Szeretetének fénye felé haladni
A Segítőegylet szövetséges női közt kovácsolódott kapcsolatok … beragyoghatják, élettel tölthetik el és gazdagíthatják életünk utazását.
Egy kora tavaszi reggelen, amikor a nap épp hogy csak kikandikált a hegyek mögül, Jan és én elkezdtünk együtt gyalogolni. Újonnan kijelölt látogató tanítói társak voltunk, mindketten fiatal anyák, akiknek növekvő családjuk és sokat követelő beosztásuk volt.
Jan és családja akkoriban költözött be egyházközségünkbe, és nem igazán tudtam, miről is fogunk beszélgetni. Nehezen lélegezve, fel-le járva egy közeli hegyi úton napról napra együtt gyalogoltunk és beszélgettünk.
Eleinte könnyedén csevegtünk férjünkről, gyerekeinkről, hobbijaikról és a környéken lévő iskolákról. Apránként azonban megnyitottuk szívünket egymás előtt, és lelki gondolatokat osztottunk meg egymással, tapasztalatainkban keresve az igazság magvait. Úgy tűnt, hogy miközben alakunkat akartunk formálni, lelkünket is formálni kezdtük. Jól esett ez a csodás erőfeszítés.
Két feledhetetlen leckét tanultam a Jannel való utam során, melyek továbbra is megvilágítják elmémet, és örömmel töltik el lelkemet. Az első az, hogy bármilyen körülményeink legyenek is az életben, ha lelkileg felkészültek vagyunk, akkor nincs okunk félni (lásd T&Sz 38:30).
Közös gyaloglásunk már régóta tartott, amikor Jan elmondta, hogy évekkel azelőtt olyan döntéseket hozott, melyek lépésről lépésre eltávolították az egyháztól, olyan ösvényre csalva őt, melyet már nagyon megbánt. Körülbelül életutunk találkozásakor határozta el, hogy rendbe teszi az életét. Szíve vágya az volt, hogy felkészüljön arra, hogy férjével és gyermekeivel összepecsételjék a templomban. Vágyódásának egyetlen célja volt, mely Nefi szavai alapján így hangzott: megbékélni Krisztussal, belépni a szűk kapun, és az élethez vezető szoros ösvényen haladni, és megpróbáltatása utolsó napjáig azon is maradni (lásd 2 Nefi 33:9).
Azt gondolhatnánk, hogy miután Jan épp olyan komolyan megfogadta, mint Lamóni atyja a Mormon könyvében, hogy minden bűnével felhagy, hogy az Urat megismerhesse (lásd Alma 22:18), így útja sima lesz. Ám ez nem így történt. Az élet legkeményebb megpróbáltatásaival találta magát szemben. Megállapították, hogy Jannak rákos daganat van az agyában, a férje munkanélküli lett, ezután a család elvesztette otthonát és autóját.
Mégis, minél nehezebb lett Jan útja, annál szilárdabb lett a Jézus Krisztusba vetett hite. Reggeli sétáink során nagyon sokat tanultam Jantől arról, hogy az Úrba vetett hite és mindennapos lelki felkészülése hogyan segített legyőznie a félelmet. Úgy láttam, tökéletesen érti, mit is tanított Gordon B. Hinckley elnök: „Bölcsen tennénk, ha Isten elé térdelnénk könyörgéseinkben. Segíteni fog nekünk. Meg fog áldani. Ő majd megvigasztal és támogat minket” (Standing for Something [2000], 178. o.).
Bár szörnyű megpróbáltatások vették körül, nyilvánvalóan látszott, hogy Jan tudja, hogy prófétánk szavai igazak. Soha nem hagyta abba személyes lelki felkészülését, miközben félelem nélkül haladt előre, és nyugalma derűsen ragyogott életében. Azokban a kora reggeli órákban szó szerint láttam, ahogy „hajnal hasad, az éj elszáll, …, egy fényesebb nap hajnala” kél („The Morning Breaks”, Hymns, 1. sz.), miközben Jan bűnbánata feloldozást hozott bűneire, mély lelki megvilágosodást hozva ezáltal neki.
Megkérdeztem Jantől, hogyan jutott el oda, hogy békességet érezzen, amikor élete olyan zavarossá vált, és minden romba dőlt körülötte. Úgy hiszem, egy himnusz szövege fejezi ki legjobban érzéseit, melyeket megosztott velem is arról, milyen ereje van a kiengesztelésnek az életében:
Fényem az Uram és erősségem.
Tudom, hogy vele biztos győzelmem.
Gyengeségeimet ő elfedezi,
és ha hittel járok, ő megáld mindig.
(„The Lord Is My Light”, Hymns, 89. sz.)
Megingathatatlan hite révén az Úr engesztelő áldozata mindennapos megújulást hozott Jannek. Alárendelte akaratát az Úrnak lépésenként: imánként, szentírásonként, szolgálati tettenként.
Nem sokkal a fiatalon, harmincas éveiben bekövetkezett halála előtt én is ott voltam a templomban, csendesen örvendezve, amikor ő, férje és gyermekeik ott térdeltek az oltár körül, és családjuk össze lett pecsételve.
A második feledhetetlen lecke, amit Jantől tanultam, az, hogy amikor a Segítőegylet nőtestvérei „egyedül Isten dicsőségét tart[ják] szem előtt” (T&Sz 4:5), bőséges lelki meglátásokat kaphatnak, és mély lelki erőben osztozhatnak. Gyaloglásunk kezdetén Jan és én nem ugyanabban a tempóban jártunk. De ahogy szívünk egyre inkább „egységbe és egymás iránti szeretetbe” fonódott (Móziás 18:21), egyre inkább egy ütemre léptünk mind fizikailag, mind lelkileg. Bizonyságunkkal a víz felett tartottuk egymást; hordoztuk egymás terheit, megerősítve és vigasztalva egymást, ahogy azt a Segítőegylet nőtestvérei mindig is tették.
Jannel való barátságomból megtanultam, milyen szent rokoni kapcsolat köt össze minket, a Segítőegylet nőtestvéreit. Sokatokhoz hasonlóan Jan és én sokat fejlődtünk a látogató tanítói társként való elhívásunkból: testvérekké és igaz barátokká váltunk. Tanúságomat teszem arról, hogy a Segítőegylet szövetséges női közt kovácsolódott kapcsolatok valóban beragyoghatják, élettel tölthetik el és gazdagíthatják életünk utazását, mivel segíthetünk egymásnak megtanulni, hogyan tegyük első helyre az Urat szívünkben és életünkben. Ezt azért tudom, mert több mint húsz éve Jan segített nekem közelebb kerülni az Üdvözítőhöz, azzal, ahogy élt. Arra indított, hogy tekintsek túl saját problémáimon, örvendjek hálásan az Üdvözítőnek a bűneimért hozott áldozatának méltóságában, hittel tekintsek minden új nap elé, és mély lelki kapcsolatokat ízleljünk meg, melyek egyedül a Segítőegylet által léteznek.
Még ma is gyaloglok reggelente, amikor csak tudok. Még mindig megállok, hogy megcsodáljam a föld szépségeit, és köszönetet mondjak Mennyei Atyánknak Üdvözítőnk, Jézus Krisztus küldetéséért. Gyakorta idézem fel mély hálával azt a lelkiséget, amit Jan hozott a sétáinkba, azért, mert oly nagy vágya volt az Üdvözítő megváltó szeretetét érezni. Az Úr iránti szeretete úgy öntötte el a szívemet akkor, ahogy a felkelő nap sugarai minden reggel fényárral töltik el a világot.
Tanúságot teszek Üdvözítőnkről, aki ezt mondta önmagáról: „Íme, én vagyok Jézus Krisztus, az Isten Fia. Én vagyok a világ élete és világossága.” (T&Sz 11:28) Nőtestvérek, tudom, hogy azáltal, hogy naponta lépésről lépésre felkészítjük magunkat, Janhez hasonlóan mindannyian félelem nélkül haladhatunk előre, és utat találhatunk az Úrhoz, amikor személyesen érezzük végtelen engesztelésének áldásait. Tudom, hogy a Segítőegylet egyik csodálatos áldása az olyan nőkkel való kapcsolatunk, akik szintén bizonyságot tesznek Urunkról. Azért imádkozom, hogy mindig egymás mellett tudjunk haladni, az Úr megváltó szeretetének fénye felé. Jézus Krisztus nevében, ámen.