Isten szeretetének ereje

Elder John H. Groberg

a Hetvenek Elnökségéből

Krisztus szeretetével el tudjuk viselni a fájdalmat, el tudjuk nyomni a félelmet, meg tudunk bocsátani, el tudjuk kerülni a viszálykodást, újult erőre kaphatunk, és áldást és segítséget nyújthatunk másoknak.

Mit rejt az igaz szeretet, ami megérinti a szívet? Miért van az, hogy az egyszerű kifejezés: „Szeretlek”, mindenkiben örömet vált ki?

Az emberek különféle okokat mondanak, de az igazi ok az, hogy minden ember, aki a földre jön, Isten lélekfia vagy léleklánya. Mivel minden szeretet Istentől ered, azzal a képességgel és vággyal születünk, hogy szeressünk és szeressenek minket. Halandóság előtti életünkhöz fűződő egyik legerősebb kapcsunk az, hogy Atyánk és Jézus mennyire szerettek minket, és mi mennyire szerettük őket. Bár fátyol borult emlékezetünkre, amikor igaz szeretetet érzünk, az tagadhatatlan vágyódást ébreszt.

Lényünk legmélyének része az igaz szeretetre való reagálás. Velünk született vágyunk, hogy itt is érezzük azt a szeretetet, amit ott éreztünk. Csak akkor lehetünk igazán boldogok, ha érezzük Isten szeretetét, és megtöltjük vele a szívünket.

Isten szeretete betölti a világűr végtelenségét, így a világegyetem nem lát hiányt a szeretetben; az egyedüli hiányt saját hajlandóságunk jelenti annak érzésére. Jézus elmondta, mit kell tennünk ezért: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.” (Lukács 10:27)

Minél inkább engedelmeskedünk Istennek, annál nagyobb vágyunk lesz mások megsegítésére. Minél inkább segítünk másoknak, annál inkább szeretjük Istent, és így tovább. Ennek ellenkezője is igaz: minél engedetlenebbek és önzőbbek vagyunk, annál kevesebb szeretetet fogunk érezni.

Tartós szeretetet keresni anélkül, hogy engedelmeskednénk Istennek, egy kicsit olyan, mintha üres pohárból akarnánk inni – elvégezhetjük a mozdulatsort, de a szomj nem múlik el. Hasonlóképp szeretetet keresni mások segítése és az értük hozott áldozat nélkül olyan, mintha evés nélkül próbálnánk létezni – ellenkezik a természet törvényeivel, így nem sikerülhet. Nem tudjuk színlelni a szeretetet. Lényünk részévé kell válnia. Mormon próféta így szólt erről:

„A jószívűség, az igaz krisztusi szeretet, mindörökké megmarad; és akiben ez az utolsó napon meglesz, annak jó dolga lesz.

Könyörögjetek hát, szeretett testvéreim, szívetek teljes erejével az Atyához, hogy ti is telve legyetek ezzel a szeretettel.” (Moróni 7:47–48)

Isten hőn áhítja, hogy érezzük szeretetét, bárhol legyünk is! Hadd mondjak erre egy példát!

Ifjú misszionáriusként megbízásom egy körülbelül 700 fős kis szigetre szólított a dél-csendes-óceáni szigetek egyik eldugott szegletében. Tikkasztó hőség volt, a szúnyogok szörnyűek voltak, minden sárban úszott, a nyelv lehetetlen volt, az étel pedig – hát, hogy is mondjam: „más” volt.

Pár hónappal később szigetünkön igen erős hurrikán söpört végig. Hatalmas pusztítást végzett. A termés odalett, emberéletek vesztek oda, az otthonokat romba döntötte, és a táviratállomás – ami a külvilággal való egyetlen kapcsolatunkat jelentette – szintén összeomlott. Egy-két havonta jött egy kis hajó, így négy-öt hétre kiporcióztuk élelmiszerünket, remélve, hogy hamarosan felbukkan. De az csak nem jött, így aztán napról-napra egyre gyengébbek lettünk. Sok kedves tettet láttunk, de ahogy a hatodik és hetedik hét is elmúlt és alig volt mit ennünk, erőnk szemmel láthatóan fogyott. Odavalósi társam, Feki, segített mindenben, amiben csak tudott, de a nyolcadik hét kezdetére már nem volt semmi erőm. Csak ott ültem egy fa árnyékában, imádkoztam, olvastam a szentírásokat, és órákon át elmélkedtem az örökkévalóság dolgain.

A kilencedik hét nem hozott látható változást, de bensőm óriási módon kezdett változni. Minden addiginál jobban éreztem az Úr szeretetét, és én magam is megtudtam, hogy az „mindennél kívánatosabb. (…) Igen, és a leggyönyörűségesebb a lélek számára.” (1 Nefi 11:22–23)

Eddigre már szó szerint csont és bőr voltam. Emlékszem, milyen áhítattal figyeltem szívem dobbanását, tüdőm lélegzését, és arra gondoltam, mily csodálatos testet alkotott az Úr, hogy otthont adjon hasonlóan csodálatos lelkünknek! E két elem állandó egységének gondolata – melyet az Üdvözítő szeretete, engesztelő áldozata és feltámadása tesz lehetővé – annyira inspiráló és megelégedettséget nyújtó volt, hogy minden fizikai kényelmetlenség feledésbe merült.

Amikor megértjük, ki is Isten, kik vagyunk mi, ő mennyire szeret minket, és mi a számunkra alkotott terve, a félelem szertefoszlik. Amikor a legkisebb mértékű betekintést nyerjük ezekbe az igazságokba, megszűnnek a világi dolgok miatti aggodalmaink. Igazán nevetséges – vagy legalábbis az lenne, ha nem lenne olyan szomorú – bedőlni Sátán hazugságainak, miszerint a hatalom, a hírnév vagy a vagyon fontos.

Megtanultam, hogy ahogy a rakétának le kell győznie a gravitáció vonzását, hogy kilőhessen az űrbe, úgy nekünk is le kell küzdenünk a világ vonzását, hogy megértéssel és szeretettel teli örök világokba szárnyalhassunk. Tudtam, hogy halandó életem a végéhez közeledhet, de nem estem pánikba. Tudtam, hogy az élet tovább folytatódik, akár itt, akár ott, mindegy. Az azonban nem volt mindegy, hogy mennyi szeretet él a szívemben. Tudtam, hogy sokkal több kell! Tudtam, hogy örömünk most és mindörökre egyértelműen a szeretetre való képességünkhöz fűződik.

Miközben e gondolatok átjárták és felemelték lelkemet, izgatott kiáltásokra lettem figyelmes. Társam, Feki szeme örömtől ragyogott, amikor ezt mondta: „Kolipoki, jött egy hajó, és tele van étellel! Megmenekültünk! Nem is örülsz?” Igazán nem is tudtam, mit érezzek, de mivel megjött a hajó, annak Isten válaszának kell lennie, így hát persze, hogy örültem. Feki hozott nekem ételt, és ezt mondta: „Tessék, egyél!” Tétováztam. Ránéztem az ételre. Aztán Fekire néztem. Feltekintettem az égre, és becsuktam a szemem.

Éreztem valamit nagyon mélyen. Hálás voltam azért, hogy itteni életem úgy fog folytatódni, mint azelőtt; de volt egy vágyakozó érzésem: a halogatás csendes érzése, mint amikor a sötétség elfedi a tökéletes naplemente ragyogó színeit, és ráébredünk, hogy még egy estét kell várnunk, hogy ilyen szépséget láthassunk.

Nem is igen akartam kinyitni a szememet, de amikor aztán mégis kinyitottam, ráébredtem, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott: a hőség, a sár, a szúnyogok, az emberek, a nyelv, az étel – mindez már nem jelentett kihívást. Akik addig bántani próbáltak, már nem az ellenségeim voltak, hanem a fivéreim és a nővéreim. Isten szeretetével eltelni a legörömtelibb érzés mind között, ami megér mindent!

Köszönetet mondtam Istennek ezért a különleges időszakért és szeretetének sok emlékeztetőjéért – mely lehet a nap, a hold, a csillagok, a föld, egy gyermek születése, egy barát mosolya. Köszönetet mondtam neki a szentírásokért, az ima kiváltságáért, és szeretetének csodás emlékeztetőjéért: az úrvacsoráért.

Ráébredtem, hogy amikor tiszta szándékkal énekeljük az úrvacsorai énekeket, az ilyen kifejezések: „Mily végtelen az isteni szeretet” vagy „Imádjuk szerető szívét, jósága végtelen” (lásd „Mily végtelen az isteni szeretet” és „Kívül a város nagy falán”, Egyházi énekek, 28. és 41. o.) szeretettel és hálával töltik el szívünket. Amikor őszintén odafigyelünk az úrvacsorai imákra, az ilyen kifejezések: „róla mindenkor megemlékezni”, „parancsolatait betartani”, „hogy Szelleme mindig velük legyen” (T&Sz 20:77, 79), a jobbá válás mindent elsöprő vágyával töltenek el minket. Amikor megtört szívvel és bűnbánó lélekkel veszünk a kenyérből és a vízből, tudom, hogy érezhetjük, sőt, hallhatjuk is e csodálatos szót: „Szeretlek. Szeretlek!”

Azt gondoltam, soha nem fogom elfeledni ezeket a dolgokat, de a világ vonzása igen erős, és hajlamosak vagyunk megbotlani. Isten azonban továbbra is szeret minket.

Erőm visszanyerése után több hónappal elért minket egy másik hatalmas vihar, de most a tengeren. Olyan nagy hullámokat kavart, hogy felborult kicsiny csónakunk, mi hárman pedig a tomboló, tajtékzó óceánban találtuk magunkat. A dühöngő vízbe borulva meglepődtem, megijedtem, és egy kicsit dühös is voltam. „Miért történt mindez? – gondoltam magamban. – Misszionárius vagyok! Hol a védelmem? A misszionáriusoknak nem is szabad úszniuk!”

De úsznom kellett, ha életben akartam maradni. Minden alkalommal, amikor zúgolódtam, a víz alatt találtam magam, így hát gyorsan abbahagytam a panaszkodást. A dolgokon nem tudok változtatni, a siránkozás pedig nem segít. Minden csepp energiámra szükségem volt, hogy fejemet a víz fölött tartsam és kiérjek a partra. Sascserkészi fokozatommal jó úszó voltam, de idővel a szél és a hullámok kezdtek kimeríteni. Soha nem adtam fel, de eljött az idő, amikor izmaim egyszerűen már nem akartak megmozdulni.

Szívemben imádkoztam, mégis süllyedni kezdtem. Miközben életem utolsónak tűnő alámerülését éltem át, az Úr mély szeretetet árasztott elmémbe és szívembe egy nagyon különleges személy iránt. Olyan volt, mintha csak látnám és hallanám őt! Bár ez a hölgy majdnem 13 000 kilométerre volt, szeretetének ereje hozzám áradt a hosszú kilométereken át, időn és távolságon áthatolva, lenyúlt értem és felhúzott a sötétség, a kétségbeesés és a halál mélyéből, fel a fényre, az életre és a reményre. A hirtelen kapott energiával kiértem a partra, ahol rátaláltam utastársaimra is. Soha ne becsüljétek alá az igaz szeretet erejét, mert az nem ismer határokat!

Amikor eltölt minket Isten szeretete, olyan dolgokat tudunk megtenni, meglátni és megérteni, melyeket különben nem tudnánk. Mi magunk is elcsodálkozunk, hogy Krisztus szeretetével el tudjuk viselni a fájdalmat, el tudjuk nyomni a félelmet, meg tudunk bocsátani, el tudjuk kerülni a viszálykodást, újult erőre kaphatunk, és áldást és segítséget nyújthatunk másoknak.

Jézus Krisztus leírhatatlan nagy szeretettel volt telve, amikor felfoghatatlan fájdalmat, kegyetlenséget és igazságtalanságot viselt el érettünk. Irántunk érzett szeretete révén felülemelkedett a máskülönben leküzdhetetlen akadályokon. Szeretete nem ismer korlátokat. Arra kér minket, kövessük őt és ízleljük meg végtelen szeretetét, hogy mi is felülemelkedhessünk a világ fájdalmán, kegyetlenségén és igazságtalanságán, segítséget, megbocsátást és áldást nyújtva másoknak.

Tudom, hogy ő él és szeret minket. Tudom, hogy érezhetjük szeretetét itt és most. Tudom, hogy hangja a tökéletes szelídség hangja, mely bensőnkig hatol. Tudom, hogy ránk mosolyog, könyörülettel és szeretettel telve. Tudom, hogy telve van szelídséggel, kedvességgel, irgalommal és segítő szándékkal. Tiszta szívemből szeretem őt. Tanúságomat teszem arról, hogy amikor készen állunk, tiszta szeretete azonnal áthatol az időn és távolságon, és lenyúl értünk és felhúz a sötétség, a bűn, a bánat, a halál vagy a kétségbeesés bármely háborgó tengeréből, fel az örökkévalóság világosságára, életére és szeretetére. Jézus Krisztus nevében, ámen.