkor kezdett látogató tanítóként szolgálni, amikor több mint 65 éve házasságot kötött. Ma is hithűen szolgál. Nelsonék Kanadából és Ellsworthék Utah-ból misszionáriusi szolgálatuk során tanítottak és szerettek minket, akik egy kicsiny, növekvő gyülekezet tagjai voltunk Missouriban. Tőlük megtanultuk, milyen öröm szolgálni, és javunkra fordítottuk tapasztalataikból fakadó bölcsességüket. Nem tudjuk jobban megköszönni Atyánknak mindazt, amit tőle kapunk, mint ha szolgáljuk gyermekeit, bármilyen életkorban járunk is!
Végül szeretném elmondani, hogy kezdem megérteni felajánlásaink jelentését és fontosságát – és itt most konkrétan a tizedre és a böjti felajánlásokra gondolok. Az egész Tanok és szövetségekben az Úr arra kér minket, hogy gondoskodjunk egymásról, és legyünk készek feladni anyagi javainkat Isten királyságának felépítéséért. Az erre való hajlandóságunk valójában az Úr visszatértének egyik előfeltétele. (Lásd Daniel H. Ludlow, A Companion to Your Study of the Doctrine and Covenants, 2 kötet [1978], 2:46. o.) Bár mindannyiunknak mások a körülményei, fontos mindent odaadnunk, amit csak tudunk. Az Úr soha nem kérte, hogy adjuk oda mindenünket, de fontos tudnia, hogy ha arra kérne, megtennénk. (Lásd Bruce R. McConkie, „Obedience, Consecration, and Sacrifice”, Ensign, 1975. máj., 50. o.) Az egyik cövekünkben, ahol laktunk, cövekelnökünk arra szólította fel a tagokat, duplázzák meg böjti felajánlásaikat, és készüljenek fel az áldásokra. Személyes bizonyságot tudok tenni nektek, hogy az Úr elgondolhatatlan módon meg fog áldani minket, ha igazán és hithűen nagylelkűek vagyunk.
Lelkiség ima és tanulás által. Másoknak nyújtott szolgálat. Nagylelkű tized és felajánlások. Ezek nem új alapelvek. Ezek azok a kis dolgok, melyek előfeltételei a nagyoknak. Az ezt követő versben megtudjuk, mi az, amit az Úr igenis elvár tőlünk. „A szívet és a készséges szellemet.” (T&Sz 64:34; kiemelés hozzáadva.) Szívünket és elménket kell megújítanunk. Mindannyiunknak megvannak a hibái, gyengeségei, nem éppen tökéletes hozzáállása. Az Úr arra kér, tárjuk ki magunkat előtte, semmit sem tartva vissza. Azt mondja, ne törődjünk a saját életünkkel, hanem ismerjük meg akaratát és tartsuk be parancsolatait (lásd Hélamán 10:4). Akkor újul meg a szívünk, amikor megteszünk és odaadunk minden tőlünk telhetőt, szívünket és akaratunkat Atyánknak ajánlva. Ha ezt tesszük, Atyánk megígéri, hogy életünk most és mindörökké bővelkedő lesz. Nem kell félnünk.
Nőtestvérek, ne fáradjatok bele a jócselekedetekbe! Ha türelmesek vagyunk, miénk lehet a szívbéli változás, amire törekszünk! Legtöbbünk számára ez csupán pályánk apró módosítását jelenti, hogy az igazi északi pont felé haladjunk. A „kis dolgokban” kell változtatnunk, de ez nem jelenti azt, hogy könnyen fog menni. Túl sok erő zavarja meg iránytűnket. A sarkcsillag vonzása azonban az, amit felismerünk. Ez jelenti a hazafelé vezető utat.
Tanúságomat teszem nektek az Atya számunkra, az Ő szeretett lányai számára tett ígéreteinek valóságáról. Tanúságomat teszem, hogy amikor életünket az Üdvözítő által példázott életre hangoljuk, akkor tudni fogjuk, hogy Sion fénye valóban felragyog, és felkészültek leszünk az Úr visszajövetelére. Jézus Krisztus nevében, ámen.